Steven Universe (Steven Universe) (2013–2020) 82% 37★

Azt mondják, a Steven Universe az utóbbi évek, ha nem az utóbbi évtized legjobb animációs sorozata.
Na jó. Belenéztem az első részbe.
Kövér kisfiú azon rinyál, hogy kivonják a kedvenc jégkrémszendvicsét a kereskedelmi forgalomból.
Jóóóóó….
És valamiért női űrlényharcosokkal él együtt.
Oooooké…
Megnéztem még pár részt. Mennek kalandozni erre-arra, leütnek szörnyeket, igazából aranyos, de ennyi.
Pihentettem is jó néhány hónapig.
Aztán adtam neki egy második esélyt.
De jó, hogy megtettem.

Próbálok nem szuperlatívuszokban beszélni.
Nehéz.

Az egyik legelső dolog, ami a restart után feltűnt: Jé, ebben a rajzfilmben vannak következmények!
Ez azért nem mindegy, és nem annyira általános. A stáblistával nem zárulnak le a konfliktusok, nem az van, hogy minden rész hasonló, csak más szituban.
Itt nagyjából mindennek van értelme, semmi nem felejtődik el, látszólag érdektelen momentumok kaphatnak jelentőséget akár húsz résszel később is.
Ez nem em ám olyan rajzfilm, hogy akármikor odakapcsolsz egy részre, leülsz, megnézed, jóvan, elfelejted.
Semmi nem statikus, minden állandó mozgásban van. A sorozat eleje arra jó, hogy megalapozza az egyes szereplők sztereotipikus vonásait… amit aztán a továbbiakban szép lassan teljes egészében kibontakoztat, átalakít, fejleszt és ütköztet.
De még hogy ütköztet!
A… a viszonyrendszerek… a motivációk… a konfliktusok… az érzelmek…
A karakterfejlődés valami fantasztikus. A jégkrémenrinyálókövérkisfiú, és az egy melléknévvel jellemezhető űrmacák rendesen eltűntek a francba. Most, hogy nagyjából utolértem az eredeti adásrészeket, akár esszét is írhatnék mindenkiről.

Ki van dolgozva. Hihetetlenül ki van dolgozva. Érzem, hogy a készítők SZERETIK amit csinálnak.
És ez átjön!
Meg tudok feledkezni az animáció animáció mivoltáról, és tökéletesen működik az illúzió; el tudom hinni, hogy ezek élő, lélegző szereplők.
És szerintem ez minden, amit egy akármilyenféle sorozattól várhat az ember.

Egy ideje már szemezek ezzel a sorozattal, viszont sokáig nem mertem nekikezdeni a tumblrös visszhangja miatt, abból ugyanis eléggé úgy tűnt, hogy ez egy szimplán feminista, ebből adódóan leszbikus felhangú, legyőzhetetlen női, de inkompetens férfi karakterekkel operáló sztori (amivel önmagában nincs baj, csakhogy ezen szempontok alapján nem éppen az én világom). Ez azonban nagyon felszínes megközelítése az egésznek, úgyhogy végső soron örülök, hogy mégis nekikezdtem.
A női karakterek többsége valóban az első pillanattól kezdve erős, azonban az idő múlásával árnyalják őket mind érzelmileg, mind fizikai adottságok tekintetében. A férfi karakterek pedig valóban inkompetensek, viszont nem rekednek meg, ők is ugyanúgy fejlődnek, és ami a legfontosabb: számukra sem elérhetetlen az a felsőbb szint, amiről az ellenkező nem indul. A leszbikusság pedig tényleg erős helyet foglal el a történetben, de nem a feminista vonal velejárójaként, hanem rendesen kidolgozva és átérezhetően. A hetero szálakról ugyanez elmondható, mert természetesen azokból sincs hiány, a történet pedig finoman szólva is elismerésre méltó. Minden egyes részletre nagy gondot fordítottak, és ügyeltek rá, hogy helye legyen Steven univerzumában. Minden tekintetben megállja a helyét, érdekes, elgondolkodtató és fenn tudja tartani a figyelmet mind a +100 rész alatt. Szóval ismételten csak örülni tudok neki, hogy adtam egy esélyt a sorozatnak, mert mindenképp egy egyedi élménnyel lettem gazdagabb.

Furcsa értékelni ezt a sorozatot.
Mivel. Az első évad kezdése eléggé parkoló pályára állította nálam a tovább nézést. De az évad többi része se túl rózsás (hmm). Eleinte idegesítő szereplők aranyossá válnak. Egy pinduri háttér utalással. Elment, letelt, ennyi.
De aztán… jöttek a következő évadok. Amik elég erősen ívelnek felfele, mind a történet, mint a karakterek úgy, hogy olyat már rég láttam. Fejlődnek, éreznek. Steven is egy nagyon szimpatikus kisember lett. A többiekkel egyetemben. Ez a másik hogy kb minden szereplőt vagy megszerettem, vagy a helyüket a sorozatban abszolút megingathatatlannak, indokoltnak érzem. És mire végig pörgettem az 5. évadot a feléig, kevésnek éreztem a látott részeket. Jöhet belőlük több.
Aki az első évadot gyűrte csak le, azt arra biztatnám, hogy még kettőt simán kibír.

A történet úgy kezdődik, mint egy régebbi, nem éppen csúcskategóriás CN rajzfilm. Adott egy kicsit idétlen, kövérkés gyerek, aki mindenféle őrült kalandokba keveredik laza apjával és három emberformájú ékkő barátnőjével. A lényeg az, hogy szörnyek jelennek meg, akiket le kell győzniük. Aztán egyre jobban megismerhetjük Beach City különös lakóit, a karakterek háttértörténetét, majd szép lassan kibontakozik egy kozmikus történet. A lényeg az, hogy ez a rajzfilm csúcsszuper, minden pillanatát élveztem. A történet lassan és ügyesen vezetve halad, a karakterek mind egy szálig óriási arcok (főleg Ametiszt és Peridot). A sorozat valami zseniális módon dolgozza fel a gyerekkori traumák problémáját. Zeneileg is ott van a topon, minden zenei motívumnak jelentése van, az énekek pedig csodálatosak, már csak azért is, mert szépek, de egyáltalán nem tűnnek profi munkának. Szóval ez a sorozat telitalálat a javából.

1. évad
Steven nagyon gáz. Az egyetlen értékelhető fazon, Greg, az apja. Tulajdonképpen csak azért néztem végig az évadot, mert kíváncsi voltam, hátha kiderül valami az eredettörténetből. Hát, nem nagyon… sajnos.:(