Dogville – A menedék (2003) 84% 168★

Minden elismerésem a színészeknek és a rendezőnek, hogy meg tudta nyerni ezeket a színészeket a szerepre. Szinte kétségem sincs afeöl, hogy minden színész azért vállalt szerepet ebben a filmben, mert kihívást találtak ebben a félig színházi, félig filmes darabban… számomra mindenki bebizonyította, hogy ízig-vérig színész!
A történetre eleinte nehéz egy kicsit figyelni a díszlet miatt, viszont egy idő után szinte természetessé válik a színházi légkör és felszínre tör a sztori. Kb. 2 óra után nem is azért akartam kikapcsolni, mert untam, hanem, mert felzaklatott az; spoiler. Minden színésznek elismerésem, egytől egyig!
Viszont mindenkinek tudnia kell mire vállalkozik, mielőtt nekikezd ennek a filmnek. Ez egy színházi darab és nagyon hosszú és lassú. Türelem és hangulat kell hozzá.

Az egész környezet a mondanivaló minél tisztább átadását szolgálja: egy elszigetelt kisváros megjelenítése szűkre szabott színházi térben, amely szinte laboratóriumi körülményeket biztosít egy közösség tanulmányozásához.

Kérdés, hogy a közeg kit szimbolizál. spoiler

A megjelenítési forma és a történetmesélő hang megjegyzései miatt még akár szájbarágósnak is hathat (különösen a végén fogalmazzák meg a szereplők és a narrátor egyértelműen, hogy mik a legfőbb kérdések), viszont az erkölcsi dilemmákra Trier nem ad semmilyen végső választ, szóval elkerüli, hogy története valamilyen leegyszerűsített tanmesévé váljon.

A kritikusok már nem mind voltak tőle elragadtatva; van aki szerint Trier filmje „avantgárd idiótáknak” https://www.metacritic.com/movie/dogville/critic-reviews
Így pl. az 1001 filmes listára sem került fel.
Kár, pedig a Dogville maradandó filmélmény.

Három óra hosszú. Különös film, mert filmszerűtlen. Vannak benne színészek, történet, csavarok és lassan-lassan úgy éreztem, magam is a történetbe kerülök, mint egy újabb krétával kijelölt szoba. Magamban csendesen mindig eldönthettem, mikor melyik oldalra állok be, mit fogadok el. Annyira sikerült bevonódni és ájultan figyelni, hogy az egyes szereplők hogyan változnak meg, hogy a végén már magam könyörögtem, hogy legyen süljön már el az a revolver ott a díszletben.
Azt hiszem, ezt akarta mondani von Trier. Hogy a saját börömben elevenedjen meg a film.
Na és akkor az utolsó negyedóra!
Több mint tíz éve láttam a filmet, lehet tán már tizenöt is, de a mai napig kiráz a hideg és érzem a zsibbadást a fenekemben a filmcím hallatán. Elérte a hatást. Azóta tudom értékelni az ominózus mondást, ember embernek farkasa.
Ahogy ma (2015.06.30) előkerült a film, sajnálattal (két vonallal aláhúzva) érzem azon a zsibbadó ülőgumómon, hogy ismét aktuális lett a téma, a menekült-befogadás, meg az a pisztoly…

