TLD  


Összes kitüntetés 18

Kedvenc filmek 50

Mad Max – A harag útja (2015) Furiosa: Történet a Mad Maxből (2024) Tágra zárt szemek (1999) Jöjj és lásd (1985) Diqiu zuihou de yewan (2018) Da xiang xi di er zuo (2018) Hátsó ablak (1954) Madarak (1963) Az ötödik pecsét (1976) A csend képe (2014)

Kedvenc sorozatok 8

Twin Peaks (2017–2017) Mindhunter – Mit rejt a gyilkos agya (2017–2019) Twin Peaks (1990–1991) Jóbarátok (1994–2004) Too Old To Die Young (2019–2019) Bolhafészek (2016–2019) Rick és Morty (2013–) Terápia (2012–2017)

Kedvenc művészek 12


Éppen nézett sorozatok


Utolsó karc

TLD 
Filmek 5-től 7-ig

Kedvenc filmek 2023-ból, sorrendben

1. Pókember: A pókverzumon át

Az idei év meglepetése számomra, kifejezetten izgalmas, szépen megrajzolt, remek zenéi vannak (a 2023-as filmek zenéi közül ezt hallgattam a legtöbbször), érdekes karakterekkel és üdvözlendő mondanivalóval. Mindezt úgy, hogy ez a rész lényegében csak egy felvezetés volt, és az igazán nagy összecsapásokra majd a következő részben kerül sor. Szemben az első résszel (Irány a pókverzum), a karakterek sajátosságainak itt van jelentőségük, pl. antifa Pókember („It’s a metaphor for capitalism” – nembírszvele) anarchista filozófiája jelentős szerepet kap. Maga a történet nem újdonság; lényegében minden valamirevaló, ifjúságról szóló elbeszélés kulcsmotívumáról van szó, azaz önmagunk felfedezéséről, ami keserédes folyamat, mert a személyes kapcsolatok terén nyereséggel és veszteséggel is jár. Morales felnövéstörténete azért is vonja be a nézőt, mert a film türelmesen felvázolja a különböző emberi viszonyait (család, barátok, szerelem) és vágyait. Laza, fordulatos animációs film, az első helyre pedig a leírtak mellett az repítette, hogy ebben a műfajban (szuperhős + animációs egyszerre) ritkán találkozok olyan filmmel, ami ennyire magával ragad.

2. Oppenheimer

Aligha ment rá bárki bármire annyira, mint Nolan az idő témájára. Volt már visszafelé, szakaszosan elmondott történet (Memento), eltérő sebességgel zajló idők egymásmellettisége (Dunkirk), visszafelé menetelés az időben (vagy valami hasonló, a Tenet koncepciója soha nem jött át igazán, shame on me), most pedig az egymásra rétegzett, de mégis párhuzamosan ábrázolt idők ideje jött el. Mivel a film egyszerre legalább három idősíkon fut, kiválóan szemlélteti az emlékezet és történelem problémáját: nem lehet egy eseményt (Oppenheimer és az atom) elbeszélni anélkül, hogy ne szembesülnénk rögtön annak emlékezetével, a különböző korok különböző ítélkezési szempontjaival. Folyamatos a múlt értelmezése fölötti küzdelem, ráadásul egy időben egyszerre több ilyen zajlik párhuzamosan még akkor is, ha valójában ezek eredetileg egymás után követték egymást (hiszen mára már minden feltorlódott, nincs többé lineáris történelem). Nolan tudja, mi a dörgés, és komplex módon mutatja meg Oppenheimer történetét, nem egy egyszerű életrajzi filmet tálal, hanem azt elemzi, milyen izgalmas a történelem, hiszen folyamatos értelmezési konfliktusokból áll. A rendező ért ahhoz is, hogy szélesebb közönség érdeklődését is fenntartsa. Oppenheimer víziói nem csak a természettudós témát árnyalják (mivel megmutatják, hogy a legobjektívebbnek tartott hard science művelőit is olykor metafizikai szempontok befolyásolják/motiválják), de a be-beszüremkedő látomások a zenével és hangeffektekkel együtt azt is elérik, hogy a legrandomabb történés is izgalmassá, sokat sejtetővé váljon, tehát megadja a lehetőséget, hogy sokféle nézői réteg számára váljon emészthetővé. Szemben az óvatos, ilyen-olyan szempontok miatt megszelídített történelmi megközelítésekkel (mint a fospermet Semmelweis pl.), itt bátran érzékeltetve van a kor idealizmusa, politikája, a baloldali és forradalmi eszmék által jelentett inspiráció, s ezek kölcsönhatása a tudományos érdeklődéssel – ugyanakkor a tudósi szerep összetettsége és tragikuma is megnyilvánul azáltal, hogy a hatalommal való konfliktus hangsúlyosan megjelenik. Hiszen a hatalom könyörtelen logikája mindig is szemben áll az értelmiségi idealizmussal, nem bízhatunk meg teljesen a hatalomban, mint azt a Pókember szereplői is kénytelenek megtanulni. Kritikaként olvastam több helyen, hogy Nolan nem jeleníti meg a japán oldalt. Bár ez a nézőközönségre kétségkívül ráférne, ebben a filmben szerintem csak rontotta volna az összképet, ha mindenáron beemeltek volna mondjuk egy japán szálat és feltétlenül meg akarták volna mutatni a pusztítást – eszembe jut a Szerelmem, Hirosima c. film, amely a mindent megmutatni vágyó reprezentáció korlátjaira hívja fel a figyelmet. Nem tudsz semmit Hirosimáról, hiába láttad Hirosimát. Szóval, nem minden a megmutatás (vagy, ha minden, akkor olyan kell, mint a Saul fia). Ez a film alapvetően másról szól, és Oppenheimer szörnyű látomása az ünneplés közben éppen eléggé hatásos ahhoz, hogy érzékeltesse azt a borzalmat, ami a lelkesen tapsoló közönség és az általuk ünnepelt brutalitás között feszül (számomra a film egyik legerősebb jelenete volt). Biztos vannak hibái, de engem teljesen megvett, Nolan egyik legfontosabb filmje, szerintem.

