Soredemo Machi wa Mawatteiru (2010–2010) 100% 1★

Látszik, hogy Shinbou Akiyuki még a Maria Holic hatása alatt volt, még ha a vizuális tombolásból vissza is vett kissé. Nagyon hasonló a koncepció: önreflexív gag-vígjáték, melynek alapja az otaku-kultúra egy tipikus eleme (itt a maid-café); bravúros formai játék, ami nemcsak jelenetenként, hanem sokszor egy-egy vágás után is képes (tökéletesen) műfajt váltani; az animés hatáskeltő eszközök, írói fogások kaleidoszkópja; + a szereplők adják elő a zseniális ending dalt. A stíluselemek felnagyítása egyszerre ironikus és szeretetteljes, az abszurddal teszi emberközelivé a kliséket, melyek a képernyőről rárakódnak a mindennapjainkra, még ha nem is tűnik fel mindig.
Olyan szituációkat, karaktereket jelenít meg, amelyek remekül megragadják a hétköznapok szórakoztató oldalát. Minden rész egy a világunkról alkotott általános megállapítással kezd (amivel a szokásos műsorkezdést, témakijelölést is parodizálja). Aztán csak nagyon távolról, humorosan példázza ezt a cselekménnyel. Például: „Az emberek olyan lényekhez imádkoznak, melyek létezését nem lehet bizonyítani. Ha teljesül kívánságuk, akkor bizonyosságot szereznek, ha nem, akkor arra gondolnak, vajon megfelelő volt-e az ima. Végső soron tovább hisznek.” (ez csak a lényeg, nem fordítás)
Ezután azt látjuk, ahogy egy középiskolás fiú imádkozik, hogy közelebb kerüljön a kiszemeltjéhez. (Indul a túlgondolás:…) Persze, nem tisztátalan értelemben, ugyanakkor nincs ellene az ötletnek, de megelégszik a lassú fejlődéssel is, de ezt nem úgy érti, hogy „csak barátok” stb stb… Majd azzal zár: „Mivel te Isten vagy, úgyis tudod, hogy értem”.
Kedvenc.