TLD  

A 21. század legjobbb filmjei (imo-faktor: magas)

A zóna hasonló körrel indult (filmek 2000 és 2019 között), így nagyon érdekes látni, ennyi év után mennyire átalakultak a listák, nálam például csak egy maradt a helyén a régi felsoroláshoz képest.

1. Mad Max: Fury Road

Akárhányszor újranézem, mindig olyan izgalmas és sodró lendületű, mintha először látnám. Mindig ugyanúgy szurkolok a kamion csapatának, hogy Furiosa és Max összehaverkodjanak, és hogy együtt odapörköljenek az üldözőknek. A történetvezetés kivételesen tisztán valósul meg, szerintem az egész filmtörténetben egyedülálló minőségű. Élesen és tartalmasan reflektál a saját korára, ilyen téren kevés 21. századibb film van. Ez főleg azért teljesítmény, mert az eredeti Mad Max, különösen a második rész addig jutott politikafilozófiában, hogy egyedül az öntörvényű akcióhős már nem képes létezni, csak közösségben élhet túl. Ez jó és mint motívum a Fury Roadban is felbukkan, de az új változatban ezen a téren komoly tartalombővülés ment végbe. Egyrészt, megkapjuk az egyik legszebb feminista üzenetet az elmúlt évtizedekből: nők és férfiak csak együtt dönthetik meg a patriarchátust, másképp nem megy. Másrészt, szembesít a kor sivárságával, amelyben minden utópia meghalt – ezzel a fájdalmas veszteséggel immár együtt kell élni. Ami nem könnyű, van egy pár nehezítő körülmény (környezeti katasztrófa, diktatúrák, a látvány eluralkodása, az ember törékenysége a gépekkel, különösen a járművekkel szemben), de csak a veszteség feldolgozása után és a reménytelenség belátása után foghatunk neki valami újnak. Max és Furiosa remek szereplők és akcióhősök. Anno a 444-en volt egy hiszti a filmről, hogy hát Max itt már csak egy motyogó marha, bezzeg a régi hősök, mint Bruce Willis igazi madafakák voltak még. Az ilyen cikkek által visszasírt figurák mára anakronizmussá váltak, nem véletlen, hogy az új Mad Max hiperhímjei már csak gépi alkatrészekkel tudnak funkcionálni. Ehelyett sokkal jobbak a rétegeltebb férfiszemélyek, mint az itteni Max, aki ugyan nem veszítette el teljesen az „országút harcosa” vájbokat, de ennek az ára a folytonos traumatizált létezés, hallucinálás stb. Mindezzel együtt viszont képes érzelmileg kötődni Furiosához (az eredeti szériából nem emlékszek ilyen jellegű érzelmi bevonódásra Max részéről). Ha pedig akció: a végső leszámolás az üldözéssel szerintem a század legjobb akciójelenete. Igényesen csinálták meg, pörgős, őrült, belevaló. Amúgy meg imádom a steampunk, dieselpunk, cyberpunk, stb.punk filmeket, így ebből a szempontból is a kedvencek között a helye.

