Atalanta (1934) 74% 10★

Nos először is, nagy tisztelettel: ez a film gyönyörű! Mintegy modern feldolgozása a Bovárynének, csak éppen megadva a lehetőséget arra, hogy az emberek észhez térjenek, hogy ne száradjanak bele testestül-lelkestül önnön csökönyös igényeikbe, vágyaikba, korlátjaikba. Az Atalanta egyszerre a kíváncsiság, a vágyakozás, a tapasztalás, az elfogadás és a megbocsátás filmje – és az ezek összességéből fakadó boldogságé.

Ritka eset az ilyen, de ez az a film, amin egyszerűen nem látszik, hogy 1934-ben készült: fekete-fehér persze, és halljuk, hogy a hangot utólag vették fel, zavaróan más világ, más lendület, más formanyelv uralja a mozit, mégis, a történet és az abban mozgó szereplők annyira mélyen emberiek, hogy a néző jó esetben röpke pillanatok alatt alkalmazkodni tud hozzá. Ez nem vintage életérzés, nem magasművészet és nem tömegmozi – ez az élet maga. Az Atalanta regényként, versbe szedve, képről-képre újra-forgatva is elérné ugyanezt a hatást, megidézné ezt a humánus, realista példabeszédet.
Titkos fegyvere olyan értelemben nincs, hogy a mozi egésze a nyílt egyenességre épül fel. Egy Szajnát járó uszályt látunk, meg a rajta szolgáló embereket és a friss házas kapitány feleségét. A szórakoztató Jules papa lopja a show-t papíron, de ez nem Michel Simon alakításán, sokkal inkább a karakteren, mint jelenségen múlik. Valójában minden és mindenki annyira organikusan van jelen a képernyőn, hogy kiemelkedő teljesítményekről egyszerűen nincs értelme beszélni: a csodaszép Dita Parlo és Jean Dasté úgy tudják nézni, ölelni, csókolni egymást, hogy attól nem lehet nem elérzékenyülni, az egészen Schubert dalciklusaihoz visszanyúló vízalatti jelenetek jelképességétől nem lehet nem elolvadni – ez bizony bölcs realizmus és égő lelkű romantika ötvözete, képfestés egy koszos, fémes, halszagú közegben… Egyszerűen minden tökéletes!
Tökéletes a gondolat is, amit Jean Vigo nemhogy élete utolsó filmjében, hanem élete utolsó esztendejében feltár: mindezt olvastuk – és filmfeldolgozásban láthattuk is – a Bovárynében, de ott Flaubert a mélylélektani utazásért feláldozta az élő ember lelki üdvét és boldogságát (régen olvastam, lehet ám, hogy rosszfelé okoskodok, ezesetben elnézést), míg Vigo a maga másfél órájában sikeresen besűrítette a teljes folyamatot egy humanista drámába. Azt, hogy az embernek néha fel kell adnia dolgokat, hogy az élet alapvetően küzdelmes, és a jellemfejlődés egyik kulcsa az, ha ezt belátjuk – avagy ha ezt felismerjük és készek vagyunk segíteni, megbocsátani tévedéseket, kilengéseket, készek vagyunk komoly áldozatokat hozni azért, akit szeretünk. Ilyen erős, komoly és komolyanvehető állásfoglalást el sem tudnék képzelni egy olyan modern, fogyasztásra és egoizmusra kihegyezett világban, ahol a válásnál és az unalom nevében felbontott párkapcsolatoknál szinte nincs is már gyakoribb és elfogadottabb jelenség. Félreértés ne essék, az Atalanta nem erről és nem nekünk szól – sokkal inkább arról, hogy az embernek el kell fogadni az új játékszabályokat például egy házasságban, avagy ha erre nem hajlik, engedni kell neki megtapasztalni vágyai tárgyát.

Minden percében és motívumában csodálatos film – elfogultan maradtam a hatása alatt, de ettől függetlenül is ki merem jelenteni, hogy kiemelkedő darabja a harmincas évek filmtermésének. Ennek fényében ajánlom azoknak, akiknek nincsenek fenntartásaik régi idők régi mozijaival szemben!
Egy képről képre az eredetihez hű, értő műgonddal castingolt feldolgozásra akár látatlanban is jegyet váltanék már most!