Filmek 5-től 7-ig zóna

Emlékezetes antagonisták

1. A sötét lovag – Joker
2. Végtelen háború – Thanos
3. Születésnap – Az apa
4. A kutya karmai közt – Phil
5. Psycho – Norman Bates
6. Christine – Christine
7. Holtodiglan – Amy

Ha lehetne sorozatokat jelölni, akkor Geoffrey a Trónok harcából bizonyára aranyérmes lenne, bár vetekedne a Birodalom Elmert dokijával. Őket követné Cooper gonosz énje az új Twin Peaksből, továbbá a Mikkelsen által megformált Hannibal Lecter.

Tiszteletbeli említés:
A királynő az Aliens-ben (1.), a sötét ember a Mulholland Drive-ban (2.), a népirtás közben kedélyesen falatozó SS-nő a Jöjj és lásd-ban (3.), az „ellenség” az Enemy-ben (4.), a láthatatlan német tengeralattjárók a Dunkirkben (5.), a főhős az Éjjeli féregben (6.), a cápa a Cápában (7.).

Ó, ez egy remek kérdés! A sorrend elég kétes, nem is vagyok benne biztos, hogy teljesen képes vagyok sorba állítani őket, de a top 7 mindenképp ezek a karakterek lesznek:

1. Matton – Az idő urai: Nem teljesen gonosz és nem teljesen antagonista, de azért talán az a karakter, aki a leginkább megkeseríti a főszereplők életét és megnehezíti az útjukat. Nem jó ember, szörnyű dolgokra lenne képes nagyon önző célokért, viszont idővel azért fejlődik, kialakul benne tisztelet a főhősök iránt, és legfőkébb megmutatja, hogy ha az értékrendje sokszor nagyon negatív is, de az egyik legbátrabb karakter az egész csapatban. Az már csak egy extra, hogy Yves-Marie Maurin adja a hangját, akit nagyon szeretek hallgatni.

2. Lord Asriel Belaqua – Az Úr Sötét Anyagai/Az Arany Iránytű: Sosem fogadom el teljesen, hogy nem utálom ezt a figurát annyira, mint kéne. Megbocsáthatatlan dolgokat tesz, aminél számomra már nem elég az, hogy a cél szentesíti az eszközt, de közben elkeserítő módon tényleg ő a kisebbik rossz, és tényleg van egy brutális racionalitás a tettei mögött. Tipikus példa arra a tudósra, aki nem tudja, hol a határ, és az igazság keresése közben nem érdekli, hogy hány emberen gyalogol át, borzalmasan toxikus szülőként és romantikus partnerként is, de zseniálisan lett megírva.

3. Ardyn Izunia – Az ősök gyűrűje: Nem csak ez a film járult hozzá, hogy megszerettem ezt az antagonistát, hanem a játék az animék és a regény is, de az igazi gonosztevőből bírta felverekedni magát az egyik kedvenc karakteremmé, ami nagy szó. Mesteri manipulátor, kissé ripacs, de nagyon szórakoztató stílussal, és iszonyatos hatalommal a kezében, és igen, itt is igaz, sok tette nem megbocsátható, és igenis le kell győzni. Ugyanakkor sok szempontból ő maga is áldozat, aki lényegében beleőrült a helyzetének kilátástalanságába, ezért pedig nagyon megérthető.

4. Saito Hajime – Rurouni Kenshin: Hatalmas kedvencem, akár az animált, akár a filmváltozatról van szó. Tipikusan a morcos, megkeseredett zsaru sémára épül, de elképesztően mély a háttértörténete, és nagyon szórakoztató az a maró cinizmus, ami árad belőle. Szemben áll a főhőssel, de személy szerint sokszor jobban meg tudtam érteni, és jobban támogattam a szemléletét, mint Kenshinét.

5. Gábriel – Bukott Angyalok/Légió: Antagonista, és tesz szörnyű dolgokat, de közben egyrészt ő is nagyon megérthető, mert valóban teljesen zavaros a helyzet, amibe került, és tényleg azt hiszi, hogy ő cselekszik helyesen, másrészt pedig neki is haláli stílusa és nagy fejlődése van. A testvéri kapcsolata a főhős Mihállyal pedig zseniális, a mai napig az egyik kedvenc filmes testvérpárom.