2. Crimes of the Future

Cronenberg mondta egy interjújában: „As artists, you have your feelers out for other things, significant things, that maybe don’t have to do with your daily life, but with everyone’s future life.” Szóval érdemes figyelni rá, mert az átlagnál érzékenyebb az antennája az eljövendő dolgok iránt. A kedvenc filmem tőle, részben szubjektív okokból (olyan témákról filozofál itt, amik nagyon érdekelnek), de azért külsős szempontként felvethető, hogy mint rendezői teljesítmény is kiemelkedő. Sokakkal ellentétben Cronenberg nem fárad, jobbnál jobb alkotásokkal rukkol elő (Wes Craven irigykedve mondta róla, hogy milyen ügyesen tud műfajt váltani, míg ő egyszerűen nem tud szabadulni a horrortól) Szemben mondjuk Cravennel vagy Carpenterrel, nála a társadalomkritikai irány nem tompult ’90 után, hanem a 2000-es évekre egyenesen markánsabbá vált. Robin Wood marxista oldalról mindig ekézte, hogy hát a beletörődést sugallják a filmjei (mert Cronenbergnél a világ szär, de ha változtatni akarsz rajta, csak mégsz@rabb lesz), szerintem nem volt igaza (amúgy is, milyen neve van már ennek a Woodnak, majdnem Robin Hood, de nem). Minden problémát lehetetlen érinteni, amit ez a film boncolgat (pun intended), ezért két nyilvánvalóbb vonalon indulnék el: test és művészet. Cronenberg visszatérő gondolata, hogy a valóság és fikció mára szinte kibogozhatatlan egymásbafonódása mellett maradt egy biztos pontunk, ez pedig a testünk. „Body is reality” – hangoztatják a szereplői. Akármennyire is próbálják különböző szervezetek (itt a mára gyengévé vált állam és a különböző, fájdalomtompító termékeket forgalmazó kapitalista cégek jelennek meg) fegyelmezni, rendszabályozni az embert, hogy alávesse magát a fennállónak, a test előbb-utóbb jelzi, hogy valami nincs rendben (vö. Máté Gábor munkásságával). Nem Cronenberg lenne, ha itt nem egészen bizarr módon adna jelzést. Meg hát már a test sem ugyanaz itt, mint régen. De a lényeg, hogy legalább van és csinál valamit. A test-problémához kapcsolódó művészek nem véletlenül boncolnak, operálnak. Egymáson, magukon. Saul azt a művészetet, amelyik csak felületi megjelenésre törekszik (a csupafül ember, szájzárral elnémítva) megvetően „eszképista propagandának” nevezi – helyette a dolgok mélyére kell hatolni, akkor is, ha nem tetszik, amit találunk. Sőt, akkor kell csak igazán a művészet, amelynek soha nem ér véget a feladata, újra és újra el kell végeznie a boncolást, mondják benne. Nem túlságosan idealista film persze, hiszen számol azzal, hogy a hatalom is eltérítheti a kultúrát, a legmélyebb regiszterekbe is beépülhet, a test megváltoztatására is képes (akkor végülis mennyire is valóság a test?). Végkicsengése pozitívnak lett szánva, hiszen spoiler Túllépném a kereteket, ha mindenről részletesebben írnék, amit ez a gazdag tartalmú film körüljár (pl. kevés történet mossa el ennyire a természet-kultúra, technológia-emmberi test, alkotó és alkotás közötti határokat, ez így itt megjelenítve egészen brutális), ezért még kiemelném a színészeket, akik nyers performanszot nyújtanak, Cronenberg nem instruálta túl őket. A Timlint alakító Kristen Stewart fantasztikus 21. századi bürokrata szerepében. Lassan az derül ki, hogy az Alkonyat-széria anno egyfajta szándékolatlan tehetségkeltető szerepét töltötte be.

3. Mulholland Drive

A harmadik helyért komoly küzdelem zajlott Lynch két filmje között, ám a mérkőzés meg volt bundázva: a győztest nemrég néztem újra, az Inland Empire viszont majd csak később kerül sorra újrázás céljából. Ha a 21. századi emberi félelmekről, vágyakról, (rém)álmokról és a filmes médiumról van szó, Lynch tudása szinte enciklopédikus jellegű. Na nem csak a tárgyi tudása miatt nézi az ember a filmjeit, hanem az utánozhatatlan hangulata és stílusa miatt is – nem tudom, ki vegyíti még így a szappanoperát a szürrealizmussal. Érdekes, hogy régen, első nézésre csak kevésbé érzékeltem egy hangsúlyos témát a Mulholland Drive történetében: ez a film végig a filmiparban jelenlévő szexuális kizsákmányolásról, prostitúcióról és az intézményes elhallgatásról szól, a realista olvasat számára felkínált, sikertelen szerelmi történet pedig, ha nem is elterelés, mégiscsak a felszín. spoiler Ma már nem avantgárd dolog felvetni ezt a kérdést, 2001-ben viszont egyáltalán nem volt ennyire magától értetődő (bár az meglepő, hogy ezek szerint már akkor is nyílt titokként kezelték ezt a filmiparban), így Lynch kifejezetten úttörő volt. Ha ettől a hangsúlytól eltekintünk, a film gazdagon mesél még a valóság és fikció viszonyáról, és arról, hogy az intézmények integritásának egyik alapfeltétele a csend, az elhallgatás. Intézményekbe beépülni egyet jelent bizonyos íratlan szabályok tudomásulvételével és hallgatólagos elfogadásával. Nagyon szeretem még, ahogy Lynch bánik a nézővel: mindig nyomozásra invitál, nem fogadja el az aktív rendező-passzív néző felosztást. Jófej is, mert a nyomozás mellé mindig ad egy kis kávét. Aki aztán kiköpi a kávéját és nem akar részt venni a játékban, az nyilván csicska.

