A törvény nevében (2014–2024) 88% 277★

Ha bárki látta, végignézte az eddigi három évadot, pontosan tudja, hogy egyiket sem lehet a másikhoz méricskélni. Más szereplőgárda, más alapsztori, más dramaturgia, különböző színek és képek, nincs két egyforma, egymáshoz hasonló évada. Én azt gondolom, hogy ebben rejlik közkedvelt volta: nem ismétli saját magát.
Az kézenfekvő, hogy az álomgyár legkifinomultabb, legmenőbb színészeit sikerül felvonultatni, amely nem jelent egyet hírésségi rátájukkal. Itt van példál Rachel McAdams, akit kiemelnék: valóban, az egyik legfelkapottabb színésznő, de ha megvizsgáljuk a pályját kevésbé celeb, mint mondjuk Jennifer Aniston vagy Angelina Jolie. De én ugyanerre a következtetésre jutok, ha Farrelt vizsgálom vagy akár Harrelson-t is. Mindenki ismeri a nevüket, mégsem folynak a csapból. Valamiért az az ember érzése, hogy a casting során törekedtek arra, hogy már a válogatás komoly eredményre törekedjék: ne legyen celebszagú a stáb. Én úgy érzem, úgy látom, hogy ez messzemenőkig sikerült és csak tapsolni tudok, remek munka.
Szerintem mindenkinek van egy kedvenc évada a sorozatból és akár arra is fogadni mernék, hogy előfordul az is sokkakal, hogy kevésbé kedvelt színészek szerepelnek a favorit évadban. Ez a sorozat másik nagy erőssége: mindig, minden esetben találhatunk az évadban olyan karaktert amelyre figyelünk. Szándékosan nem a kedvelünk szót írtam! Ennek oka baromi egyszerű; a készítők – nagyon színvonalasan – nem engedték meg maguknak, hogy egy karaktert akárcsak egyetlen szempontból is pellengérre állítsanak. Ennek az eredménye az, amit látunk és az, amit mi megengedünk magunknak a karakterek kapcsán: megítéljük, elfogadjuk vagy elutasítjuk őket, önállóan dönthetünk afelől, hogy ki az akire figyelünk és ki az, akit nem kísérünk figyelemmel. A főbb szerepekben megjelenő figurák egytől egyig sarkallatos egyéniségek, nem könnyű, színvonaltalan bábok, ami a sorozat megemésztését is nehézkessé teszi, ezesetben kimondottan jót tettek velünk ezáltal: lassabban emésztjük, tovább emlékezünk rá. (Pl: Az első és +2. évadot én már évekkel ezelőtt láttam, azóta több milliárd tonna szemetet lőttünk ki az űrbe, mégis élénken emlékszem pl. McConaughey dohányzására az asztalnál vagy a gyönyörű, és egy kicsit kevésbé tehetséges Kelly Reilly vörös hajára a sivatagban).
Nem csak a színészi játékuk első osztályú (vannak kevésbé tehetséges színészek és igazi nagyágyúk, nehéz volna kipontozni bárkit), hanem azok játékának egymással fenntartott kohéziója, egymásra reagálása is rendkívüli. A barátságok, az ellenségek, a szülők, a mellékszereplők, az utcai NPC-k, mind valamifajta saját unirverzumban, egymás atomjaihoz valamilyen szinten kötődve jelennek meg a képernyőn és emiatt egyszerűen az embert beszippantja a sorozat, rohadt nehéz elualudni a megtekintése után, de felébredni belőle is pont olyan kínkeserves. Ha valakinél zsigerekig ment, akkor gyanúsan várja az újabb évadot és azon gondolkozik, hogy addig mit kéne újranézni. Kezdjük el ezt újra vagy vagyünk elő valami mást, hogy ne kelljen minden nap agyalni azon, és emlékezni arra, hogy ez létezik és csak nem győzzük kivárni?
A forgatókönyveiről tömören az jut eszembe, amellyel talán egy kalap alá tudom vonni őket, hogy az emberi kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt, még akkor is, ha nagyot merít a bűncselekményből és annak következményeiből. Ha úgy tetszik, mindegyik évadban létezik egy nyomozósdi és egy érzelmesdi és ezek egyvelege teszi ki az évadot. Mindegyik szálnak tanulsága, következménye és eredménye van, és egymástól egyáltalán nem független a két szál, a legtöbb esetben középtájt kezdenek el egymáshoz viszonyulni. Én csodálatosnak tartom, hogy sikerült mindhárom évadban ezt a vonalat tartani, a színvonal és az értelem nem esett az önfényezés csapdájába: marad átgondolt, megfontolt és értelmes.
A True Detective az a sorozat, amit egy ártatlan, még talán nem sorozatfüggőnek elsőként és csípőből ajánl az ember, mert semmilyen szinten nem lehet belekötni. A képei, a sztorija, a könyvei, a színészei, az egész munka ami mögötte van egy átható, egységes, tömör és igazán egyedi stílusú, maradandó alkotás, amely duplán és határozott vonalakkal húzza alá a sorozatnézés fogalmát. Taps, grat, mestermunka.

