Amélie csodálatos élete (2001) 86% 640★

Ha te nem volnál, érzéseim csak a régmúlt érzések árnyképei volnának.

Én még csak tavaly láttam először, milyen is Amélie csodálatos élete. Évek óta hallottam már a filmről, de valahogy mindig másvalami tolakodott elé. Aztán megnéztem. És elvarázsolódtam.

Másodszori nézésre is ugyanolyan őrülten szépségesnek tartom, mint elsőre. Remekül bemutatja, milyen is az, ha valaki nem tud mit kezdeni a valósággal, és inkább a maga kis világába zárkózik, ahol nem érheti bántódás. Nem fogja soha semmi megérinteni, de nem is törheti össze senki a szívét.

Aztán egy doboznak köszönhetően Amélie számára hirtelen feltárul az élet, annak minden titkával, fájdalmával, a hétköznapok banalitásával és szépségével. Mert nincs fény árnyék nélkül, és nem biztos, hogy mindenki élete képes megváltozni, de azért tehetünk, hogy a sajátunk más legyen.

Mert bár életünk elrontása elidegeníthetetlen jogunk, nem vagyunk kötelesek élni vele.

Van egyénisége a filmnek. Amelie-nek van egyénisége, amitől szerethetővé válik, noha nagyon szürrealista, nekem már elvont, mégis rendelkezik azokkal a „hétköznapi” vagy nem szürrealista tulajdonságokkal, mint például a kavicsokkal való kacsázás vagy az emberekért való tenni akarás. Értem a film jelentését, legalábbis úgy érzem, de ez a fajta képi megvalósítás nem az én műfajom, nagyon távol áll tőlem, így nem tudok rá maximális pontot adni. A zene viszont fabuleux.

Akárhányszor megnézem (márpedig láttam már néhányszor!) mindig az jut eszembe, hogy menni kell, hogy élni kell, mert ez a tyúkszaros élet, amit kaptunk oly' rövid. Hogy lehet élni Amelieként, úgyis mindenki megtalálja a maga Ninoját.
Mindig az jut eszembe, hogy kellenek a hétköznapi csodák, hogy csinálni kell ezeket a hétköznapi csodákat.
Hogy képes vagyok rá.
(Mondanom sem kell, mennyire meghatározó az életemben. Imádom ezt a filmet. <3)

Nagyjából 13 éves lehettem, amikor először láttam. Jeunet mesevilága azonnal elvarázsolt; éreztem, hogy Amélie éppen olyasmi lélek, mint én. A kis kertitörpe kalandjától kezdve, egészen Amélie beteljesült szerelméig minden egyes mozzanata simogatja a lelkem.

Yann Tiersen elbűvölő zenéje mellett szeretném hangsúlyozni, hogy Helyey László narrációja nélkül alighanem menthetetlenül csorbulna az élmény. Annyira, de annyira hozzájárul az Amélie-atmoszférához, hogy az elképesztő! Talán nem is lep meg senkit sem, ha azt mondom, többek között ez a film késztetett arra, hogy elkezdjek franciául tanulni… Megalapozta a világnézetemet, bármikor képes jókedvre deríteni. Örök helye van a kedvenceim között. ♡

Ha egyszer egy dézsányi lencsébe, csak úgy könyékig… Bármikor.

Ez a film annyira bájos és annyira igaz, hogy csak remélni merem, hogy minden álmodozó rátalál egyszer, és jókat derül azon, ahogy Amélieként látja magát a képernyőn. Amolyan lélekállat, aki kicsit zizzent, de jó értelemben, és reménytelenül romantikus, majd persze igyekszik megteremteni magának ezt az ideális életet. Közben bebarangoljuk Párizst, kapunk egy kis francia humort és életérzést, és azon gondolkozunk, miért nem készül több ilyen film, amiben önmagunkon nevethetünk. :)

Elvarázsolt.

Nem szokványos romantikus történet, ahol két álmodozó egymásra talál. Nem csak a karakterek személyisége egyedi, hanem a képi megvalósítás és a zene is. A színészi játék pedig zseniális. Talán a mellékszálak elvarratlansága, ami nem nagyon tetszett, meg sokat meg kellett állítanom sajnos, így nem ugyanaz az élmény, mintha egyben néztem volna. Mindezekért a kilenc csillag, de biztosan újranézem még.

(Hihetetlen, hogy ezt még nem jelöltem! Mindegy, a mai filmnézés okot adott rá :D)
Amelie az én titkos lelki társam; amikor szomorú vagyok, mindig rá gondolok és a színek valahogy visszanyerik az értelmüket.

Próbáltam szeretni, de nem igazán sikerült. Talán nem nekem valók ezek a mindenki által annyira szeretett filmek.