Szegény párák (2023) 83% 202★

A Disney+ jóvoltából végre tudtam pótolni ezt a joggal Oscar-díjas darabot.
Szívem szerint én ennek adtam volna a legjobb filmnek járó szobrocskát is, mivel sokkal jobban élveztem, mint a Barbenheimer duót. Egyedibb, érdekesebb és kreatívabb, (A látványért és a jelmezekért kapott díja magért beszél.) illetve színészi alakítások terén szintén maradandóbb, mint a tavalyi év 2 leginkább túllihegett alkotása.
Bella története ugyan egyértelműen a már milliószor adaptált Frankenstein szörnyének mítoszán és tragédiáján alapul, mégis olyat csavarnak rajta, hogy ez szinte egyáltalán nem von le az értékéből. Tetszett, ahogy a felnőtt testbe „száműzött” újszülött utazásai során lassan megtapasztalja a világ minden szépségét és kegyetlenségét, miközben tanul, fejlődik, bukdácsol. Emma Stone nem véletlenül nyert díjat érte, hisz játéka gyönyörűen bemutatja milyen is az, mikor egy teljesen ártatlan és tiszta lélek először tapasztalja meg többek közt a dühöt, a bánatot, örömöt, szerelmet, csalódottságot, féltékenységet, kapzsiságot, szegénységet, a kizsákmányolást, illetve a sokakat őrületbe kergető szexuális vágyakat. Nagyon komoly témákat feszeget, de változatosan, és nem feltétlenül lehangolóan, vagy komoran találja őket. Ettől függetlenül persze hosszú, és elvont, mint azt az ilyen elismertebb alkotásoktól megszoktuk, szóval a befogadásához mindenképp kell egyfajta művészeti nyitottság… Nos, az pl. már nekem is kissé sok volt, hogy Emma Stone-on látványosan átment a fél stáb, de úgymond a sztori szempontjából ezen jelenetek többsége „szükségesnek” bizonyult, plusz némelyiküket még viccesnek is találtam a maga beteg módján (spoiler), szóval ezért nem vontam le csillagot.
Emma mellett egyébként különösen újszerű volt ilyen őrült szerepben látni a többnyire jámbor, nyugisabb szerepekben lubickáló Mark Ruffalo-t, de bírtam Willem Dafoe-t is, mint Bella szintén „szörnyű” teremtőjét.
Összességében zéró elvárással ültem neki és leginkább azt hittem, hogy halálra fogom unni magam, mint az efféle darabok többségén, de számomra kellemes meglepetést okozott. Teljes mértékben le tudott kötni, és élveztem szinte minden percét. Tökéletesnek azért nem mondanám, de mindenképp a tavalyi év felhozatalának egyik legjobbja.