Update: A IV. évad első és utolsó részével vannak gondjaim, de amennyire sikk lehúzni, nekem annyira bejött ez az évad is. Egy szó mint száz: nem ördögtől való és nem tér el merőben az első három évad színvonalától. Izza Lopez látásmódja nem kimondottan egyedi, de az biztos, hogy ezt a sorozatot ő lélekkel és szívvel írta; hangulatában az egyik legszélsőségesebb a négy évad közül és ez benne olyan roppant jó! A tempója feszes, miközben családokba tekinthetünk be, őslakosok hitrendszerébe pillant bele és katasztrófákat vázol fel, hol megtörtént eseményekként, hol lehetséges jövőt mutat meg számunkra. Sok szálon futó eseménye újszerű vonulat a True Detective történetében, ahogy az erősen feminista váz is, amelyre a sorozat alapjaiban épül. Nem fáj annyira, mint elsőre gondoltam, belefeledkezve az ember nem érzi a „bőrén” a túlzást, rendkívül jó arányézrékkel rendezték „bele” a mondandóba. Nagyon szerettem továbbá – érdekes módon kivéve! Jodie Fostert – a szereplőit: egytől egyig jó színészek és kiváló karaktereket kaptak megszemélyesítésre. Személyes kedvencem Navarro. Nemcsak küllemében, de stílusában is telitalálat nálam.
Mindent összevetve, a IV. évad nálam kiérdemel egy 7-es csillagozást, ettől az alap 10*-on, ami a sorozatot illeti nem fogok változtatni, mert bármikor, bármelyik évadot újranézném, annyira különleges számomra.

Érdekesség: tudtátok Kali Reis-ről, hogy profi ökölvívó?

Az első évadot nagyon szerettem, borongós volt, de a hangulata azonnal magával ragadott. Alig vártam, hogy haladjanak a nyomozással, de közben élveztem, hogy lassan építkezik és szépen vezetve bomlik ki a történet. Matthew McConaughey és Woody Harrelson tökéletes párost alkottak, az összes közös jelenetüket igazi élvezet volt nézni. Engem McConaughey még sosem győzött meg ennyire arról, hogy milyen jó színész, de most az összes kalapom emelem előtte. Elképesztő karaktert alkottak a készítők, maradandó monológokkal és elsőrangú színészi játékkal. Az első évad kedvenc, nem tudom eléggé dicsérni.

A második évaddal nagy ellenérzéseim voltak, és ahogy teltek a részek, nem tudott beszippantani. Sok volt a karakter, felesleges szálak voltak, nem éreztem motivációt a szereplők közt, nem volt kohézió, ami összetartotta volna. A végére kicsit beindult, de így is nagyon messze maradt az első évad kiemelkedő színvonalától. Össze tudom annyiban foglalni, hogy spoiler. Egyik szereplő egyéni szála sem fogott meg, nem érdekelt, hogy mi történik velük és hogyan hatnak egymásra, mert hiába vártam, nem történt semmi emlékezetes.

