Maréchal hadnagy és arisztokrata tiszttársa német hadifogságba kerül az első világháború idején. A francia kapitány és egy másik arisztokrata, a német von Rauffenstein között sajátos rokonszenv alakul ki, annak ellenére, hogy ellenséges hadseregben szolgálnak. Maréchal és francia rabtársai… [tovább]
A nagy ábránd (1937) 24★
Szereplők
Rendező
Forgatókönyvíró
Operatőr
Zeneszerző
Kedvencelte 4
Várólistára tette 35
Kiemelt értékelések
Serge_and_Boots
1 hozzászólás
Esztétikailag, technikailag, művészetileg A nagy ábránd talán nem feltűnő csúcspontja a két világháború közötti filmtermésnek, de lelkületileg abszolút és félreérthetetlenül. Humanizmusa, az emberbe vetett hite töretlen majd’ kétórás műsorideje alatt, pedig nehéz és borús idők emlékeit idézi meg nehéz és borús időkben…
Jean Renoir, a nagy impresszionista festő fia és egyben a filmes Renoir-dinasztia talán legnagyobb alakja számos vetületében képes elkapni a háború által megsebzett, önnön nagyszerűségét mégis megőrző nyugati civilizációt. Előzetesen romantikus drámára számítottam és nem is lett volna kivetnivalóm egy ilyen történettel szemben, de a végeredmény sokkal összetettebbnek bizonyult. A megpendített húrok végigvonulnak a társadalmi szinteken, szóba kerül itt az osztálykülönbség, a közös élményanyag nemzeti hovatartozáson átívelő összetartó ereje, a hibás előítéletek és a bizalom kérdésköre, az egymással szembeni nyitottság és felebaráti szeretet elsőbbsége a vélt-valós, nem személyes konfliktusokkal szemben. Az I. világháború talán legérdekesebb aspektusa szerintem mindig is az volt, hogy négy hosszú esztendeje során a harcoló felek időről időre feladták a világpolitika által rájuk ruházott szerepet – a közös trauma, a lövészárokharc bajtársi egységet kovácsolt még az ellenséges katonák között is, a pilóták között pedig mindig is élt efféle lovagias, a háború közönségessége fölé emelkedő egység. Ez csupa olyan érdekes és mai szemmel (illetve a második világháború tapasztalatai után) már szinte felfoghatatlan érzelmi töltet, amivel nagyon is hálás lehet foglalkozni egy írónak, filmesnek, bármilyen „történetmesélő” művésznek.
Egy kicsit mégis kár, hogy A nagy ábránd mindezen túl nem tud más „szuperképességet” felmutatni. Nem kiemelkedően szépen vagy szellemesen filmezett mozi, viszont időtálló, abszolút nem látszik rajta a kor. Joseph Kosma (Kozma József!) zenéje sajnos nem igazán emlékezetes, de a dramaturgiát nagyon jól támogatja a háttérben. Őszintén szólva, különösebben a színészi játék sem tűnt kiemelkedőnek – Gabin tetőtől talpig önmaga, bár kicsit talán visszafogottabb, mint általában, Dita Parlo még mindig gyönyörű, a többiek munkája is rendben van, nincsenek egymáshoz képest kiugró teljesítmények. A katarzis ennek ellenére elmaradhatatlan a végponton.
Szép, jólelkű, töretlenül humanista mozi A nagy ábránd, ez bőven elég ahhoz, hogy filmtörténeti klasszikus legyen. Mindenkinek ajánlott, legalább egyszer látni kell!
sipiarpi
Nagyszerű film. Megmutatja a háborút, bár nem a maga brutalitásában, hanem a foglyok sorsán keresztül. Itt még élt a kölcsönös tisztelet az ellenséggel szemben. A későbbi „szökés a fogolytáborból” típusú filmek öregapja is lehet a mű, ha a A 17-es fogolytábor (1953) tekinthető az „apának”. A film vége megható és szívszorító volt. Jean Gabin egy legenda.
