A történet színtere Dogville, egy kis bányászfalu a ’30-as évek Amerikájában. Lakói szegény emigránsok, „jó és becsületes polgárok, akik szeretik városukat” – tudjuk meg a narrátortól, aki az egész film alatt kalauzolja a nézőt. Ebbe a világtól elzárt közösségbe érkezik üldözői elől menekülve Grace (Nicole Kidman). A fiatal, csinos nőt a falu lakói egy tanácskozást követően befogadják, és úgy döntenek, menedéket nyújtanak neki az őt üldöző gengszterek elől. Cserébe Grace mindenben a segítségükre van.
Ami azonban kezdetben szívességeknek indul, később kényszerré, valóságos terrorrá válik. A helyiek megtudják, hogy Grace-t a rendőrség is körözi, így a menedéket egyre súlyosabb áron „kínálják” neki. Grace a falu rabszolgája lesz, kihasználják, megerőszakolják, bilincsbe verik – testileg és lelkileg is megtörik a fiatal lányt. A menedéket kereső nő azonban rejteget még meglepetéseket, így a falu lakóinak van mitől rettegniük, amiért kihasználták a csinos Grace-t.
A dán rendező a „Dogma 95” nevű csoport alapító tagja 1995-ben. A csoport tagjai célul tűzték ki, hogy bizonyos elemeket kiküszöbölnek filmjeikből, és új életre keltik a hetedik művészetet, mely szerintük tévútra tévedt. A Dogville, bár távol áll a dogmafilm szabályaitól, így lett egy valóságos kísérleti film, mely a színház és film határmezsgyéjén egyensúlyoz. Pengeélen táncol azonban Lars von Trier, hiszen a Dogville a film általánosan elfogadott fogalmától nagyon is eltávolodik. Nyilván nem azért, mert hibázott volna a filmes fenegyerek, pont ez a hatás volt a célja. Filmes berkekben (még a művészfilmek kedvelőinek közösségében sem) azonban nem fogadták túlzott megértéssel különös kísérletét. Trier nem foglalkozott a kritikával: azóta elkészítette „Amerika-trilógiájának” második darabját is Manderlay címen.
