Mindhunter – Mit rejt a gyilkos agya (2017–2019) 88% 239★

Amikor Thomas Harris A vörös sárkányt írta, azokkal az emberekkel konzultált, akiknek a fikcionalizált verziója megjelenik ebben a sorozatban (Holden Ford és a Hannibal Lecter-regények Jack Crawfordja egyaránt John Douglasen alapul), szóval kicsit olyan, mintha a Hannibal realisztikus verzióját néznéd, a látomások meg az esztétikusan fröccsenő vér nélkül.

Ez a legérdekesebb alkotói döntés a Mindhunterben: a legelső jelenet kivételével nincsen vér, hullákat is csak a helyszíni fotókon látunk, amiket a nyomozók nézegetnek (bár ezek elég kemények tudnak lenni). Az erőszakról csak beszélnek, beszélnek, és beszélnek, aztán hagyják, hogy a képzeleted megelevenítse neked a jeleneteket. Kevés klasszikus értelemben vett nyomozást látunk, inkább a történelmi hátteret mutatja be – hogyan született meg a profilozó osztály az FBI épületének ablaktalan alagsorában, és hogyan próbáltak rendszert keresni a sorozatgyilkosok őrületében (ekkor a kifejezés még nem is létezik, csak arról beszélnek, hogy „vannak ezek az elkövetők, akik többször gyilkolnak egymás után”) – ehhez vitatott módon magukkal a gyilkosokkal beszélgetnek, és próbálják kideríteni, hogyan jár az agyuk.

Az elején nem voltam biztos benne, hogy Jonathan Groff elég jó főszereplőnek, de lassan kirajzolódott, hogyan hat ki a gondolkodására és a személyes kapcsolataira a munkája, és az egocentrikusságával együtt helyére került számomra a karakter, bár jobban kedveltem Holt McCallanyt és Anna Torvot (nagyon élveztem, ahogy osztotta az embereket, bár többet szerepelt volna.) Az igazi scene stealer viszont Cameron Britton volt Edmund Kemperként, hátborzongató a pasas, és a legtöbb szövegét szó szerint vették át a valódi Kempertől spoiler. (Egyébként Kemper – egy 206 centis, átlagon felüli intelligenciájú rohadék – akkora manipulátor volt (vagyis még most is az, hiszen ma is él), hogy amikor stoppos tinilányokat vett fel (későbbi áldozatait) és azt látta, hogy egy lány habozik beülni mellé, lazán az órájára pillantott, mintha nem is rájuk figyelne és időre menne valahová, hogy eloszlassa a gyanújukat.)

A főcím előtti jelenetekben tébláboló megnevezetlen sorozatgyilkos spoiler szóval kíváncsi vagyok, a továbbiakban mit kezdenek vele.

Baromi jó sorozat volt ! Már eleve Fincher, Groff és Anna Torv miatt is terveztem megnézni, nem beszélve a témáról : sorozatgyilkosok profilozása , annak is a kezdete.
Lassú tempójú, de úgy, hogy mégis képes teljesen beszippantani minden rész. Realista ,sötét, helyenként biza még kényelmetlen is.A rendezés precíz, a karakterek nagyon jók, a történetvezetés árnyalt. Akik valamennyire is szeretik a krimiket, szerintem kötelezően nézzék meg, mert nagyon jó pszichológiai cuccok vannak benne. Nagyon jó hangulata van, igazán jól van felépítve, remek dialógusokkal szolgál.
A dialógusok mindent visznek, de más tekintetben is mestermű.
Csak ajánlani tudom ! Tűkön ülve várom a következő évadot, amiben (úgy olvastam valahol), hogy gyermekgyilkosokkal „fognak foglalkozni”.

Különleges képi világú, lassú tempójú, mégis izgalmas, kiválóan felépített, elgondolkodtató sorozat egy új fajta nyomozástípus (profilozás) kialakulásáról. A színészi játék is remek, a dialógusok, párbeszédek hatásosak, sokszor szinte tapintani lehet a feszültséget. Igazából most fognak beindulni a dolgok, várom a következő évadot.

Nem akárhogyan startolt a Netflix égisze alatt készült újonc sorozat, a Mindhunter, mely teljesen új megvilágításba helyezi a sorozatgyilkosokkal foglalkozó témakört. Az oldalon részletesebben írtam az első évadról. : http://filmdoboz.hol.es/…

Imádom ezt a sorozatot. A belekezdése előtt picit aggódtam, hogy Johnathan Groff vajon milyen lesz ebben a szerepben és környezetben, de tökéletesen elégedett vagyok vele, akárcsak a többi színésszel. Részemről nincs panasz. Így 2 évad megnézése után is oda vagyok érte. Kedvenc.