3. Megfojtott virágok

A történelem-geekek kiváló évet zárhattak, mert egy másik kultrendező is megörvendeztette őket történelmi epiccel. Furcsállottam valamennyire, hogy mozis társaim közül többen azt vetették fel kifogásként, hogy a film nem szól semmiről. Pedig Scorsese majdnem minden kedvelt témája megjelenik: ott van mindjárt a DiCaprio által alakított (és micsoda alakítás, ilyen szerepben még nem láttam, ellentétben De Niróval, akivel ebben a gangstáskodó szerepben azért már találkozhattunk egyszer-kétszer) Burkhart íve, ami teljesen hasonló a Nagymenők kulcsfigurájáéhoz. Megváltás az elkárhozás közben. (Nem véletlen, hogy a rendező anno imádta Abel Ferrara Mocskos zsaruját) Scorsesét nagyon érdekli a lelkiismeret problémája, hogy az mégis miféle állatfajta, miként működik, hogy borít fel terveket, rendez át emberi kapcsolatokat. Ami a korrajzot és az üzenetet illeti, gyönyörűséges. Az indiánok tragikumát úgy érzékelteti, hogy semennyire nem idealizálja a közösséget, sőt, éles a kontraszt a közösség önképe (a rejtélyes, misztikus, természettel harmóniában élő agyafúrt bennszülettek vs. hiperracionális fehér ember) és a valóság között – hozzá lehet tenni, hogy a nagyközönség körében élő mitizálás-romantizálás része az elnyomásnak, mert távolságot teremt, emberi dimenzióktól foszt meg közösségeket. Scorsese ezt az emberi dimenziót akarja visszaadni. Ráadásul maguk az indiánok is betagozódnak az egyenlőséget és fair versenyt hirdető rendszerbe, vesztükre, mivel a versenyben náluk sokkal elszántabb, a kizsákmányolás terén nagyobb tapasztalattal rendelkező szereplők várják őket, akik már nem fegyverekkel (jó, ha kell, akkor azzal is), hanem üzlettel és házasodással (biopolitika) hódítanak. Amúgy ott van még a film vége, ami érdekes húzás a rendezőtől. spoiler Nem egy rövid film, de ha sikerül kibírni anélkül, hogy elmennénk közben wc-re, akkor lehet egy nagy sikerélményünk. Fogalmam sincs, hogy tudtam zavartalanul végigülni a moziban, de sikerült (sőt, másnak is, bár nem tudom, kiben mi játszódott le közben, könnyen lehet, hogy a stáblista lepörgése után élethalálharc ment a wc-kért), úgyhogy úgy érzem, valami komolyat valósítottam meg idén.