4. The Act of Killing

Kíváncsi vagyok rá, hogy egymástól eltérő világok hogyan tudnak szót érteni egymással. Mai közéletünkben szinte állandó elem a szekértáborok, törzsek, politikai pártok stb. szembenállásának kárhoztatása és az összebékítés, párbeszéd szorgalmazása. (Hogy ettől sokat remél pl. a magyar közönség, azt jól mutatja Reisz Gábor filmjének elképesztő népszerűsége az ellenzéki/független értelmiségiek körében). Persze, nem annyira rossz dolog, ha különböző felfogású emberek szóba elegyednek egymással, olykor nagyon is van értelme. Csak hát kérdés, hogy mennyit kell várjunk ettől. Az az érzésem, kissé túlértékelt megoldás és időnként egyfajta végső céllá és önértékké válik. Hiszen némely esetben a párbeszéd egyenesen káros és az egyik fél megalázásával jár (pl. jelentősebb hatalmi aszimmetria esetén). Összebékíteni sem kell mindig mindent/mindenkit, mert a végén még eljutunk a senemjobb senembal hanemmagyar jelszaváig. Az Act of Killing az a dokumentumfilm, ami kipróbál valami mást, hiszen az elkövetők és áldozatok közötti párbeszéd látványosan befuccsol (Oppenheimer másik filmje, a The Look of Silence demonstrálja ezt). Elkövetők filmes narratívák által cselekményesítik az egykori bűntetteket és mások (pl. az áldozataik) szerepét játsszák el. Provokatív és vitatható megoldás, hisz hol vannak ebből e képből az áldozatok ugyebár. Működik? Kétséges, de az egyikük legalább az öklendezésig eljutott. Szerény eredmény, de valaminek valami. Biztos, hogy ebben a témában (a kommunikáció 21. századi blokkjai) nem ez az egyetlen vagy a legjobb alkotás, viszont rám nagy hatással volt. Ma már tudnék olyanokat említeni, mint Godard vagy Jude, akik a beszéd értelmének összeomlását regisztrálják, és nem a sokszor emlegetett „buborékok” kapcsán, hanem általánosabb és mélyebb okokat jelölnek meg (I Do Not Care If We Go Down in History as Barbarians, Film Socialisme – a párbeszédig eljutnak, de minek?).

5. Long Day's Journey into Night

Újra kéne nézni, mert ugyan régen próbáltam róla firkálni valamit (https://snitt.hu/ertekelesek/838082 ), de nem tudom, az mennyire érvényes már. Az biztos, hogy a film második felét kitevő lelki trip mint élmény kiemelkedő, és nem csak filmtechnikailag maradandó, de úgy is érdekes, mint az emlékekről való gondolkodás. Amúgy ha már emlékidézések és elmúlás meg kínaiak, akkor a Wang Bing által rendeztt Dead Souls mindenképp jelentős teljesítmény.

6. Torinói ló

A magyar filmtörténet legnagyobb mic drop-ja. Onnan tudod, hogy cudar idők jönnek, ha egy Tarr elhallgat, és azt mondja, a bibliai teremtéstörténetet már csak fordítva lehet elbeszélni. Velem maradt a jelenet, amikor a lovat hasztalan próbálják indulásra kényszeríteni. (Gondolom, az állat nem akart a 2022-es IÁ főhősének sorsára jutni)

7. Ide sok jelölt kívánkozik, ezért nem akarván megbántani őket, legyen megosztva az alábbiak között:

Dogville (A legjobb rosszul fogadott filmek egyike https://snitt.hu/ertekelesek/947063 )

Cosmopolis (Ki tud még olyat, hogy a játékával megszemélyesít egy közgazdasági elméletet?)

A History of Violence (Minden közösség alapja történetileg tárul fel csak igazán https://snitt.hu/ertekelesek/903421 )

There Will Be Blood (Az biztos, főleg, ha pénz van a dologban. Újra kéne nézni.)

Twin Peaks: The Return (De hisz ez egy sorozat)

Femme Fatale (Kevés példa van rá, hogy valaki így megforgat egy egész zsánert, vele együtt pedig egy makacsul velünk maradt karaktertípust. A forgatás nem egyszerűen posztmodern dekonstrukció, De Palma rendet is vág a végére)

Split (Öreg Shyamalan a képregényfilmek legforradalmibb változatát szállította nekünk)

Fabelmans (Az egyik legjobb elmélkedés a művész geneziséről – a Spielbergre jellemző pátosz csak a legvégén rondít egy kicsit, egyébként tökéletes)

Margaret, Blue Jasmine (A legkiemelkedőbb személyiségtanulmányok és színészi játékok között van a helyük. Rejtély számomra, Anna Paquin miért többnyire csak f0s filmekben játszik)

Hanagatami (Ezt csak, mert annyira egyedien szép)

IÁ (Érzéki)