MoiraCarey  

A magyar premierek szerint (ha olyan nem volt, akkor 2023 ősz is belefért):

(+) A szenvedély íze
ASMR Mukbang + egy szép szerelmi történet

(+) Agymanók 2
Habár a karakterek személyisége lehetett volna kevésbé „általánosított”, lélektani szempontból van olyan profi, mint az első. A pár napot felölelő cselekmény jelképes; ráadásul nem is érződik rajta, hogy annyira vízválasztó lenne Riley életében, mégis egy kerek egész drámát kapunk. Ez két dologra mutat rá: egyrészt az emberi érzésvilág gazdagságára, másrészt arra, hogy nincs egy nagy „felnőtté válás” (bár itt inkább a tinédzserkorba lépésről van szó), hanem sok kicsi. Körkörösen előrehaladó folyamat; az adott helyzethez / problémához kell felnőni.

(+) Juror #2
Már azt is nagyszerű volt látni, ahogy az érzéketlen esküdtbíróság masszájából felbukkannak az egyének, kezdenek nyitni egymás és a nagy felelősséget igénylő feladat felé. És emberként kommunikálnak. Aztán jön az irtó kellemetlen, szinte feloldhatatlan erkölcsi dilemma. Nagyon jó önvizsgálatra; azt hiszem, mindenki egy kicsit többet tud meg majd magáról a film megnézése után.

(+) The Killer
A tipikus profi, munkáját mindig tökéletesen végző, szimpatikus bérgyilkos (aki itt ráadásul vonzó nő is) és a tipikus profi, munkáját mindig tökéletesen végző, feddhetetlen rendőrnyomozó történetének találkozása. Majdnem buddy cop lesz belőle. Az old school megoldásait annyi frissességgel tálalja, hogy nem lehet nem elérzékenyülni tőle. Búcsúnak is jócskán megállná a helyét.

(+) Madame Web
Szuperhősös előzményfilm egy hétköznapi szuperhősről: egy mentősről! Madame Web nem fogja lézercsóvával legyőzni a rosszfiúkat, az ő képessége csak abban áll, hogy észleli a körülötte lévő segítségre szoruló embereket, plusz időhurokban tartja addig, amíg nem mozdul (helyenként erős pszicho-thriller a film, főleg a vonatos jelenetnél). A kameraforgatások, az erőteljes rendezés, Webb és a Gen-Z lányok közti dinamika egy szórakoztató, mozgalmas, inspiráló filmet eredményeznek. Abszolút nem értem az utálatot.

(+) A kaszkadőr
„It's not meant to be real. That's why I like cartoons. Y'see, 'cause cartoons don't pretend to be real.” – A legcukibb ars poetica.

(+) Vörös szobák
Meg nem mutatás és el nem mondás (picit hasonlít ebből a szempontból az Érdekvédelmi területhez). A nyugtalanító interneten keresgélés, egyik linkről a másikra kattintgatás a Welcome to the Game játékot idézi nekem. A legérdekesebb mégis az, hogy a főszereplő mennyire kifürkészhetetlen. Amikor az aukció közben a másik monitoron pókerezik… áá, brutális film.

(+) I Saw the TV Glow
Bemutatja, hova vezet, ha az ember megakasztja a saját identitásának kifejlődését. Az a jelenség is előkerül, hogy hogyan emlékszünk egy gyerekkori traumát okozó epizódra, ami egyszerre elborzaszt és hívogat. Esztétikailag baromi érdekes; a „The Pink Opaque” hangulata valami olyan ritkaság, amivel talán csak indie horror játékoknál találkoztam.

(+) Tökéletes napok
Na, ha ilyen filmek nem kerülnek be a legjobb 7-be, akkor tudom, hogy nagyon erős volt az év.

(+) Aggro Dr1ft
Fincher után Harmony Korine is radikálisan újraértelmezte a bérgyilkos-főszereplőt. Felejthetetlen incel-lázálom.

(+) The Royal Hotel
„Leave me alone, I'm just a girl” – A film. Szinte semmi műfaji kódot nem használ, pedig kőkemény thriller. Ijesztő lehet néha nőként létezni.