6. Alia Atreides – Dűne Gyermekei: Itt is elég erősen beleszólt a dologba, hogy olvastam a regényt, és ott Alia nem csak a kedvenc antagonistám, de az egyik kedvenc szereplőm is, viszont tény, egyike azon karaktereknek, akiket a minisorozat is kiválóan adaptált. Daniela Amavia zseniálisat alakított ebben a szerepben, és akárki lesz az utódja, csak remélni merem, hogy a nyomába ér.

7. A Halál – Elisabeth: The Rondo of Love and Death: Ez a karakter kimondottan a musical japán változatában nőtt igazán hozzám, mert nagyon erősen máshogy értelmezték, mint az európai feldolgozások. Egy sokkal megfoghatatlanabb, sokkal földöntúlibb karakter lett, aki ugyan vágyakozik a főhősnő után, de nem egy aktív ellenfél, hanem egy türelmes, ősi lény, aki megtestesíti ugyan a pusztulást, de nem gonosz. Nagyon tetszett mind a színésznő alakítása a szerepben, mind a karakter itteni stílusa, mind egyszerűen a kémia a színészek között.

+1: Nem tudom megállni, hogy megemlítsem a Death Note L-jét… elméletben ő is antagonista, de mivel itt a protagonista és az antagonista morális szerepe eléggé megfordul, és a protagonista a gonosztevő, nem mertem ténylegesen a listába írni.

Mivel antagonistáról van szó, igyekeztem úgy összeszedni, hogy ne leginkább az ő főszereplése határozza meg a filmet, ellenkező esetben külön listát tudnék hozni.

Bill (Kill Bill vol 1-2) – sokáig csak egy hangot kapunk belőle, ez képes két filmen keresztül feszíteni az elvárásokat, a végeredmény pedig valahol meglepő de mindenképp maradandó. „No Kiddo, at this moment, this is me at my most… masochistic.”

Magneto – Azon villain-ek egyike akikkel meglepően könnyű azonosulni, tekintve, hogy céljai érthetőek és a bizalmatlansága megalapozott, mindössze módszereiben radikális.

Elijah Price – Shyamalan szuperhős-univerzumában nincs sok főszereplő, de talán még mindig ő a legfigyelemreméltóbb figura, mindkét filmben, ahol feltűnik képes komoly meglepetéseket okozni.

John Doe – A Hetedik c. film sorozatgyilkosa, bár kevés időt tölt a vásznon, mégis meghatározó.

Frank Booth – A Kék Bársony maffiózója aki sokat káromkodik, szinte extázisba esik egy Roy Orbison daltól és valami gázt szippantgat. Írtam már talán korábban, hogy egészen karikatúra.

The Vanishing – A remake-ben (Nyom nélkül) Jeff Bridges játssza az antagonistát, szerintem hátborzongató karakter.

Roy Batti – Rutger Hauer antagonistát játszott mind az Az országút fantomja, mind a Szárnyas Fejvadász filmekben és a kettő hasonlóan emlékezetes alakítás volt számomra, bár a Szárnyas Fejvadászban jobban meg volt írva, azért nagyjából fej-fej mellett haladnak.

Mivel filmekből várt az 5-7 karakter, de a kedvenceim rend szerint nem filmekből kerülnek ki, itt van animékből/sorozatokból a többi:

Griffith – Már korábbi listában említettem, a Berserk fő antagonistája, egy tehetséges hadvezér akinek álma, hogy egy nap saját országot igazgasson és hogy meddig hajlandó elmenni ezért az Shakespeare-i szintű karakterré emeli. „If there is a dream which takes one his whole life to find… there are also dreams which, like storms devour tens of thousands of other dreams.”

Ougai Mori – A Bungo Stray Dogs anime széria egyik karaktere (igen, szerzőkről kapják a nevüket), egy karizmatikus és szofisztikált orvosból lett maffiavezér, akinek szexuális vágyai rendkívül zavarba ejtően egy másik karakter formájában materializálódnak, és aki bár kíméletlenül gátlástalan, a városban fenntartott egyensúly, és így a város jóléte vezérli.

Zuko – Az Avatar: The Last Airbender Zuko-ja együtt fejlődik a protagonistával, csak eltérő utakat járnak, a sztori mégis sok figyelmet fordít rá, egyik legjobb animációs karakter.