A harmadik évadot Mahershala Ali miatt nagyon vártam, és a várakozásaimnak megfelelően jól is alakított, de itt is hiányérzetem maradt. A rejtély megoldása nem volt túl bravúros és úgy éreztem, hogy bőven maradtak dolgok a levegőben hagyva. A két nyomozó közt itt elmaradt az első évadban annyira jól működő kémia, nem voltak egymás ellenpontjai. Wayne Hays jó karakter volt, csak a többiek nem voltak elég kidolgozottak. A felesége például határozottan idegesítő volt, nem tudom, hogy a lapos mondatai, vagy a rossz színészi alakítás miatt, de sokat levont az élvezeti értékből, mikor kettejüket kellett nézni. Összességében jobb volt, mint a második évad, így legalább nem rossz szájízzel fejeztem be, de ajánlani csakis az első évadot ajánlanám bárkinek.

4. évad: Nem gondoltam, hogy valami megközelíti a Fortitude minőségét a témában. Hát ez felmászott mellé. :O

Az első évadban nagyon kevés a gyengébb rész, hiszen nem csak Cohle karakterének hátborzongató vonásai, és a színészi játék viszik el, hanem az is, hogy társa jól ellensúlyozza őt. A bűntény is érdekes, bár tény, hogy nem az viszi, hanem a karakterdráma, és a negyedik epizód végétől teljesen el lehet szállni. A második évadot most fejeztem be. Sajnos gyengébb lett, mint az első, de azért nem rettenetesen gyenge, mondjuk egy 10-eshez képest 8-as. Ha az első három epizód színvonalát tartja, azt hiszem el is kaszálom. A karakterek nem ellensúlyozzák egymást, nem egészítik ki egymást, mind démonaikkal küzdő zülledékek, vagy Frank esetében valaki, aki próbál felülemelkedni ezen. A bűntény jóval kevésbé érdekes és rémisztő, mint az első évadé, a cselekmény sem fut időben két szálon, csak sok felé van megbontva. Az első részben bár beborult kissé a hangulat Ray állatias viselkedésével, különösebben sokkolni nem nagyon tudott utána. A negyedik epizód végére igyekeztek összehozni egy nagyobb durrt megint, ám technikai bravúrról most nem beszélhetünk, csupán némi akciózásról. Tulajdonképpen innentől válik érdekessé, az évad második felében is akadt gyengébb rész, de jóval kevesebb, itt már látszik, hogy ez egy szövevényes dolog és senki nem remélhet túl sok jót. A karakterekért aggódni, izgulni nehéz lett volna, mert egyik sem állt túl közel hozzám, így különösebben az sem érintett meg, ha valakit kiírtak épp. Arra meg már akkor fel voltam készülve, hogy valakit kiírnak a show-ból amikor bejelentették, hogy kettőnél több nyomozó is lesz az évadban. Azt kell, hogy mondjam: bizonyos részek 9-est is megérnek. Nem 10-est mint az elsőnél, de 9-est simán. Az összes karakter teljesen sablonosan indul, de a végére majdnem mindegyikük ki tud futni valahová, ami vagy fejlődést vagy árnyaltságot mutat számukra személyiségükben. Aki nem, annak nem is igazán kell. Természetesen az utolsó részekben már kiszámíthatóvá válnak a dolgok, ám jóval több akció és gyilok is beléjük kerül, így izgulni lehet, mindössze meghökkenni nem.

