Cyborg vagyok, amúgy minden oké (2006) 71% 55★

Megint egy olyan film amit nem csak szemmel hanem lélekkel kell nézni ,mert amit a szem lát az eléggé abszurd idegen szörnyű brutális néhány jelenet gyomor forgató és beteg . Ami jogos mivel elmebetegekről van szó de vannak érzéseik pl egy férfi mindenkitől bocsánatot kér mert úgy gondolja ami történik az az ő hibája .
A film lényegében egy lányról és egy fiúról szól .A lány azt hiszi magáról hogy Cyborg és úgy is kezd élni .Beszélgetni kezd minden géppel de akár egy lámpával is ez még nem is lenne akkora baj de az már igen hogy nem eszik .Az ápolók minden tőlük telhetőt megtesznek de nem járnak sikerrel viszont a fiú aki szintén beteg átérzi a lány állapotát és rájön hogy tud segíteni rajta .És innentől számomra 10 csillagos jelenetek következnek .Ha valaki úgy dönt hogy megnézi készüljön fel sok véres jelenetre de ne azokat nézd .Mert a film ennél sokat többet akar mondani .

Anyu azt mondta, hogy előbb menne Justin Bieber koncertre, minthogy ezt még egyszer meg kelljen néznie…

Néha borzalmasan abszurd, viszont meglepően sokatmondó és a maga furcsa módján szép kis történet. Szerintem nagyon sokat lehetne beszélni róla, főleg miután egy filmklubon keresztül néztem meg, ahol utána volt is egy kis diszkurzus. Igazából tipikusan az a mű, amit vagy borzalomként él meg az ember vagy kifejezetten tetszik neki. Nekem ez kifejezetten tetszett. :)

Tegnap este néztem meg, akkor nem tudtam értékelést írni hozzá, most is nehezen megy, ez valami egészen… furcsa és beteg volt, de nem az aberrált, psziché-bomlott, horrorfilmekből megszokott, néha szürreális kegyetlenség, hanem egy jámbor tudatzavar, egy szánalomra méltó, mégis jegesen a szívbe maró beteg film.
Az elmegyógyintézet lakóit nem bemutatja a nézőnek, hanem zavarba ejtőn a részévé teszi, kényelmetlenül közel hozza a szereplőket, akik szinte átfolynak az agyzsigerekbe, aminek a vége az, hogy az irreális képeket nagyon is reálisnak tudom elfogadni.
Vannak filmek, amiket feltétlenül látni kell, de csak egyszer. Szigorúan. Mert, ha többször megnézi az ember, egyrészt oda a varázs, másfelől meg komolyan, valamit lemorzsol a lélekben, lepattint belőle egy darabkát és nem köszönöd meg.

Nem mindenkinek való alkotás ez.

Ennek a filmek egyértelműen az abszurditásában rejlik az ereje. Amit én amúgy nem mindig díjazok. Humora – már ha mondhatjuk annak – nagyon ironikus, szép kis görbetükröt tart mindenkinek. Azt, hogy mit is akarna mondani vagy tanítani, nem igazán tudom. Bár fogalmam sincs, hogy ez az én hibám vagy a filmmé.
Rain neve számtalanszor szembejött velem, mióta közelebbi kapcsolatban vagyok a koreai szórakoztatóiparral, dalaiba egyszer-egyszer már belehallgattam, viszont színészként most debütált nálam. Nem is rosszul. De tény, hogy Su Jeon Lim (és karaktere Cha Young Goon) volt itt a főszereplő. Ő teljesen ismeretlen volt számomra, azt viszont már most meg tudom mondani, hogy a pszichiátriai eset megvalósításában remekelt. Majdhogynem feltétlenül elhittem neki tévképzetét, miszerint ő egy humanoid cyborg, és ennek megfelelően kezelésre szorul. Zseniálisak a szemei, hihetetlen sok mindent el tud mondani csak azokkal. Nagyon szép íve volt annak, ahogy Il Sun-nal akarva akaratlanul (Young Goon részéről akaratlanul, Il Sun részéről tudatosan és akarva) „megmentik” egymást. Még ez sem a jó szó, de a 'meggyógyítják' meg pláne nem.
Ami néha nagyon sok volt, mondhatni a túlzás és érthetetlenség kategóriájába esett nálam – bár mit csodálkozom, hisz elmebetegek fejébe próbál beláttatni a rendező, Park Chan Wook – a mindenféle special effect. spoiler Nem lehet, lehetett eldönteni, hogy mindez csupán az őrület, vagy a szoros kötelék gyógyító ereje, egy valamilyen trip, vagy netán egy kis varázslat. Bár ez utóbbi a legkevésbé valószínű. Szóval rengeteg volt az irreális, nem életszerű, főleg kórházi jelenet. És most nem arra gondolok, hogy tekintve, hogy Young Goon cyborgnak hiszi magát a világító lábujjai mutatják a töltöttségi szintjét (http://goo.gl/M5dItr). Nem, hanem egy elmegyógyintézet működése azért nem ilyen.
Amit még feltétlenül meg kell említenem:
– a 2006-os filmben olyan csókjelenet van, ami simán kenterbe ver nem egy és nem két 2010-es, ’11-es, ’12-es sorozatot
– határozottan odavoltam, hogy Young Goon fejebúbján egy pár tincs felső harmada kékre volt festve (először azt akartam írni, hogy a forgója, de egy-két fejtetős kamerafókusz bebizonyította, hogy az nem a frizura forgója :)(: http://goo.gl/mT6vkM)
– eddig sem voltam oda a műfogsorokért, hát ezután meg főleg nem
– a Holy Night-ból Holy RIce -> zseniális!!!
– persze, hogy mi az élet értelme, nem tudjuk meg, mert a nagyi hangját elnyomja a mentő zaja