(+) Mononoke: Karakasa
https://snitt.hu/ertekelesek/2027733
Kíváncsi vagyok, a japánoknak mit jelent a film. Gondolkoztam, hogy ez vagy Miyazaki. Az utóbbi mellett döntöttem az életműben elfoglalt helye miatt, egyébként a Karakasa számomra izgalmasabb.

7. Kimitachi wa Dou Ikiru ka
Úgy néz ki, Coppola mellett Miyazaki is eljutott arra a pontra, hogy teljesen szabad formában tudja közölni vízióját, nem törődve semmiféle elvárással, csak a művészi teljesítményt tartja szem előtt. Az építész-metafora is előkerül. De frappáns befejezés helyett Miyazaki csak vállat von.

6. Érdekvédelmi terület
Glazer a Születés (2004) óta keresi a tökéletesen szenvtelen hangot. Most megtalálta, elviselhetetlenül nyugtalanító ez a film. Amikor a virágos közelkép után tiszta piros lett a vászon, halálfélelmem volt, nem viccelek.

5. A csapda
Shyamalan érzelmi intelligenciája nem a lélekismeretben rejlik, hanem az önzetlen érzelmi odafordulásban. Legújabb parabolájában megkísérel csapdát állítani egy szociopatának. Vissza lehet-e hozni a „normális kerékvágásba”; elő lehet-e hozni belőle az emberit, ami még megmaradt? Persze, végül kicsúszik a keze közül, de azért szép próbálkozás volt.

4. Anora
Sean Baker az egyetlen amerikai, aki olyan valóságszagú atmoszférát képes teremteni, mint Jafar Panahi, még ha itt jobban is érződik a fikció, mint korábbi munkáinál. Szükséges lépés volt ahhoz, hogy ilyen csodás tragikomédiát hozzon létre. A tűpontos időzítését tanítani kéne vígjáték-íróknak. Az akcentussal való játék, az ordibálós-kaotikus jelenetek szinkronizálhatatlanná teszik a filmet. Gyomorba vágó és gyönyörű. Anora (direkt nem Ani) a kedvenc karakterem az évből Tashi (Challengers) mellett. Mikey Madisonra érdemes lesz odafigyelni, az év(tized?) alakítását nyújtja.

3. Furiosa: Történet a Mad Maxből
Jézusom, hova tűnt a Fury Road pezsgése?

2. Challengers
Egy perc néma csend Tashiért, amiért nemcsak a két fiú, hanem a nézők is totál félreértik.
Guadagnino korábbi művei nem igazán fogtak meg, fabrikáltnak érzem őket, hiába a tagadhatatlan, magas színvonal. Ezzel szemben a Challengers-t mintha nekem csinálták volna; egyáltalán nem számítottam ilyen rendezői érzékenységre, az innovatív zenehasználatról nem is beszélve. Fhu de leegyszerűsítő a történetet szerelmi háromszögként azonosítani. Az emberi kapcsolatok komplexitásáról, az érzések adásvételéről szól főként, elképesztő mélységgel. + Tashi a parton arról a varázslatos kapocsról beszél, ami néző és alkotás között jön létre, a befogadás pillanatában. Az a bizonyos erotikus hármas-jelenet magában hordozza az egész film dinamikáját, valószínűleg a legjobb kicsinyítő tükör valaha. Strukturális szempontból is bravúr, a különböző idősíkokat úgy vegyíti, hogy azok állandóan reagálnak egymásra; mintha továbbadnák az energiájukat, így végig mozgásban marad a film, sőt egyre erőteljesebb lesz, hogy a végén robbanjon egy hatalmasat (micsoda befejezés!). Háromszor mentem el moziba miatta, és harmadjára is úgy álltam fel a székből, mint aki maratont futott.

1. Megalopolisz
Annyira öntörvényű, mint a Twin Peaks: The Return; annyira excentrikus, mint a Holy Motors. Ez aztán a vízió. Ha most megkérdeznék tőlem, mit tartok a legjobb filmnek valaha, szerintem ezt mondanám. Írjon róla, aki tud.