Ez egy nagyon jó kis sorozat a sorozatgyilkosokról meg az FBI kutatási munkájáról az említett csoport pszichológiai kategorizálásáról. Nagyon tetszett az elejétől a végéig, remekül felépített, végig tartja a feszültséget, rettenetesen filmszerű (ezt szeretném kiemelni, mert minden egyes epizódnál azt éreztem, mintha egy filmet néznék), és végig leköt. Aki szereti a pszichológiát, annak ez a sorozat maga lesz a paradicsom.
A színészek szintén odatették magukat, nekem Bill Tench lett a favoritom, maga a karakter és a színész is valahogy közelebb került hozzám, mint a Jonathan Groff által játszott Holden. Ezért is vontam le két csillagot, mert bár Holden karaktere eleinte szimpatikus volt, a végére nekem eltúlzottnak tűnt a beképzeltsége. Vagy csak én nem éreztem át a karakterét, nem tudom. Groffot meg alapból nem bírtam, utoljára talán a Glee-ben láttam, és már ott sem volt szimpi, szerencsére a sorozat végére telitalálatnak tartom erre a karakterre.
Szóval fa**a egy kis sorozat ez, sajnáltam, hogy az epizódok elején lévő sorozatgyilkosról (mert tuti hogy az) semmit nem tudtunk meg, jó lett volna látni többet belőle. De majd gondolom a következő évadban, csak a fenébe, az még messze van.
Úgyhogy osszátok be ezt a 10 részt addig, bárcsak én is ezt tettem volna.

Kiváló krimi. Annak ellenére, hogy lassú lefolyású, végig fenntartja a figyelmet és odaszögez a képernyő elé. A rendezés és a színészek is kiválóak, kiváncsian várom a következő évadot.

Nagyon nehéz értékelést írnom erről, mert iszonyat erős darab, így végül a részekhez írt benyomásokat másolgatom ide a teljesség igénye nélkül:

– Tetszik, hogy nincs benne akció, csak érdemi beszélgetések láncolata, legyen az bármennyire is beteges, de a lényeg, hogy eredményre vezet. Kemény lehetett ez az időszak, amikor paradigmaváltásról kb szó sem eshetett; nagy tisztelet azoknak, akik mertek és akartak is változtatni.

– Annyira jó látni, ahogy minden egyes résszel közelebb kerülünk a jó öreg Gyilkos elmékben felvázolt és bevett viselkedéselemzéshez. Igazából bele sem gondoltam, hogy a profilozás, mint, öhm… nem is tudom mi, szóval azt a módszert ki kellett harcolni, tanulmányozni, és egy maroknyi haladó szellemű, elszánt embernek végigvernie a rendszeren, miközben szembesülnek a durvábbnál durvább elkövetési módszerekkel.
A 9. részben végre elhangzott a profilozás, meg a viselkedéstudományi egység, és el is kaptak így egy bűnözőt. Nagyon érdekes látni, hogy az, ami sok filmen meg sorozatban (na, meg a való életben!) természetes technika, milyen brutális lassúsággal és nehézkesen fejlődött ki.

– Holden és Bill nagyon jó páros, masszívan viszik a hátukon a sorozatot. spoiler Wendyt nehezen sikerült csak megkedvelnem, Debbie-től pedig egyenesen a falra másztam, örültem hogy spoiler.
Bill és a felesége kapcsolati íve is érdekes volt, főleg az örökbefogadott gyerek szál… Uhh.

Ezen felül még a zenét emelném ki, az valami zseniális volt, és a végén is mindig eltalálták az oda illő számot. Hihetetlen jó színészeket találtak a sorozatgyilkosok eljátszására, rágugliztam és majdnem hogy egy az egyben így néztek ki. Wayne-ről pedig még nem is hallottam, pedig szerintem durvább, mint Manson.

Fincher megint újított! Ezúttal szép kis fricskát hajít a tengernyi bugyuta látványsorozatnak és visszatér az olyan elemi dolgokhoz, mint a sztori, a karakter és a morális dilemma (igen, ma ennek hírértéke is van). Már a House of Cards-nál is jó volt tapasztalni, hogy hiába az egész sorozatban szinte kizárólag csak kocsikáznak és beszélgetnek, (elsősorban) a feszes történet mégis nagyon izgalmassá teszi azt; mindezt pedig már ügyesebben és sokkal rejtelmesebben csinálja, a Mindhunter-ben. Ráadásul remek időzítése révén okosan illeszkedik a mai retro-őrületbe is. A utolsó rész után rögtön újra is néztem.

Ehhez a sorozathoz nekem kellett a megfelelő hangulat, mert volt olyan, amikor még annál is furábbnak tartottam az adott részt, mint egyébként, de az utolsó négy részt például egyben daráltam le, mert akartam nézni, még és még. Szeretem a sorozatgyilkosokról szóló történeteket, a profilozást és érdekes volt látni, ahogy ennek az alapjait leteszik. Miket csináltak, hogyan indultak el, hogyan alakult ki, hogy miket vizsgálnak, hogyan képzelték magukat a gyilkosok helyébe, hogyan próbáltak a gyilkosok agyával gondolkodni. Illetve, hogy ez miként hatott rájuk. Legjobban a sorozatgyilkosokkal folytatott beszélgetéseket szerettem. A főszereplők valamiért nem kerültek közel hozzám. Nekem furcsák voltak és sokszor azt éreztem, hogy nekik sem ártana a segítség, ki kellene adniuk magukból a munkájuk terhét. Érdekes sorozat, biztosan folytatni fogom.