Melankólia (Depresszió trilógia 2.) (2011) 77% 160★

spoiler
Nyomasztó, de a képi világa gyönyörű (főleg a kisbolygó), és tökéletesen megragadja a kétségbeesés pillanatait. Drámaibb volt, mint sok katasztrófafilm. Csak az elején a felvezetés volt túl hosszú, jobb lett volna többet látni inkább a végéből.

Rettentően utáltam ezt a filmet, egészen a 100. percig. Eleve irtózom az esküvőktől és a sok képmutató, abnormálisan viselkedő résztvevőtől, erre tessék! Töményen a képembe tolták. Sajnáltam magam rendesen, hogy továbbra is reménytelen eset vagyok, ha Lars von Trier filmjeiről van szó. spoiler Nem igazán érdekelt, hogy ki miért depizik, hisztizik, agonizál… és nem utolsósorban utáltam, ahogy a lovakkal bántak. De ki akartam végre pipálni a filmet, ha már egyszer 9 éve várólistás. Egyedül a közelgő világvége kisbolygó érdekel. Hipnotikusan gyönyörű volt. Mennyivel stílusosabb lenne ha így pusztulna el a világ és nem úgy, hogy mi pusztítjuk el. a 100. perctől már elkerülhetetlenül ezen zakatolt az agyam és megértettem, hogy ez egy iszonyat mély film. Nem is igazán tudok mit írni az utolsó 20 percről, mert szerintem mindenki másképp éli meg. Pont mint a filmben.
(Még annyit, hogy szívesebben láttam volna Dunst-ot Claire szerepében, Gainsbourg-öt pedig Justine-ként. De emiatt nem vonok le csillagot.)

Az első Trier film, amit eddig láttam, és nem ez lesz az utolsó. Briliáns érzékkel használja az élet-halál érzelmi szinuszgörbéjét. Az első felvonás picit hosszúkás, de amúgy a világvége hangulatot ennyire súlyosnak még nem éreztem. Rétegfilm, retinába égő képekkel.

Nem az én filmem, pedig minden adott hozzá, hogy az legyen. De bármennyire is nyers és valóban melankolikus, nem mellesleg látványban gyönyörű és hangulatban letaglózó; egyszerűen nem érdekelt. Az első blokk túl hosszú volt, pluszban én továbbra sem kedvelem Kirsten Dunstot. Engem Charlotte Gainsbourg sokkal inkább meggyőzött. Nem sok konkrétumot lehet elmondani a filmről, mert az egész nagyon megfoghatatlan. A vége viszont tetszett.

Azt gondolom, majdhogynem csak egy depressziós tudja a maga élességével, nyerseségében, obszcenitásában látni és tálalni a valóságot. Vajon ki értette meg Justine-t? Csak nekem ennyire egyértelmű, amit érezhet; a film, az élet, a világ? Az esküvőn Gaby a cinikus, Jack az arctalan, erkölcsi hézagos főnök, Tim a cs… szóval akit kihasználnak, a férj a naiv jófiú, aki azt hiszi hogy kétmillió bab van az üvegben, Claire a szorongó, akit a racionális, sztoikusnak tűnő tudós próbál megnyugtatni spoiler, és a kvázi összeomlása után is megpróbálja rózsaszínné idealizálni a véget, és Justine, aki már korábban találkozik a Melankóliával… Tetszett J. reakciója a végén, amikor C. elmondta a tervét a véget illetően. Vajon menedék lehet, ha egy rakás ág alá bújunk? Vagy az is csak díszlet az utolsó jelenethez? Mit számít, hogy mennyi bab van az üvegben? Hát, Justine tudta.

Sok jó filmje van Lars von Trier-nek, nekem talán ez tetszik közülük a legjobban.

Először furcsállottam és kíváncsian vártam, hogy mit keres itt Kirsten Dunst, de nagyon hamar meggyőzött. Tökéletesen illeszkedett a triers-i világba, sőt, meggyőződésem, hogy jócskán tett is hozzá.

Ez egy megfoghatatlan hangulatú film.

(Lars von Trier egyébként folyamatosan a határokat feszegeti, valami eszement erővel próbálja tágítani a művészet által belátható világot. Akár önmaga árán is.)

Két esküvő, egy égi és egy földi, egyik sem sikerül, mert nem is sikerülhet – állítja a rendező.
A párok csak összezúzzák egymást, jobb, ha csak keringenek egymás körül.
Ami egyébként valahol igaz, nem lehet minden határon túl egybeolvadni, még ha vágyjuk és hisszük is. Persze Lars von Trier gyakorlatilag paranoikusan ábrázolja ezt, ahogyan már azt megszoktuk tőle.
(Még egy zárójel: kivételesen csak egyetlen távolról felvett szexjelent van a filmben – szerintem az is fölöslegesen, inkább csak egyfajta névjegyként. Mégis erősebben üt így a film, mint – az egyébként szintén kiváló – mindenféle arcba és zsigerbe mászó szexualitást tartalmazó filmjei.)

De nem gondolom, hogy csak az emberpárok végzetes vonzásáról és ütközéséről szólna a film. A fölhasznált képek, sablonok, szimbólumok csak utalni próbálnak arra a megfoghatatlanra, amit Triers valahogy szeretne mégis megmutatni.
Valami emberen túli valami. Valami szörnyű és szép, ami kivezet az emberlétből, valami démoni és talán angyali – hisz az ítéletnek is van angyala.

Apokaliptikus mű. Hogy mennyire időszerű, azt majd az utókor – ha lesz – tudja majd megmondani.

A legtízpontosabb film amit láttam.
Minden pillanata, minden filmkockája az agyam legmélyéig dózerolt, napokig alig tértem magamhoz. Az egyedi képi megoldások, a színek, a mély depresszív érzetek amiket előás, a földhöz vágja az embert. Nem is tudok mit írni mást csak azt, hogy ezt ki ne hagyja senki de senki.

Elképesztően gyönyörű képek, brutál nyomasztó hangulat, erős karakterek és egy kis világvége, kezdjél vele amit akarsz. Nagyon erős film nagyon erős lenyomattal. Sokaknak túl erős lesz szerintem, de akit elkap azok mesterműnek fogják tartani.

Van valami nyomasztóan gyönyörű ebben a filmben. Nem tudom pontosan megfogni mi az, valahogyan az egész hangulata. A színek, a képek, a zene.

Adnom kell neki még egy kört, azt hiszem, és nem horgolgatás közben nézni.