Az Orlando (1992) nagy kedvencem. Erős viszonyítási alap ehhez a filmhez. Nem éppen az utóbbinak kedvező eredménnyel. (Ez valószínűleg az alapul szolgáló művek viszonyát tükrözi vissza.) Gyakorta fordul meg a fejemben, hogy már nem vagyok eléggé képlékeny. A befogadás szempontjából megcsontosodtam. De igyekszem cáfolni magam, hisz jó néhány film bizonyítja, nem lettem kőszívű. Viszont ezzel a kérgesedettségi bizonytalansággal mondom ki: ez a film nem nyűgözött le, nem ragadott magával, nem söpört el. Szép volt, érdekes volt, különös is volt – csak éppen azt a felforgató, DNS-embe íródó élményt nem hozta.
Nem kell egy filmnek kiválónak lennie, hogy rajongjak érte, és ha kiválóan elkészített, akkor sem feltétlenül érzelmi alapú a rajongásom. De azért az a jó, nem igaz?
Alaposan igyekeztem átgondolni a látottakat, ám végül arra jutottam, ez egy üres történet. Vagy alig zörög benne valami. A legérdekesebb az egészben az, ahogy a kritika felkarolta. Pedig akár éppen a nőiség kezelése miatt ugyanolyan erővel földbe is döngölhették volna. Mégis azt gondolom, hogy a nőiség mint szempont fölött ott találjuk a tiszta, romlatlan elmét. Vagyis sokkal fontosabb, hogy a főszereplő mentes a konvencióktól, és természetes állapota miatt (tehát hogy nem üres felület az agy, nem tabula rasa, hanem van egy alapbeállítás, ami naturális, azaz összhangban áll a teremtéssel vagy keletkezéssel) képes a világot eredeti módon látni. Ez az alap sok kérdést felvet, és egy jó filozófus tudna pontosan rávilágítani, hogy mennyi mindent nem gondolt végig a szerző.
Nekem Voltaire művei rémlettek fel, amelyekről régen azt a sommás állítást fogalmaztam meg magamban, hogy nem igazán jó irodalmi művek (a Candide sem), de nem is irodalmi céllal születtek. Voltaire bekeretezett egy-egy kérdéskört, hogy azt minél többen fel tudják csippenteni. Még azt sem mondanám, hogy végiggondolta őket következetesen. A kérdésfelvetés eléggé újszerű volt akkor, így önmagában már elégséges, és ez a mű sem több ennél lényegileg: elővezet és popularizál egy filozófiailag, majd később lélektanilag is sokszor megrágott kérdést. Én sem vagyok különösebben művelt, de ilyenkor azt szoktam gondolni, hogy átlagosan intelligens társaság egy óra alatt érdekesebb probléma- és kalandhalmazt rak össze erre a témára.
Ettől függetlenül mint egy enyhén csiricsáré mesét, élveztem. Tetszettek a technikai megoldások, a színészi játék. De mindez, tehát a rendkívüli figyelem, amit az egész stáb erre fordított, az invenciózusságuk (ezért járt a 7 csillag) még inkább megvilágította, hogy gondolatilag szegényes az anyag.

Nehezen találom a megfelelő szavakat erre a filmre, biztosan dolgozni fog bennem még egy darabig ez az élmény. Különleges képi világú, színes, izgalmas, nagyon érzelmes film. A színészi játék csodálatos és az, ahogyan a fekete-fehérből a színes világba áttérünk, a végén Bella spoiler, egészen elképesztő.
Nagyon örülök, hogy moziban láttam és teljes mértékben kimozdított a komfortzónámból, abszolút megérte beülni rá és nagyképernyőn látni ezt a remekművet.
Szeretem azokat a filmeket, amikben kiszámíthatatlan, hogy mi fog a következő pillanatban történni és ez is egy ilyen alkotás. Vajon ijesztő lesz, hirtelen mozdulat, hangos hanghatás?! Elképzelni se tudtam. A fogcsikorgató zene pedig csak rátett egy lapáttal. spoiler
Teljesen értem, hogy miért jelölték nem kevés Osca-díjra, többek között Emma Stonet is, aki csodálatosan játszik, nagyon remélem, hogy megnyeri, igazán megérdemelné ezért a szerepért.

Mit felállva dobálni holmi csókokat – inkább trambulinon ugrálva, sőt, mint Geoffrey Rush a Ragyogj! (1996)-ban*, pőrén, lobogó p_ccsel, fel-le, fel-le, tapsolok Emmának, ilyen fiatalon máris egy jutalomjáték!, ahogy mondani szoktuk, Willem bácsival kettesben (több szerepet, ill. színészt bocs, de nem emelnék ki) szépen kimaxolták Yorgos másnapos szürrealizmusát, vagy mi a fenét is láttunk, nem is láttunk, fürdünk benne, még ha iszapfürdő is, nem pezsgő: Yorgos a nézőbe egyszerre fecskendez heroint és kokaint (dr. Baxter kedvenc koktélja), úgy, hogy attól Stone-dulunk (facepalm), káprázik a szemünk és szörnyülködik az elménk, tiszta disznófejű-libabőr vagyunk, szivárványpóni nyálában oldott robbanócukrot kentek a szemünkbe… Aztán sajnos beakad a fék a szellem-hullámvasúton, csikorog és billeg, én bizony unni kezdem és alig vártam a végét, ami bizony már nem meglepő, sőt, letapad, leereszt, mint a túlrágcsált, agyonfújkált színes-szagos rágó. Kipukkad és elszáll, akár a frankensteini professzor steampunk böfögése. (Ami itt túl zavaros, netán 18+-os szókép volt, azok ált. visszautalások a filmre.)