Igazából lenne még egy aki könnyen felkerülhetne a listára, a probléma csak az, hogy a mangából készült anime még nincs bemutatva és hogy a kiléte spoiler, így maradjunk annyiban, hogy aki olvasta a Chainsaw Man-t az tudja miért.

Előző ötletadónk újabb remek témát javasolt.

Ami: kedvenc antagonistáink.

Azaz a gonoszok, ellenlábasok, cselszövők és ármánykodók, akiket mindenek dacára mégis kedveltünk. Vagy legalábbis emlékezetes karakterként tartjuk számon őket.

Határidő: január 30. 23:59.

Sírás a filmeken
Velem ez gyakran meg tud esni, ha sikerül érzelmileg kellően bevonódni+a film is jó.
Most csak a tavaly látottakból pár példa, érdekesség, hogy a többség doksi:
1. The Bee Gees: How Can You Mend a Broken Heart (2020)
2. A nomádok földje (2020)
3. I Am Greta (2020)
4. Anna Frank emlékezete (1995)
5. Az apa (2020)
6. Dr. Lala (2014)
7. Evolúció (2021)

Sírás a filmeken. Furcsamód a legmélyebb kötödésem ehhez a művészethez mindig a szomorúsággal vegyes szépségen keresztül vezetett. Eszméletlenül tudtam védeni ezeket a filmeket és zokszó nélkül barbároztam le bárkit, aki nem értett egyet velem ezen filmek érték miatt. Szent meggyőződésem volt akkor is és talán még most is az, hogy a jól kivitelezett és síros dráma (bár akár más műfajú is lehet, alapvetően a drámában csattan el a legtöbbször) társadalom-érzékenyítő hatással lehet és ezen filmek által egy humánusabb, magasabb szintű társadalom jöhetne létre. Hiába, gimnazista koromban nem mindig találtam értő fülekre, a bugyuta vígjátékokkal meg akciófilmmekkel szemben egy drámának sosem volt igazán esélye. De azt is mondhatnám, hogy minek nézzen az ember tizenévesen sírós-drámákat és szomorítsa oly fiatalon a szívet? :D

A 'Kutyám, Skip' meg 'Hacsi' meg 'Forrest Gump' direkt marad ki, aki ezeken nem tud sírni, az nem is ember, úgyhogy számomra az a három a rohadék jolly joker kártya. Én sem játszom ki őket. :D
De akkor azok a filmek, amik elsőre eszembe-jutnak és talán a legrégebbi sírós emlékeimet idézik fel.:

01. Országúton (1954)
02. Gattaca (1997)
03. Szerelemre hangolva (2000)
04. A.I. – Mesterséges értelem (2001)
05. Vágy és vezeklés (2007)

Ugyanakkor az 5 annyira kevés ide, hogy nem tudok nem felsorolni meg egy rakás másik filmet, sírós megalomániámat erősítve. Le kell írnom, hogy árnyaljam a fenti 5-öt, ami lehet csak egy legyintést, elmegy-et eredményezne a legtöbb embernél.

Jöjjék hát akkor egy mérföldekkel erősebb lista. Kapcsolódási pontot nem lehet nem találni hozzájuk, ahhoz túl sokfélék túl sok korból. Aki megnézi őket, az biztosan sírni (de ha nem is fog sírni, egyezzünk ki egy határközeli állapotban, vagy 1-2 könnycseppben, adózzatok csak) fog legalább 5-ön.

06. A sorompók lezárulnak
07. Ikiru – Élni
08. Szansó tiszttartó
09. Ugetsu története
10. Én, Pán Péter
11. Egy makulátlan elme örök ragyogása
12. Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford
13-14. Az élet szép, Kikujiro nyara (két film, amin egyszerre sírtam és nevettem)
15. Ne bántsátok a feketerigót!
16. Átlagemberek
17. Kramer kontra Kramer
18. Árnyékország
19. Központi pályaudvar
20. Távozók
21. A fiam családja
22. Vándorrege
23. Zuhanás
24. Macska a forró bádogtetőn
25. Titkok és hazugságok
26. A szív hídjai
27. Fegyverszünet karácsonyra
28. Túl a fenyvesen
29. Hegedűs a háztetőn
30. Szerelmem, Hiroshima
31. Sodrásban
32. Körhinta
33. Egykoron harcosok voltak
34. Biutiful
35. Szólíts a neveden

Sorry fo the long post…..