A kommenteket olvasva sokszor úgy érzem, hogy az emberek nem igazán értették meg ennek a filmnek a lényegét. Ez azért is lehet, mert ez egy olyan film, amiben mindenki mindent a saját értékei és világnézete szerint értékelhet. Éppen ezért most leírom, hogy szerintem mi is a lényeg.
Én alapvetően azért nézek filmeket és olvasok könyveket, hogy tanuljak belőlük. A történetekből lehet a legtöbbet tanulni anélkül, hogy magunknak bármilyen nehézséget okoznánk. Ez a film pedig nagyon sok embernek tükröt mutathatna.
Nem gondolom, hogy az ember alapvetően jó. Ez hülyeség. Éppen ezért tetszett a film végén Grace egyik gondolata: Vajon ő mit tett volna a lakók helyében? Valószínűleg ugyanezt. A filmben rengeteg olyan pszichológiai szituáció megjelenik, ami teljesen általános, mondhatni természetes. Például a csoportnyomás, a különböző énvédő torzítások, stb. Ezért is nem értem, hogy miért mondják azt egyesek, hogy hát milyen szemetek már ezek a lakók. Szerintem meg pont ugyanolyanok, mint a legtöbb ember a világon. A pszichológia már számtalanszor bebizonyította ezt. Így hát én úgy gondolom, hogy a filmnek nem az a lényege, hogy sajnáljuk szegény Grace-t… hanem hogy tanuljunk a lakók hibájából, és észrevegyük, ha mi is hasonló szituációban hasonlóan viselkedünk, és még idejében belássuk, hogy ez a magatartás bizony nem jó.
De természetesen számtalan más aspektusból is meg lehet vizsgálni a filmet. Rengeteg kérdést felvet. Igen, többek között azt is, hogy a lakók megérdemelték-e, amit kaptak. Ha ma mindez megtörténne, de a falu lakóit bíróság elé állítanák, valószínűleg pár év börtönnel megúsznák. Ezért már megint nem értem azokat az embereket, akik szerint teljesen megérdemeltek mindent. Vajon ezek az emberek belegondolnak abba, hogy azt állítják, hogy spoiler Persze az emberek mindig az igazságot és igazságosságot keresik. Ez is pszichológia.
És már itt is a másik kérdés: Vajon igazságos-e, ha mindig mindenkinek mindent megbocsátunk? Ha az általam leírtak alapján (miszerint a legtöbb ember hasonlóan cselekedne a pszichológia szerint) tulajdonképpen senkit nem lehet elítélni azért, mert úgy viselkedett, ahogyan az „természetes”, „ösztönszerű”? Na, akkor itt most megállok, mert ez a gondolat nagyon messzire vezethet.
Lehet, hogy velem van a baj, de én ha megnézek egy filmet, akkor mindig a mai világgal és a valós emberekkel kapcsolatban vonom le a tanulságokat. Mert így érdemes.

A végén elismertem, hogy ez az a film, aminek az első két és háromnegyed óráját érdemes türelemmel végigücsörögni az utolsó negyedóráért. Nem hiszem, hogy tudna ekkorát ütni a vége, ha nincs előtte a baromi részletes előkészítés. Engem egyáltalán nem zavart a díszletek hiánya, teljesen behúzott a történet, egy idő után észre sem vettem, hogy nincs ajtó meg szék. A fontos dolgok a helyükön voltak. :)

Az emberi mohóság és becstelenség bemutatásába Trier a király, amit ebben a filmjében is nagyszerűen bebizonyít.
Jó tett helyébe, itt jót ne várj… de megkapod a büntetésed, ha már azt hiszed nyeregben vagy.
Sokkoló és lehengerlő… a végén katarzisszerű felszabadulással! Kidman remekel benne.

Tűéles szociológiai tanulmány. Örülök, hogy Trier nem próbálta meg instant katarzissá változtatni ezt a traumaspirált. Nézőként meg kellett dolgozni érte, de ez rendjén is van. Mindenkinek ajánlom, aki találkozik vagy fog találkozni emberekkel.

Mint egy modern mese, úgy indul el a Dogville, és így is működik majdnem az utolsó jelenetig. De mindez csak álca, mert a film egy nagyon erős, gyomorforgató és brutális parafrázisa az emberi kegyetlenségnek.
Története egy kisvárosban játszódik gyakorlatilag végig, amit minimalista szín testesít meg (elvileg színpad kinézetét akarja kelteni, bár szerintem inkább egy leszázalékolt off-brand Cluedo játéktáblára hasonlít). Ez egyből ad neki egy nagyon posztmodern kinézést, hogy aztán a történet kezdetben egy modern tündérmesét idézzen (a menekülő csinos nő érkezése és befogadtatása). Persze az élet nem mese, így lassan felszínre kerülnek az indulatok, amik viszont a gonoszságot hozzák elő, és Grace lassan ráébred, hogy csapdába esett a furcsa településen. Innen nem is érdemes tovább mondani a részleteket, arra mindenki készüljön fel, hogy nagyon, nagyon rossz nézni, de szinte hipnotikusan ott tartja az embert a székben, és hiába lesz egyre rosszabb az egész, várjuk, hogy mi történik majd. És egyébként még az utolsó jelenet sem ad spoiler. Maradandó film, de bele kell rázódni.

Nagyon imádtam! Az egyszerűsége miatt, mert a látvány helyett koncentrálhatunk a színészi játékra és a mondanivalóra. Még DVD-n is megvan :)

Na ez a film aztán igazán ad gondolkodni valót. Nagyon hosszú film, de érdemes végignézni. Az elején fura volt a színpadi „berendezés” és a minimál, de hamar megszoktam. Rettenetes volt végignézni, hogy hogy bánnak Grace-szel és hogy nézik el egymásnak. Egytől egyig minden színész nagyot alakít.