Serge_and_Boots  

A minap a Porton (még mindig nem tudom, miért zsibbasztom magam vele…) sikerült másfél mondatban összefoglalni John Cleese véleményét a Kamaszokról: Szerinte „triviálisak” a mostani alkotások, amik vagy a sci-fi/fantasy vonalon mozognak, vagy olyan komoly, lehozós témákról szólnak, mint például a Kamaszok. „Fantasztikus, hogy az emberek ezt akarják nézni” – tette hozzá.

Érteni vélvén, mire is akar kilyukadni Cleese, megkerestem az eredeti cikket a Hollywood Reporteren, ahol egy kicsit jobban keretbe kerül ez a bizonyos „fantasztikus”. A beszélgetés onnan indul, hogy miközben a Monty Python egyes jelenetei és szövegei beépültek az angolszász kultúrába, szerinte a fiatalabbak már nem igazán ismerik a csoportot. A kérdésre, miszerint az idő múlásának tudható-e ez be, Cleese inkább az amerikai kultúra fent is idézett triviálissá válásáról beszél, arról, hogy „elképesztik őt” azok a témák, amikről manapság filmeket és tévéműsorokat forgatnak – példaként fel is hozza a Star Trek jellegű sci-fik és a középkori hangulatok keresztezését („people dressed in a cross between Star Trek and something medieval — add a few flying dragons, you know what I mean?”), illetve ellenpontként a „legkülönlegesebb, legmocskosabb dolgokat, amikről tudjuk, hogy valósak, de miért akarnák az embereket ezeket nézni a tévében?" ("It’s either that, or it’s the most extraordinary, sordid stuff, which I know is real, but why people would want to watch it on television?”).
Konkrétan a Kamaszok, mint példa kapcsán: „Tragikus, abszolút tragikus. De lenyűgözi, hogy az emberek egyáltalán nézni akarják. Mindannyian tudjuk, hogy emberek millió élnek rendkívül bonyolult körülmények között, de számomra nem nyilvánvaló, hogy ez egy jó televíziós téma.”
Ugyan Clesse mindezt a vígjátékok (nyilván nem kretén vígjátékok), régimódi produkciók manapság tapasztalható hiányából vezeti le, sőt, számára ezek alapján a stream és a televízió csereszabatos, ugyanazért a pozícióért és közönségért küzdő platform, kicsit összerímel a dolog valamivel, ami nekem is fúrta az oldalam a Kamaszok kapcsán. A sorozatról szóló értékelésemet én így fejeztem be: látszólag megtalálta a helyét egy platformon, ami ugyanúgy mesterségesen rabolja a rá előfizető emberek életidejét, mint egy közösségi site, és ezt a funkciót a maga túltolt ingereivel ő is nagyon lelkesen és profin igyekszik betölteni. Ha optimistán közeledek a jelenséghez, ez lehet süvegelendő dolog, de kihúzhatja a széria provokatív méregfogát is: mert mit ér a sok általa szült érzelem és benyomás, ha fél órával a vége után vállrándítva kattintunk át az elmúlt évek harmadik legjobb fantasy sorozatának új évadára?
Nem állítom, hogy egyre gondolunk Clesse-zel, de valóban kiérződik a Kamaszokból, hogy komolysága és elrettentő ereje mögött mégis ő maga is része a problémának: a Kamaszokban van egy nagy adag Netflix-kritika, hisz a Netflix is egy folyamatos, akár megállás nélküli tartalomfogyasztásra bíztató platform, ami ilyen téren ugyanúgy a mi életidőnkkel, figyelmünkkel, mentális egészségünkkel kereskedik, mint a Facebook vagy az Instagram. Nem úgy, mint a tévé, ami mindig is alkalmazkodott az emberek normális életviteléhez (ezért volt húsz éve nagyrészt nézhetetlen kilenctől négyig), annál aljasabban: egy sorozatfüggő manapság ténylegesen bejárhatja egy drogfüggőség jellegzetes stációit is akár. Azonban a Kamaszok formáját, hatásmechanizmusát tekintve pontosan úgy működik, mint bármelyik Netflix-produkció, legyen szó sárkányos-lovagos marhaságról vagy mindenki kedvenc pszichopata sorozatgyilkosáról: azonnal, egyben, fokozatosság nélküli elfogyasztásra bíztat, majd visszaenged a tartalomtengerbe, ahol teljes lelki kiégésig habzsolva darálhatod mind az öt kedvenc szériádat, mielőtt még a neten szembe jönne veled egy spoiler. Ezt olyan atombiztosan teszi, hogy miközben kimondottan mélynek és művészinek tűnik az egysnittezés révén, valójában kegyetlenül szájbarágós, nagyon direkt és egyértelműen éreztet velünk mindent, amit éreznünk KELL, nincsenek igazán felfejtendő szálai – bár a megnézése óta eltelt időben időről időre eszembe jut, hogy a második részben igaza lett a slampos rendőrnőnek: tényleg elfelejtődött, tényleg jelentőség nélkül maradt a megölt lány emléke és kiléte, a Jamie által elkövetett tett áldozatainak sokkal inkább tekintjük a családját, a közösséget, a mi lelkünket és őt magát, meg a rommá terrorizált pszichológust, mintsem a megkéselt kislányt, és ez különösebben az értékelőket, kritikusokat sem érdekelte. Ez itt irreleváns, de szerintem azért érdekes mellékzönge.

Szóval Cleese hagyományosan bátor és sosem óvatos kijelentései is alátámasztották számomra, hogy a Kamaszok alapvetően egy anomália. Feldolgozott témája alapján jól megkonstruált angol filmdrámának kéne lennie, amit teleaggatnak díjakkal a különböző fesztiválokon, nem egy sorozatdarálós szerda délutáni-csütörtök délelőtti szmötyörgésnek a 6,2 hüvelykes kijelzőn, vagy az íróasztalra rakott laptopon. Főleg nem életről lehozós betétnek a Dexter sokadik és az Akolitus egyetlen évada között. És még most sem tudom, hogy valójában jó-e ez így avagy rossz, hogy ő tulajdonképpen a formátum megkomolyodását és egyre nagyobb művészeti potenciálját hozza-e végül el. Ettől őszintén szólva nem félek, sőt, én személy szerint inkább látom magam előtt az AI írta forgatókönyveket, meg a Disney által büszkén bemutatott teljesen automatizált filmstúdiókat, de maradván a realitás talaján: ha egy év múlva bárki is fog még beszélni a Kamaszokról, akkor talán tényleg többnek bizonyul majd egy sokadik, teljesen jelentéktelen, de nagyon ügyesen összelegózott, hosszú távon jelentéktelen figyelembilincsnél.
De addig azért a már meglévő érdemeit sem venném el – nézzük bárhol, bármikor, azért mégiscsak marha fontos korképet látunk benne!