Sátántangó (1994) 89% 48★

Sikerült legyűrni a monstrumot egy kora délutántól késő estig tartó küzdelemben. A Leviatán-méretű produkció végignézésében fő segítőim az érdeklődés és a türelem voltak, illetve az, hogy a héten szabadságon voltam. Nélkülük nem ment volna. :-)

Kisebb szüneteket beiktatva amúgy nyugodtan végignézhető a film egy napszak alatt, ha az emberben ott a kíváncsiság. A cselekmény szépen lassan bontakozik ki előttünk és mi eggyé válunk a környezettel és ezzel az egészen sajátos hangulattal. Ahogy csordogál a mű, úgy beszippant minket is a világa, transzba esünk, és az idő megszűnik létezni. Ahogy egy oldalon olvastam: „az unalom gyönyörré lesz”. Bár unalomról nem tudok nyilatkozni, egy holtpontot leszámítva egyáltalán nem ásitoztam a film alatt.

Jó volt elmerülni ebben a kietlen tájban, fixírozni a rozzant épületeket vagy megfigyelni az állatok mozzanatait, a színészek megnyilvánulásait, reakcióit. Annak ellenére, hogy barátságtalan és lepusztult vidék ez, mely az itt élők sivárságát, életük egyhangúságát és kilátástalanságát szimbolizálja.
Kifejezetten élveztem a hosszan elnyújtott jeleneteket, melyek Tarr Béla filmjeinek meghatározó elemei. Ez igen komoly kihívást jelent az operatőrnek is, hiszen ha mozgás van, akkor haladnia kell neki is a szereplővel. A filmben nem ritka a 10 percen felüli, snitt nélküli jelenet. Hibának itt nincs helye, különben megy a szalag a levesbe… Sok esetben meg éppen nem mozdul a kamera, és percekig nézzük, amint eltávolodnak a szereplők tőlünk vagy éppen közelednek a távolból felénk. Remek feladat ez a szemnek, kicsit próbára is teszi a térlátást. :)

Jobban megismerhettük volna ugyanakkor a szereplőket, a település történetének hátterét; illetve egy-két mellékszereplőben több lehetőség volt, mint amit kaptunk végül. Valószínűleg ennek a minimalizmusnak is megvan a maga szerepe, de szerintem ezek az elemek jobban kiteljesedhettek volna.

Kifejezetten ajánlom megtekintésre a filmet, mert tényleg érdekes kihívás a végignézése, ahogy a mű ezzel a gigászi hosszúsággal szinte kilép a „film” kategóriából. Külföldön igazi kultusszal rendelkezik a Sátántangó, az Egyesült Államokban pl. többen repülőre is szállnak és utaznak, csak hogy eljussanak egy-egy vetítésre. A filmvilág.blog-on pedig azt olvastam, hogy „egy 2007-es internetes amatőr közvélemény-kutatás eredményeként a Sátántangó egyedüli magyar filmként bekerült a legjobb százba a nem angol nyelvű filmek mezőnyében”.
Nem ajánlott ugyanakkor:
-->akik idilli, bájos vidéki tájképet várnak
-->akik nem bírnak huzamosabb ideig egy helyben ülni és figyelni
-->akik nem bírják az esőt és a sarat
Ez utóbbinak szimbolikus szerepe van az atmoszféra megteremtésében. A Magyar Narancs oldalán láttam, hogy „A nehézkes forgatásról szóló történetek is erősítik a film körüli legendát: Tarr állítólag fél évig járta az Alföldet, hogy meglelje az ideálisan lepukkant helyszínt és „megtapasztalja, milyen a sárban élni”. Hét évig tartottak az előkészületek, három évig a forgatás – csak késő ősszel és kora tavasszal forgattak, hogy megfelelő mennyiségű sár gyűljön össze a helyszínen.”
Ha hagyunk neki időt, egy igazán egyedi filmes élménnyel gazdagodhatunk.

Végezetül az alkotás egyik szállóigévé vált mondatával búcsúzok: „nem csinálni semmit, csak nézni, hogy telik a kurva élet”.

A Sátántangóról először úgy tíz éve hallottam egy ismerősömtől, aki akkora lelkesedéssel számolt be a film sikeres megtekintéséről, mintha idegösszeomlás nélkül vitte volna végig a Cat Mariót. Szóval legendás film. Állítólag egy filmklubban négy részletben vetítették le, ám a négyből két fájl sorrendjét véletlenül összekeverték, és.. sokáig nem tűnt fel senkinek.

