Twin Peaks (2017–2017) 85% 88★

Amíg néztük, néha úgy éreztem, mintha valaki kb. 10 percenként fejbe vágna. A 8. rész után tényleg nem tudtam eldönteni, hogy a világ legzseniálisabb epizódját, vagy legnagyobb marhaságát láttam-e.
Nem állítom, hogy értem, amit láttam, vagy felfogtam volna, pedig nem csak „néztem”. D. Lynch hihetetlen módon tudja előadni elméjének egy olyan szüleményét, amit még lehet ő sem ért. Válaszok? Ugyan, mit képzeltem!?
Kyle MacLachlan szenzációs volt, viszont túl sok szereplővel operált a sorozat. A régi szereplők fel-felbukkanásának mindig nagyon örültem, jó bepillantani a 25 évvel későbbi életükbe. Az újakkal kapcsolatban viszont kicsit keserű szájízzel zártam le a 18 részt. Kevés!!! Lehet majd 25 év múlva rajtuk a sor. 56 évesen is új Twin Peaks-t nézek majd? :D

Ez az évad is ugyanolyan jó volt, mint az eredeti 2 évad, bár néha fogtam a fejem, mert nem mindegyik rész volt teljesen érthető. Szerencsére a régebbi szereplők is feltűntek olykor, ami tetszett, jó volt látni őket. :-D De sok minden megváltozott 25 év alatt, de megmaradt az az izgalom, és a feszült drámai komor hangulata a sorozatnak. Még mindig bírom Dale-t, nagyon is. spoiler Bár volt egy két szereplő akit hiányoltam, például Donna és Harry. spoiler Azért voltak jó, és érdekes részek is, bár a vége elég furcsa lett, de talán jobb is, hogy utána nem lett folytatás, és így zárták le, ahogy…

Én nem vagyok éppen Lynch elkötelezett rajongója, az azonban számomra is egyértelmű, hogy az elmúlt évtizedek megkerülhetetlen alkotójáról van szó. Rengeteget tud a korszak valóságát strukturáló vágyakról, szenvedélyekről, fantáziákról és talán még többet a félelmekről és szorongásokról. Talán ő közvetíti leghatásosabban a korszakot, annak rejtőzködő, látványra épülő és építő jellegét. A Twin Peaks: The Return Lynch főműve, ahol szinte minden őt izgató téma előkerül, az identitástól, önazonosságtól kezdve az erőszakon át a magányig és különösen valóság és fikció kapcsolatáig. Olyan elképesztően gazdag, komplex, rétegzett alkotásról van szó, hogy nemcsak az év, hanem valószínűleg az évtized egyik legjelentősebb bejegyzése. Nem mellesleg elképesztően szórakoztató, kiszámíthatatlan, valódi esemény.
Miről szól voltaképpen a Twin Peaks harmadik évada? A visszatérésről. Visszatérésről egy testbe, egy tudatba, egy városba, visszatérés egy feltételezett rendhez, visszatérés az alkotáshoz, egy régen lezárt műhöz. Lnych és alkotótársai számot vetnek az eltelt 25 évvel, és ez a vezérfonala az új évadnak. Ezért korszakosan nagy mű. Látszólag nem újítják meg radikálisan a sorozatot mint formátumot. A legfontosabb történetszálak végig vannak görgetve. Persze, vannak sehonnan sehová sem tartó részletek, hogy mi válik fontossá és mi lényegtelenné, radikálisan eltér a konvencióktól. Hogy egyes szálak mikor folyatódnak, ebben is öntörvényű a Twin Peaks. És persze van a legmeghökkentőbb, minden szabályt felrúgó történet, Audrey-é. Ugyanakkor a The Return pontosan arról elmélkedik, hogy mit jelent a sorozat, miért ez a médium jellemzi egyre inkább korunkat. spoiler Tetszik vagy sem, a Twin Peaks: The Return saját mániáinkkal, vágyainkkal, és főleg azzal a valósággal szembesít, amelyet teremtettünk.

