Kino

Egy TOP 25-ös listát lazán össze tudnék rakni olyan XXI. századi filmekből amiket sokadik nézésre is vagy kedvencnek tartok vagy remekműnek, de leginkább mindkettőnek.
Ötöt vagy hetet kiválogatni legfeljebb találomra tudnék, úgy, hogy bármelyik másik bekerülhetne a helyükre, a tíz sem épp fair, de vállalhatóbb. Nézzük a szempontokat:

1. Egy makulátlan elme örök ragyogása – Ha van film amiből talán mindenre a maximális pontszámot adnám (szórakoztatás, rendezés, kreativitás, remek vizuális megoldások, színészi játék, zene és komoly hangvétel pazar harmóniája) az ez. Sokadik nézésre is ugyanolyan jó.

2. Dogville – von Trier, főleg az ezt követő időszakában már gyakran nem volt a szívem csücske. A Dogville-nál még tudott mértéket tartani és élt kifinomultabb művészi eszközökkel. Persze a formabontó (szó szerint) díszlet és megvalósítás teszi igazán felejthetetlenné, hiszen a történet a maga szadista, perverz kegyetlenségével, aminek von Trier rend szerint kiszolgáltatja idealista hőseit – nem kifejezetten rendkívüli, már-már ijesztően tanmese jellegű, a környezet pedig minden pillanatban azt mutatja: ez egy előadás, mégis hátborzongató mennyire életszerűvé teszik a színészek. Kétségkívül rendezői pályájának csúcsa.

3. A zongoratanárnő – Haneke rendezése és Huppert alakítása a film minden pillanatát emlékezetessé tették számomra, ritkán látni ennél kíméletlenebb és mégis émelyítően steril és precíz képet egy megbomlott elme kálváriájáról. Tökéletesen közvetített lelkiállapotok, hasonló kaliberű női alakítással egybefont karakter komplexitást és mélységet azóta is csak a TÁR-ban láttam amit szívem szerint szintén felvettem volna a listára, bár még csak egyszer néztem meg.

4. A kommün (Párizs, 1871) – A mai napig nem sikerült senkit rávennem, hogy nézze meg ezt az egyedülálló filmet, ami nem is csoda, hiszen 345 perces. Watkins az egyik legzseniálisabb forma a filmművészetben, már többször bizonyított a fiktív elemekkel tarkított történelmi/életrajzi/dokumentumfilmjeivel (a Punishment Park is kedvenc tőle, de az Edvard Munch is egyedülálló) de itt minden kétséget kizáróan túlteljesítette magát amikor megrendezte a a párizsi kommünt egy raktárépületben, óriási teret engedve az improvizációnak, kétszáz önkéntessel és olyan stílusban, mintha korabeli „híradós közvetítéseket” néznénk. Nincs párja.

5. Werckmeister harmóniák – Azt hiszem senkinek nem kell bemutatnom Tarr egyik (már kiforrott) legbefogadhatóbb filmjét. Ha mégis, akkor nyomás megnézni. Nem hiszem, hogy magyar viszonylatban lenne jobb záróképsor, de nemzetközi viszonylatban is tisztes helyet foglalna el. Azt hiszem Tarr leginkább itt ragadta meg azt, hogy ez a mi tragikumunk túlnő rajtunk, az emberi természet tragikuma is.

6. Az ölés aktusa – Amikor Joshua Oppenheimer még nem egy olyan musicalt próbált összehozni amiből csak elvett a bizarr dalolgatás akkor két olyan dokumentumfilmet adományozott a világnak, amik nélkül mind szegényebbek lennénk. De leginkább enélkül. Nem tudom jól bemutatni, egyszerűen látni kell.

7. Good Bye Lenin! – Kevés olyan dolog van ami annyira kihatott Európára mint a rendszerváltás és valószínűleg nagyon kevés olyan film ami könnyeden, szatirikus élcelődés és drámai ítélkezés nélkül szól a politikáról, miközben megható család és felnövéstörténet is egyben arról, hogy kötelékeink túlmutatnak a meggyőződéseken.

8. A család kicsi kincse – Már nem számolom hányszor láttam, legalább ötször. Kissé talán cinikusan indul, mindenki a maga mizériájával van elfoglalva aztán megy előre a film és valami egészen rendkívüli történik. És tisztes dráma, amellett, hogy betegre röhögöd magad rajta, na meg nem utolsó road movienak sem. A legszórakoztatóbb film a listámról, a néhány legjobb vígjáték közt tartom számon, olyanok mellett, mint A Nagy Lebowski.

9. Felperzselt föld – Súlyos film, megrázó dolgokról szól, de ízlésesen, a befejezés pedig valósággal letaglóz, összetör. Itt még a vizualitás nem nőtt túl a tartalmon. Villeneuve legjobbja, amit eddig láttam.

10. Bolti tolvajok – Talán a Biciklitolvajokhoz tudnám hasonlítani, olyan tekintetben, hogy komoly művészi értékekkel bír, de mégsem egy arthouse közönségnek szóló „kultfilm”, tisztes és „szórakoztató” produkció univerzális, nehéz témákkal és értékekkel. Azt szeretem ebben a filmben, hogy egyrészt Európai szemmel is nagyon életszerű és átélhető a Japán színészek játéka benne (ez egyébként ritka, hiszen jellemzően van 1-2 figura a filmekben akik kulturális sajátosságként túljátsszák akár a mogorva fazont akár a bohóckodást), másrészt pedig számos mesterművet tartok számon Japánból Kurosawa utánról is, de ezek nagy része túl bizarr vagy távolságtartó, esetleg egyéb módon művészi ahhoz, hogy valódi érzelmi hullámvasútra invitáljon, hogy a karakterekkel együtt örüljek vagy sírjak. Már jó ideje a Bolti Tolvajok talán az első film aminél azt éreztem, hogy nem egy Japán filmet nézek Japánokról, hanem csak egy filmet hétköznapi, lecsúszott emberekről akik minden pátosztól mentesen megélnek valami különlegeset. Mint olyan pedig csodálatos és szívbe markoló élmény volt.