Nagyon eredeti film volna, ha helyenként nem lehetne párhuzamba állítani az Amélie csodálatos életével – egyes gesztusokat, a hantás páciensnő történeteit és a szerelmi szálat tekintve. Mindkét film két erősen neurotikus ember, egy túl kevés emberi kapcsolatot megtapasztalt nő, és egy túl sok emberi kapcsolatnak kitett férfi egymásra találásáról szól. Ez esetben persze jóval szélsőségesebb személyiségekről van szó (annyira azért nem szélsőségesek, mint pl. Ninja és Yolandi Visser, de azért eszembe jutottak): adott egy lány, aki a szüleinél, kortársainál jóval több időt tölt a nagymamájával, így az ő fájdalmaival és vágyaival azonosul, mintegy beprogramozva magába a nagyanyja emberi lét elviselhetetlenségével kapcsolatos fájdalmait, sértettségeit és embergyűlöletét. Így lesz a magát patkánynak képzelő mizantróp öregasszony unokájából egy pusztításra szánt robot, akinek a forráskódja az, hogy irtsa ki magából a 7 legfájdalmasabb emberi érzelmet, és bűntudat nélkül ölje meg, akit csak lát.

Ez a film persze nem ebbe az irányba megy el, nem lesz belőle horror-scifi-akciófilm, és nem is azt bírálja, hogyan bánik a társadalom a mentálisan sérült emberekkel. A jól felszerelt elmegyógyintézet tele van kedves, segítőkész ápolókkal, és szeretnivalóan különc, egymásra – kevés kivételtől eltekintve – nem veszélyes kezeltekkel – olyanok, amilyennek az átlagember látni szeretné őket. Még az itt is elhagyhatatlan sokkterápiát is igyekeznek az elvi megfontolások cukormázába vonni. Az egész egy amolyan Ahogy tetszik-féle szatirikus giccsparádé. Az ujjaiból lövedéket záporoztató véres gyilokrobot megmarad egy furcsa, a kezeivel kisgyerekszerűen puffogtató fiatal lánynak, a kleptomániás „antiszociális” pedig egy komplexusos, a szorongások és társadalmi megbélyegzés miatt, de jó szándékkal lopkodó, csupa szív fiúnak, aki egyfajta mesebeli hercegként viselkedik a lánnyal: elfogadó, türelmes, nem használja ki a helyzetet, és segít neki megbarátkozni az élettel. spoiler

A film elég vékony jégen lavírozik a bájos-szomorú abszurditás és a szirupos-málnahabködű ízléstelenség között, ezért a megfelelő hangulatban vagy kellő humorérzékkel jó leülni elé. El tudom képzelni, hogy van, aki a kb. 10 perc után a hányinger határán nyomja ki a filmet, de nekem most nagyon jól esett a szokatlan képi megjelenítéseivel, és maga abszurditásával. Szerintem fényévekkel jobb, mint A szobalány.

Rendezésből jeles. A zene is könnyeddé teszi ezt a dramedyt, ami azért teljesen nem veszíti el az élét, mert bár az elmegyógyintézet lakóinak képzelete folyamatosan torzítja a valóságot, azért átjön, hogy a helyzet nem valami vidám. Kissé megható, kissé bizarr, de legalább ennyire aranyos film is lett!

Friss, meglepő, műfajilag tisztázatlan, ötletes, kellemes élményt nyújtó és „ázsiaian“ szép. És némi jódlizás is előfordul.

Romantikus vígjáték? Ha mindenképpen rá kell aggatni valami műfajmegjelölést, akkor még lehet, hogy ez a legjobb, de azért ha valaki romkomot szeretne, nem hiszem, hogy erre gondol. Igaz, hogy van benne humor, de az inkább fekete… nagyon abszurd az egész film, pont olyan, mint amilyen egy elmegyógyintézetben játszódó film lehet, amelyikben az ápoltak nézőpontját kapjuk. Nekem személy szerint tetszett, de én szeretem a lökött dolgokat… és az sem mellékes, hogy a filmet az a Park Chan Wook rendezte, aki az Oldboyt is megalkotta. Ha innen nézzük, közelebb kerülhetünk a film műfajához is… szerintem az Oldboy sokkal inkább gengszterfilm, mint amennyire ez romantikus vígjáték. Mondjuk, hogy szerzői vígjáték; avagy Park szerint a világ.
Senkit nem szeretnék elriasztani, mondom, nekem tetszett; ez is tele van olyan parkchanwookos szimbolikával meg rendezői fogásokkal, hogy csak tátott szájjal néz az ember, és a fényképezés is remek.

Egy kis Amélie, egy kis Száll a kakukk, és jó sok Park Chan-wook. Ebből csak jó sülhet ki, legyen az rizsturbózó vagy koreai jódliszám.