Két nagy pozitívumot tudok kiemelni: bár a Lynch-féle Hollywood-i neo-noir kissé elcsépeltnek hatott, a zene helyenként dobott rajta, bizonyos epizódokban meg elejétől a végéig mesterien feszítette az idegeket. A másik, aminek örültem az Vince Vaugh volt, bár hátast nem dobtam tőle, és a karakterének szála sem kötött le különösebben, azért ez volt az első alkalom, hogy egy összeszedett, normális alakítást láthattam tőle (rühellem a vígjátékaiban) és ezek után rá már nem mondhatom többé azt, hogy „nem színész”. Owen Wilson-ra még használom időnként. Rachel McAdams játéka és lelki vonásai kötöttek le igazán, intellektuálisan legalábbis ezt élveztem, míg Colin Farrell karakterének megzuhanásai és talpra állásai a szórakoztató kategóriát képviselték. Taylor Kitsch volt némileg gyengébb a felhozatalból, mert neki a magánéleti dolgai bár érdekesek voltak, tulajdonképpen nem tudom eldönteni, hogy mit akartak vele mondani. spoiler

Őszintén szólva én Pizzolato helyében nem kísérteném a szerencsémet. Venném a lapot a nagyon vegyes kritikákból és nem kezdenék harmadik évadba. Várni lehetett, hogy az elsőt felülmúlni, vagy megközelíteni színvonalban állati meredek munka, és az HBO-ra mindeddig jellemző volt, hogy a csúcson hagyták abba, pontosabban nem, vagy csak nagyon ritkán húzták tovább a sorozataikat, mint ameddig az ésszerűség póráza engedte. Arról lehet szó, hogy a konkurencia is kezd felzárkózni szabadszájúságban, meztelenségben és erőszakban, így bedobják a sztárokat és akkor is verik a lovat, amikor az már a földön fekszik? Reméljük nem. Kár lenne úgy emlékezni a True Detective-re, mint ami legendásan indult, de bűn rossz véget ért. Erre pedig van némi esély, hiszen a dialógusok tekintetében már rá sem ismerni az előző nagyságára a második évadban.

(A sorozat magas értékelése az 1. évadra vonatkozik. A 4. évadra nem.)

NEGYEDIK ÉVAD (10/5)

Megmondom őszintén, masszív csalódás, és ha nem ezen a címen futna a sorozat, úgy épült volna le körülötte a hype, ahogy kell. Egy nagyon sok szempontból átlagos, közepes, és nagyon össze-vissza tempójú évad, aminek az egyik leggyengébb pontja számomra Jodie Foster… érthetetlen, hogyan gondolta bárki is, hogy egy ilyen karakternek kell a főszerepben lennie. Anno Rust volt hasonlóan sérült még az első évadban, és mégis mennyire elegánsan sikerült eljátszani azt a szereplőt. De itt… hihetetlenül kínos alakítás. Sőt, jóformán egyetlen emlékezetes karakter nincs. A nyomozás pedig.. hát két mondatban összefoglalható az egész.

Ráadásul fel nem foghatom, kinek jó az, hogy ennyire erősen próbáltak kapcsolódni a legelső évadhoz. A szimbólumokkal, direkt elszólásokkal… miközben egyetlen szinten sem lehet emlegetni a kettőt.

Nagy csalódás, és nem látom, hogy ez a sorozat egyáltalán akar-e ennél akár egy kicsit is több lenni.

HARMADIK ÉVAD (10/6)

Csikorgott ez az évad, sok ponton nagyon középszerű az egész. Ha nem True Detective volna a címe, és nem tartanám az első évadot etalonnak, nem biztos, hogy végignézem, és hiába próbálnám elkerülni a két évad összehasonlítását, ezek az újabb részek nagyon erősen megidézik az előzményt, és szinte követelik, hogy egybevessük a kettőt. Ez viszont nem túl jó, hiszen a folytatás jóformán mindenben jócskán alulmarad. A maszkok bénák (sokszor ahogy telnek az évek, úgy tűnnek egyre fiatalabbnak a szereplők), a dialógusok sehová se tartanak, a forgatókönyv langyos (sajna Roland és Wayne párosa egyáltalán nem működik, nincs meg a kémia), a színészek a Tom Purcellt alakító Scoot McNairyn kívül nem tudnak igazán kiteljesedni, Amelia karaktere meg egyenesen irritáló. A hallucinációs jelenetek viszont végig nagyon jól sikerültek, és olyannyira el van találva ezeknek a hangulata, hogy nekem néhol már a Twin Peaks ugrott be. De sajna ez önmagában kevés, így az évad nagy csalódás.