4. A gyilkos

Fincher filmje nem kicsit okozott meglepetést, mert nem feltétlenül azt kaptam, amire a rendezőt ismerve számítottam, ám így is maradhat, sőt. A gyilkos lényegében felülvizsgálja a Harcosok klubját és egy sokkal negatívabb következtetésre jut rendszerkritikus témában. A remény, hogy lehet valamit kezdeni a rendszer ellen, átalakult reményvesztettséggé, az életből túlélés lett, mindenki azzal van elfoglalva, hogy legalább idősebb korára legyen egy kis félretett valamije, biztonsága, párja, lakhelye, miegymása. Fassbender kiváló választás volt a főszerepre, ő ugye már nagy tapasztalatokkal rendelkezik az érzelemmentes droidlét alakításában (de, minek, ugye, Ridley Scott?), itt viszont pont az az érdekes benne, hogy az alakítás lelepleződik, hiba keletkezik (ő okozza-e szándékosan a hibát? lehet), kiderül, hogy az önmagának mondott történetei és a valóság között nem kicsi az ellentét. A rendszer elképesztően sebezhető, valójában könnyű eljutni ahhoz, aki az egyes láncolatok végén van – a kérdés inkább az, hogy megéri-e eljutni oda? Mit csinálunk, ha egyszer ott vagyunk és azzal szembesülünk, hogy a láncolat végén egy random hétköznapi, fogalmatlan, de mindenképpen lecserélhető arc van? Erre különböző filmek (Cosmopolis, az új Mátrix) eltérő válaszokat adnak, itt az van, hogy Fassbender spoiler Említeni lehet még Tilda Swinton nagyszerű jelenetét, ami döntő fontosságú, hiszen ő szembesíti a főhőst azzal, hogy mit is csinál tulajdonképpen. Nyilván semmi köze hozzá, de szerintem az asztalnál való beszélgetésük egy Tarantino-film nyitányának is elmehetne, egyszerre elegáns és feszült. A két szereplő viszonyából valami epic spin-offot lehetne csinálni, csak annyit kérnék, hogy lécci ne a Disneynek adják az ötletet.

5. Kopogás a kunyhóban

Shyamalan filmjeiben általában annyi a csavar, hogy kitekeredik a nyakunk nézés közben, na most itt is van csavar, viszont az az, hogy spoiler És ez különösen az eredeti, az adaptált történethez képest nagy változtatás. spoiler Lassú, szerény, alázatos film, ami éles ellentétben áll a hatalmas tétekkel, amikről szó van benne.

6. Nincs, aki megmentsen

A sok nagy után jöjjön egy kisebb is, objektíve lehet nem toplistás alkotás idén, de annyira érdekes és egyedi volt, hogy beválogattam. Bővebben: https://snitt.hu/ertekelesek/1776936 Az értékelésben főleg a pszichológiai megfejtésekre koncentráltam, ezért itt még hozzátenném, hogy mint műfajkombináció is igen érdekes, lazán vált a thriller, horror, pszichodráma és a sci-fi között.

7. Enys men

Az év művészhorrorja. Egy szereplőt látunk benne, de végig kérdéses, hogy tényleg egyedül van-e? Elmúlt korok, letűnt jelenségek horrorisztikus maradványai (angliai kontextusban nem véletlen a bányászat szerepeltetése a pusztulás szimbólumaként) veszik körül. Az idő ráadásul megfagyott, nem történik semmi. Ezt lehet átvitt értelemben, mint korrajzot érteni, de a depresszióra és a gyászmunkára is találó ábrázolás. A depresszió valóban nem arról szól, hogy valakinek rossz a kedve, hanem arról, hogy megfagy minden, nincsenek érzetek, lelkesedések, semmi. 1973-at ír a főszereplő, de valóban akkor játszódik a film? Az időérzékelésünk átalakult, vagy inkább elveszett. Mivel a Covid-karantén idején készült, érthető az elszigeteltségre való reflektálásként is. Kényelmetlen, egyedi és érdekes film.

Egyéb respect körök

Elképesztően menő és laza akciófilmek: A gép; John Wick 4 (OST – veretés); Mission: Impossible – Leszámolás 1.; Sisu; Gonosz halott

Szép, érzékeny alkotások: Saint Omer; Showing up; Asteroid city; Henry Sugar csodálatos története

Dokufilmek: A Verzió-fesztivál rendkívül érdekes kínálatot nyújtott, korábban nem hallottam erről az eseményről, így az év egyik felfedezése számomra

A pokol legmélyebb bugyra

Napóleon; Dungeons + Dragons; Apáca 2; The Offering; The Blackening; Semmelweis; Kokainmedve; Influencer; Végtelen víztükör; The Wrath of Becky; Sikoly VI.; The Outwaters. Ez utóbbi különösen azért érdekes, mert jól mutatja, hogy a low-budget, kísérletező és atmoszferikus horror műfajának vannak ugyan jól sikerült darabjai (Skinamarink), ám rosszul kivitelezett, zagyva alkotásai is.

Kapcsolódó filmek: Megfojtott virágok (2023) · Pókember – A Pókverzumon át (2023) · A gyilkos (2023) · Oppenheimer (2023) · Kopogás a kunyhóban (2023) · Enys Men (2022) · Nincs, aki megmentsen (2023)

Megfojtott virágok (2023) Pókember – A Pókverzumon át (2023) A gyilkos (2023) Oppenheimer (2023) Kopogás a kunyhóban (2023) Enys Men (2022) Nincs, aki megmentsen (2023)

9 hozzászólás