* képpel: https://www.imdb.com/title/tt0117631/mediaviewer/rm3735534080/

A Szegény párák viszont még ezzel együtt is az egyik legerősebb idei film lehet. A túlstilizált, rendkívül színes, steampunk-fantasyket idéző világ csak egy külsőség, amit az Alasdair Gray regényéből adaptált sztori próbál kitölteni. Valójában pedig az van, hogy ez a film Yorgos Lanthimos és Emma Stone közös csúcsteljesítménye. Extravagáns, mégis érzékeny. Egyszerre klasszikus, és egyszerre könyörtelenül modern is. De ami még lényegesebb, hogy hiába helyezi előtérbe a stílust, a szubsztancia sem vész el. Csak a viszolygások és nevetések közt kicsit többet kell agyalni.

Bővebben: https://www.roboraptor.hu/2023/09/25/szegeny-parak-film…

Úristen! Hosszú ideje a legjobb film, amit láttam. Ez a 140 perc valami eszméletlen. Nem vagyok magamnál tegnap óta. Az első perctől az utolsóig, vicces, érdekes, társadalomkritikás, sokszor hangosan röhögős, Emma Stone zseniális benne, bár úgy érzem, hogy ez egy ajándékszerep neki, amit fantasztikusan kihasznált, bár szerintem nincs ember, akinek ez a szerep ne tetszene. Az összes percét imádtam, azt hiszem új kedvenc filmem született, konkrétan gondolkozom azon, hogy a listám első helyére kerüljön-e. Atyaég! Nagyon tetszett!!! :D Na ezért létezik a mozikészítés, ezekért a filmekért. Fuh! :D (lehet még egyszer megnézem moziban:D)

Egy bizonyos Bella Baxter csodasztikus felszabadulása. Helyenként nagyon látványos, azonban üres, konfliktusok és tétek nélküli film.

A steampunk-univerzum színes és kalandos világa érdekes és egyedi hátteret adhatott volna ehhez a történethez, ha szervesen kapcsolódna hozzá. Ezért különösen sajnáltam, hogy ezzel a világgal nem kezdtek semmit, csak külsődleges díszként szolgált. Játszódhatna bármilyen korban és valóságban ez a történet, a környezetnek itt kb. abban kimerül a jelentősége, hogy ebben a világban annyira nem kiemelkedő esemény, ha egy traumatizált Frankenstein új műalkotásokkal lép elő. A kidolgozott világ hiánya miatt nem csupán a steampunk-rajongó énem morog; ennek a történet kibontakozása és a mondanivaló szempontjából is van fontossága, mert itt mégiscsak az a fő téma, hogy egy elszigeteltségben felnővő gyermeki lélek kilép a nagyvilágba és az utazása során szerzett tapasztalatok által felnőtté válik. Ebben a filmben a felnövés néhány problémától eltekintve spoiler