Néhány megjegyzés a válogatáshoz.
Egyrészt sajnos nem emlékszem filmre, amin konkrétan sírtam volna, de a határán már számtalanszor voltam. Másrészt a megrendülést nem pusztán drámai, szomorú vagy megható dolgok válthatják ki, így én is válogattam be olyat, ami más okból rendített meg.
Végül, természetesen ez semmilyen értelemben nem rangsor (ezért is van inkább kronológia szerint rendezve), számtalan másik filmet írhattam volna.

Tokiói történet (Ozu, 1953)
Szansó tiszttartó (Mizoguchi, 1954)
Nosferatu, az éjszaka fantomja (Herzog, 1979)
Altair (Klahr, 1994)
Búcsú a nyelvtől (Godard, 2014)
Széttörve (Shyamalan, 2016)
Szólíts a neveden (Guadagnino, 2017)

filmek, amelyeken sírtunk

Ritkán sírtam eddig filmeken. Nem azért, mert az „nem macho dolog”, hanem egyszerűen kevés film volt eddig amely miatt itatnom kellett volna az egereket. Természetesen igy is van néhány cím ahol konkrétan eltört a mécses:

1. A remény rabjai
2. Marley meg én
3. Lopott szavak
4. Titanic

Kell a felvezető szöveg, hogy érthető(bb)ek legyenek a választásaim. Szóval nálam ez úgy működik, hogy ha éppen filmnézésre adom a fejem, akkor szeretek arra a rövid időre átszellemülni, engedem, hogy beszippantson az adott produkció világa. Másfelől viszont érzelmileg annyira nem tudom beleélni magam, hogy annak konkrétabb, akár látható eredménye legyen közben vagy végül, innen, hogy baromi kevés film akad, ami – csakis a mennyiséget tekintve – relevánsabb lenne a mostani téma kapcsán. DE! A kevés az nem nulla, szóval, ha sírás nem is lett belőle, de az „I shed some manly tears”-effektus azért játszott párszor, jellemzően olyan műveknél, ahol ennek jól meg is ágyaztak és volt is értelme. A kimondott crybait cuccokat például nagyon nem szeretem, mert az ilyesmi mesterkélt érzelmi manipulálás inkább csak felhúz, amire volt már pár példa.

Mindezen előzetes után a következőket mondanám:
– Az élet szép. Aki látta, tudja, miért. Nálam végig kiválóan működött, az utolsó jelenetben pedig volt atmoszféra rendesen.
– A nő. Ezt sem szeretném túlzottan részletezni, de akinek volt már az élete során magányosabb élet-intervalluma, az tud(hat)ja és átér(e)z(het)i.
– A vadászat. Ennél zseniálisabban szerintem semmi nem mutatja be a lavina-effektust, pláne ami egyetlen ember személyére koncentrálódik. Hirtelen jön, de még ennél is gyorsabban fejti ki hatását. Külön húsba maró, hogy te mint néző, végig tisztában vagy az igazsággal, végig együtt sodródsz a főszereplővel. Rendkívüli horderejű film, kicsit fújok is miatta az Another Roundra, mert messze nem adja vissza úgy a Vinterberg-Mikkelsen duó erejét, mint a Vadászat.

Hirtelen ennyi jutott eszembe, de álljon itt még egy honorált említés. Ugyan nem film, de még csak nem is élőszereplős, hanem egy anime epizód, de remekül mutatja, hogy ez a sokszor teljesen lesajnált (mostanra sajnos teljes joggal btw) médium azért képes nagyon is formabontó, érzéki és minőségi dolgokra: Aria the Origination 9. epizód. Nem drámai, de még csak nem is tragikus. Szimplán arról van szó, hogy a sorozat egyik karaktere, az ügyeletes „rút” kiskacsa végül hattyúvá érik (akinek még a hangja is szép!), és beteljesül az álma, az örömét pedig olyan szinten áttudtam élni, hogy valahányszor újrázom a sorozatot (és persze vele ezt az epizódot), mindig elpattan bennem valami, amit az érzéki, lírai, ugyanakkor olcsóságot és mesterkélést nyomokban SEM tartalmazó rendezés csak tovább fokoz.