ELSŐ ÉVAD (10/9)

Újranézve is etalon, már-már mestermunka. Nagyjából egyben van az egész a főcímtől kezdve az utolsó jelenetekig. Matthew Mcconaughey játéka instant klasszikus, a szövegei brutálisak, egyszerre magasröptűek és önironikusak, Woody Harrelson szintén isteni. Zseniális krimi, ahol a gyilkos kiléte talán a legkevésbé fontos, és mégis kiválóan működik minden.

Lebilincselő, intelligens, gondosan kidolgozott. A történetmesélés menete kiválóan alkalmazkodik a helyszínhez. A zeneválasztás páratlan. Csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni erről a sorozatról. Hát reméljük, a második évad legalább megközelíti az első színvonalát.

Minden információ hiányában kezdtem bele az első évadba, és le a kalappal.
Azt hiszem mindent amit lehetett elmondtak mások erről a 10*-os évadról. Sok gondolkodni valót hagyott maga után, számomra meglepő módon Matthew McConaughey piszok jót alakított. A már sokat látott szikárság ebben a sorozatban nyerte el számomra értelmét, máshol irritált ez a szikár modor. Nagyon érdekes volt maga a bűnügy is, de a hangsúly egészen máson volt, rengeteg érdekes gondolat, amin még sokáig fogok töprengeni. Végig feszes, kilövésre készen állt minden, a markában tartja az embert a drámai helyzet. Cohle személyisége számomra nagyon szimpatikus volt, baromira csípem az ilyen embereket, akik ugyan külsőleg $@!#% módon viselkednek, de egyenes a jellemük, ami még fontosabb, van önismeretük, és annak megfelelően cselekednek akármi is van. Volt is erre egy jó megfogalmazás Hart feleségétől, amivel csak egyet tudtam érteni. Szóval számomra a két pasi kálváriája volt az esszencia, az ő „marakodásukat” tudnám nézni-hallgatni az örökkévalóságig. Nem tudom mit tartanak a következő évadok, de őszintén szólva annyira nem is érdekel. Ez annyira hiba nélküli volt hogy az idők végezetéig kijár neki a legmagasabb értékelés mindenhol.

Szinte sose nézek sorozatot, úgyhogy amikor egy barátom vagy egy évvel ezelőtt nagy lelkesen mesélt erről és melegen ajánlotta, csak a szokásos udvarias jó-jó, köszivel válaszoltam, ami nem kötelez semmire. Aztán pár hete megint szóba jött ez, ezúttal az irodalom felől megközelítve (hogy tudniillik melyik depressziós filozófusok hatottak a sorozat készítőire), és így már kíváncsi lettem, úgyhogy egy hét alatt meg is néztem az első évadot.
Ment volna gyorsabban is, például már pénteken befejezhettem volna, de… nem akartam.
Ki akartam élvezni a tudatot, hogy van még egy rész belőle, és inkább tartogattam az utolsó részt egész hétvégén. De persze az önmegtartóztatásnak is van határa, úgyhogy a szokásos vasárnap esti depressziómban végül befejeztem az évadot.
Kiváló sorozat, amiről két dolgot tudok biztosan: újra fogom nézni, viszont még véletlenül sem fogom megnézni a többi évadot.

A sorozat tökéletes, úgy ahogy van. Woody Harelson tökéletes. Matthew McConaughey tökéletes. A zene tökéletes. A forgatókönyv tökéletes.