Tudom, sokan nem erre számítottak (nekem is fura volt az első 1-2 rész hangulata, túl modern volt)…Viszont remek folytatása a sorozatnak, lenyűgöző effektek és bámulatos, ahogyan a már való életben elhunyt szereplők megjelennek. Cooper és David Lynch a kedvenc szereplőim, mivel Bob és Leo sajnos nincsenek benne (max bevágták őket) és irtó vicces figurák voltak. A 8. rész egy külön műfajt is teremtett számomra, a klasszikus neo noir hangulat megvolt teljesen… Az abszurditás és a melankóliával dúsított fájdalom körüllengte az új évadot. Legjobban azt díjazom, ahogyan vége lett és hogy csomó minden történik a vörös függönyök mögött…

Hát, azt nem tudom, hogy jó sorozat-e (vagy hogy hívhatjuk-e egyáltalán sorozatnak?), mindenesetre bármit is láttam, nekem tetszett. Asszem :D. Ami azért érdekes, mert kb. minden rész az elvárások ellen dolgozik: egyrészt kanyarban sincs mindaz, ami a kultikus első két évadot jellemezte, se a hangulat, se a helyszín, és persze egy-egy nosztalgikus pillanat ugyan felbukkan, de ez a 18 rész sokkal inkább szól Lynch életművének az összefoglalásáról, a Radírfejtől az Inland Empire-ig (bár a legutolsó rész nagyjából ugyanúgy csapja fejbe a nézőt, mint anno a 2. évad fináléja…).

Borzasztó egyedi cuccot pakoltak össze a készítők, ez pedig egyszerre jó és rossz is. Aki alapjáraton bírja Lynch-féle elborulásokat, az szerintem ezt is bírni fogja. Még csak blöffnek se nevezném, az egyes részek után a rajongói teóriákat böngészve legalábbis kirajzolódnak a történet főbb vonalai és az érthetetlenebb jelenetek rendre megmagyarázhatóak… bár kétségtelenül rengeteg nyitottság kell az egészhez és van egy-két jelenet, ami sztem feleslegesen lett túlnyújtva – de Lynch azon kevés rendezők közé tartozik, akiknek ezt bőven el tudom nézni, mert amúgy elképesztően igényes az összkép. Nehezen hiszem, hogy sok hasonlóra lesz példa a későbbiekben (belegondolni is zsibbasztó abba, hogy mind a 18 részt rábízták Lynchre és Frostra.. akik megköszönve a bizalmat, hálából totális ámokfutást rendeztek :D).

Nem sznobizmusból írom, de nem való mindenkinek: ha valaki azt mondja, hogy szerethetetlen az évad, bosszantó a sok elvarratlan szál, minden öncélú és művészieskedő, annak is teljesen igaza van. Nem egyszerű cucc. Nekem viszont egyértelműen bejött, és egész biztosan újra fogom nézni nemsokára.

Hellooooo!
A nagyon várt régi szereplők fejenként 0-1-2 mondattal térnek vissza. (Oké, MacLachlan újra főszereplő, de Dougie is csak pár percig vicces, 8-10 részen keresztül már nagyon nem.)
Az egész hangulatot meghatározó folyamatos aláfestő zene teljesen eltűnt, pár másodperc maradt, a főcím. OK, az epizódzáró zenék jó ötlet, de max. a Chromatics volt tvinpíkszes.
A nyolcadik rész emberiség elleni bűntett.
Régen volt egy kis krimi, egy kis vígjáték, egy kis horror, max. 10% értelmetlen túlkavart zagyvaság. Most abból van 90%… Nekem ez már sok. Nincs időm napokat tölteni még a könyvekkel, a fórumokkal, hogy találgassak, mi mit is jelenthet.
Teáskanna embereket meg szippantós konnektorokat meg ne is akarjon nekem senki „megmagyarázni” :)
Ez így nem szórakoztató.