„Szóba kell hozni a film terjedelmét is.” Írják az Eszméletben egy filmkritika elején,* úgyhogy nincs mese, le kell szögezni: ez egy hosszú film, hosszú vágásokkal. Ezzel a filmmel meg kell küzdeni, nem lehet egy laza esti kikapcsolódásként „elfogyasztani”. A Sátántangó megköveteli a tiszteletet, és azt, hogy próbáljuk meg felvenni a ritmusát, alkalmazkodjunk a lassúságához és vegyünk olyan dolgokat is észre, amik fölött egy gyorsabb és rövidebb film nézése közben talán átsiklanánk. (Mondjuk egy apró pókot a kép alsó, elmosódott felén az egyik kocsmai jelenetben) A hossz érzékelteti azt is, hogy a filmben ábrázolt dolgok kiterjedése és jelentősége egyaránt monumentális. Egyrészt, hiába a több mint hét óra, a bemutatott folyamatok lassúságához képest ez még így is kevés – egy vidéki gazdaság tönkremegy, korszakok váltják egymást, a vesztesek – ha túlélték – megpróbálnak beilleszkedni egy másik társadalomba, közben új királyok jönnek, hatalmi szerkezetek maradnak ugyanazok (az ugyanaz bemutatásához is idő kell.), állatok lófrálnak ide-oda. Másrészt, ezek a színre vitt dolgok elképesztően fontosak, Tarr szerint ugyanis ebben a világban élünk, egy olyanban, amely nemrég komoly átalakuláson ment keresztül – a régi összeomlott, az újról keveset tudni. Ez az egész megérdemli tehát a figyelmünket.

A kritikák visszatérően boncolgatják azt a kérdést, hogy van-e szerepe a történelmi kontextusnak Tarr filmjeiben. Látszólag nem sok, és egy olyan emberen talán nem szükséges számonkérnünk a történelmi beágyazottság meglétét/hiányát, aki szerint a szar kozmikus jellegű,** azaz örökké csak hömpölyög, nem csupán egy korszakhoz, országhoz, vagy régióhoz kötődik. Észre lehet azonban venni, hogy a szar eme kifejezetten masszív ábrázolását a rendszerváltások kora ihlette, mivel valamilyen szinten utalások felfedezhetők (egyenruhák, Rákóczi-kép az őrszobában, a TSZ-rendszer összeomlása, a ravasz vállalkozók megjelenése, csalatkozás a nagy reményekben stb.). Ennek persze ellentmond Tarr apokaliptikus-kozmikus gondolkodása, valamint az, hogy a film – a regényhez hasonlóan – az örök körforgás jelenségével zárul. A ciklikus vs. lineáris idő kérdése szerintem valamennyire ellentmondásos marad: míg a regényben a végén spoiler Szóval a Sátántangónál érdemes külön odafigyelni a formai megoldásokra, hiszen kevés olyan film van, ahol a forma és tartalom ilyen szoros egységet alkot.

Színészi játék nem igazán van, a szereplők a szövegeiket gyakran olyan hangsúlyokkal mondják el, mint amikor az osztályfőnök felszólít valakit egy szövegrészlet felolvasására, és ez a valaki érezteti, milyen kelletlenül tesz eleget a kérésnek. Se szórakoztatás, se színészi alakítások, ilyen értelemben elég anarchista egy film.

A karakterek erkölcsi dimenziói érdekesek: ez a világ valami hihetetlenül pesszimista, depresszív, az emberek többsége elbukik a morális próbatételek során. Az egyik negatív tulajdonságuk pedig az, hogy nem ismerik fel a hamis prófétát, aki okos, jól bánik a szavakkal, ravaszságával felülemelkedik a hanyatló közösségen, de a felülemelkedést csak hatalma növelésére használja. (Jé, nem is tudom, honnan ismerős ez a történet!) Bár Tarrban és Krasznahorkaiban is megvan a hajlam az olümposzi magaslatokról való letekintésre és ítélkezésre, ez a film a negatív emberképével együtt is mesteri műalkotás, mert a készítők nem kívülről piszkálják a társadalmat, hanem ők is részei a történetnek, részben kötődnek konkrét karakterhez (mint a Doktor), részben pedig azért nem menekülhetnek, mert a film megközelítése totális, mindent maga alá temető, nem enged kívülálló pozíciót (Ezt a filmet higgadt, „realista”, analitikus szemmel nézni egyébként sem vezet sok eredményre.), a karaktereket pl. csak kísérjük és kísérjük, nem könnyíti meg a dolgunkat és nem emel a film fölé a gyors vágás.

* https://epa.oszk.hu/01700/01739/00116/pdf/EPA01739_eszm…
** https://www.youtube.com/watch…

Fú, nagyon hosszú, nagyon lassú film. De azért wow.