Még érdekes lehet, hogy a lázadással egybekötött felnövés mi ellen és milyen úton történik. Az Istennel és az apával való harc spoiler, az osztályproblémákat pedig belengetik egy-két jelenetben (illetve azzal, spoiler), de a készítők azért annyira nem agyalják túl ezt a vonalat. Marad a sok szex és az ezzel kapcsolatos korlátlan szabadság eszménye – erre aztán a womanizer férfiak a filmben úgy reagálnak, hogy nemár, mert nem tudják többé irányítani és korlátok közé szorítani a nőt, a felvilágosultak viszont kimondják, hogy az ő teste, azt csinál vele, amit akar, szóval akár spoiler A korlátlan szexre vágyó és irányíthatatlan, mert kielégíthetetlen – és a férfiakban emiatt félelmet ébresztő – nő képét Trier is előszeretettel vette elő (Antikrisztus stb.). Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ennek a megközelítésnek lenne bármilyen rendszerellenes üzenete*: ez a fajta női figura nem csak félelem, hanem vágy tárgya is a nemi hierarchiára épülő patriarchátusban, nem véletlenül erre a nőábrázolásra támaszkodik az ezt kiszolgáló ***óipar jelentős része. Szóval, ha ezzel a karakterrel a női önmegvalósítást akarta a film propagálni, akkor igencsak melléfogott, ez a felnövéstörténet ugyanis csak egy olyan világban lehetséges, ahol semmilyen ellenállás, blokk, következmény nincsen.

*https://www.peoplesworld.org/article/poor-things-dont-s…

Update 2024. 02. 13.

Szerencsére a filmmel kapcsolatos ilyen jellegű problémákat mások is észrevették:

„Lánthimosz mindössze arra használja a fantasyt, hogy a kortárs fősodor számára otthonos módon modellezze a női felszabadulást, amelyben bárki magára ismerhet történelem- és helyismeret nélkül is, hogy megfossza szereplőket és a drámai helyzeteket a jellegzetességüktől, a politikai beágyazottságuktól.”
https://merce.hu/2024/02/12/elviccelt-szexfantaziak/

Talán az arányokat a vége felé nem éreztem olyan combosnak (tölthettünk volna kevesebb időt a spoiler de ettől függetlenül is jár neki a maximális pontszám.

Mesterkurzus minden értelemben; olyan filmes élmény, amiben nem tudom, mikor volt utoljára részem. Ja de, a Dogville volt talán az utolsó ilyesmi.

Minden bizonnyal ez a legbetegebb felnövéstörténet amit valaha láttam. Egyedül az utolsó szegmenst hagytam volna talán ki, viszont elég rövid rész.

Több kreatívitás van a filmben mint Hollywood éves blockbuster termésében együttvéve. Valahol Jean-Pierre Jeunet-re emlékeztetett a látvány, iszonyat groteszk az egész, arra számítottam hogy majd ráismerek Budapesti épületekre meg helyszínekre de teljesen esélytelen volt.

Már A kedvencben is imádtam amit Lanthimos művelt a nagylátószögű lencsékkel, ezek itt is előkerültek és zseniális felvételeket készített velük.

Ráadásul hosszú idő után ismét a Puskinban, nem meglepetés de nagy élmény volt az egész, már csak azért is, mert 9 évvel ezelőtt pont a Puskinban, pont egy Emma Stone film (Birdman) volt az a meghatározó moziélményem, ami után nem vártam többet senkire ha érdekelt egy film, hanem elmentem egyedül, és a művész mozikat választottam, ha lehetett.

A jól megtervezett és szépséges kék ruhájában áll a nő a híd korlátján. Süllyedő érzések képsoraival hull alá a vízbe. Újabb jelenetben kézzel lábbal zongorázik az új élet, és mögötte Willem Dafoe kés által tépett arccal lép be. És már tudom mit is nézek.
Ahogy mondta a doktor úr, a nő elméje és testi érettsége nincs összhangban. De rohamosan fejlődik. Tapasztalja mi van körülötte és mi mást varrt össze a ház ura. Milynek az ízek, és mi az ami ízlik. Milyen ő maga. Az agya lehetne sérült vagy lehetne gyermeki. Korlátolt vagy csak mások által korlátozott. Most és korábban. De már a film elején az élet helyett a távozást választotta a test.
A díszletek, a kosztümök mind egy hasonló világ, de más. Kicsit különlegesebb. Remek munka. Furcsa és egyedi.

Míg a Barbiet nézhetik 12-13 évesek (női, emberi, társadalmi kérdések stb.) akár, ezt a filmet nem. Az 18-as karika indokolt. Teljesen más a kettő. Főleg hogy az előbbivel bőven volt problémám.