Más értékelők már leírtak minden okosat és fontosat előttem erről a sorozatról, így inkább a személyes benyomásaimra helyezem a hangsúlyt.
25 évnyi várakozás után egy ilyen rajongótáborral rendelkező sorozatnak folytatást készíteni minimum bátor dolog. De aki egy kicsit ismeri Lynch munkásságát, az tudja – nem feltétlenül a népszerűség az ő célja. Bátor dolognak azért nevezem, mert ennyi idő után egyszerűen nem lehet megfelelni az elvárásoknak, hiába készítesz tökéletes munkát, lesznek fanyalgók.
Mindennek tudatában egy kicsit én mégis fanyalgok, mert mást vártam.
Nagyon sok dolog tetszett a sorozatban – tetszett, ahogy felveszi a fonalat, és bődületesen jó sztorit csinál folytatásként (nem is reménykedtem ennyi eredetiségben), tetszettek a kikacsintások a régi szereplőkre, tetszettek a zenei betétek, tetszettek a poénok. A képi világra és a szereplők (többségének…) színészi játékára kár is szót fecsérelni, tudjuk, hogy Lynch maximalista. Szimpatikus volt, hogy a régi sorozat szereplői szinte mind ráncosan, súlyfelesleggel, valóságosan jelennek meg, pedig a Twin Peaksre nem túl jellemző ez a realizmus. Ezek csak a legalapabb dolgok, amik most eszembe jutnak, részenként is lehetne elemezgetni…
Mégis fanyalgok, mert nem azt kaptam, amit vártam, ez pedig elsősorban a sorozat hangulata. Az a klasszikus „tvinpíkszes” hangulat, amit oly sokan próbálnak utánozni azóta, éppen itt változott meg jelentősen. Inkább a régi sorozat utolsó részeinek művészi káoszát idézi. Lynch munkáival kapcsolatban nem először írom le: halvány ötletem sincs, hogy én itt most mit láttam, és ez ebben az új évadban a 17-ből legalább 13 részre igaz volt. Ami azonban számomra teljesen elidegenítő volt, az az, hogy ez az új sorozat sokkal agresszívebb, vulgárisabb, mint a régi, és ez nekem nem esett jól, mert ezzel elvesztette azt a báját és ártatlanságát, amiért a régit szerettem.
Ennek ellenére az a véleményem, hogy rajongók nem hagyhatják ki, de ezt talán mondanom sem kellene.

Is it future or it is past?

Tudtam, hogy ez sem lesz egy sima, könnyű utazás, erre persze mégsem számítottam. Zseniális az egész, lassú, aprólékos, és bármennyi dolgot is értesz meg, akkor is titok marad az egész. Mint a világ. Manapság ilyenek a mítoszok.

Hát ez k. jó volt.
Kiszámíthatatlan hullámvasút Lynch világában.
A sorozat egyfajta összegzése és persze meghaladása az eddigi életműnek.
Ennek megfelelően nem kapott sokkal nagyobb szerepet a Twin Peaks, mint mondjuk a Radírfej, a Lost Highway, a Mulholland Drive vagy akár a Straight Story.
Zseniális zenék, teljesen váratlan fordulatok, borulás, horror, idegenség, imádtam.

Ha az első két évad egy bukott megvilágosodás-történet, amely épp a ragaszkodás miatt csúszott félre, most megkaphattuk bőven, hogy az egész világ csak illúzió, Maya fátyla.

Tetszettek a finom utalások, a kijátszott jelenetek, a képek, a hangulatok, minden geg, és hogy nem érteni kell, hanem érezni. Mert mindez valahol mindannyiunkban bennünk van. Mindannyiunknak mást mond a sorozat, és biztosan újranézésenként is új üzeneteket és összefüggéseket fogunk felfedezni…

Amúgy meg… „F*ck you, David!” :D