Csillagok határán (2018) 51% 67★

Nagy scifis vagyok, A-tol Zs-ig mindent; de ez egy f@s.

Ezmiez?
Általában nincs gondom a lila ködös, köldöknézős, elvont alkotások dekódolásával, rá szokok érezni, mit akar velem közölni a tisztelt művész, de ez kifogott rajtam. Nem találtam semmi kapaszkodót. Egy halvány érzés körvonalazódott bennem, hogy talán nőnek kellene lennem, hogy közelebb kerüljek a helyes értelmezéshez, de ez is csak intuitív benyomás.
Miről szól ez a film? Az élet értékéről?
Még a csillagozással is gondban vagyok. Olyan, mint egy Dalí festmény; szép, zavarba ejtő, érdekes, jó nézegetni, de ezmiez?

Hát… oké, bennem is sok gondolat kavargott közben.
– Milyen jó, hogy a távirányítóval le lehet halkítani a kölköt. Rohadtul utálom a magas, sipítós hangokat.
– Nem értem. Hiába jelölöm be folyton az elején, hogy nem kell felirat, mindig tesz rá feliratot a lejátszó.
– Nem tudom kikapcsolni a feliratot.
– Ja, oké. Ki kéne cserélni az elemet a távirányítóban. El ne felejtsem majd!
– Ez az Alkonyatos csávó?
– Szegény kutya. Tuti bántani fogják.
– Ezt a csajt már más filmben is láttam. Ott se volt szemöldöke. Miért nincs szemöldöke? Nem zavarja, hogy nincs szemöldöke?
– Ez az Alkonyatos csávó.
– Tök jó a haja az őrült tudós csajnak. Animékben szoktak ilyen karakterek lenni. Ú, ha ez valami anime lenne, tuti jobban élvezném. A japánok jobban értenek az elvont dolgok közvetítéséhez. De azért tényleg klasszul néz ki így a csaj. Kár, hogy a többiek nem.
– Most mi történt? Nem történik egész idő alatt semmi, aztán egy pillanatra lehunyom a szemem és lemaradok valamiről. … Tuti nem tekerem vissza.
– Ez most komolyan valami xar művészfilm és nem űrben játszódó, izgalmas, szörnyes horror film?
– Klassz az a fekete lyuk. Remélem mutatják, hogy bejutnak belé és hogy mi lesz velük, hova tűnnek.
– Tuti nem fogják.
– Nemsokára vége.
– Nah, elbóbiskoltam egy pillanatra.
– Ki ez a kiscsaj? Eddig is itt volt?
– Már tényleg nemsoká vége kell, hogy legyen.
– Na, megint aludtam egyet.
– Oké, most már nem csak szemöldöke, arca sincs. Kár, hogy nem ilyen az egész.
– Nem alhatok el…
– Már csak pár perc.
– De fázok. Ezért nyom el az álom.
– Ezért is. Meg mert xar ez film.
– Honnan vettem, hogy ez valami űrben játszódó horror?
– Már megint bealudtam és még mindig nincs vége.
– Jaj, kutyusok. De nincs energiám nézni még őket se. (Ez amúgy sokat elárul a filmről.)
– Most már tényleg vége kéne legyen. Olyan, mintha évek óta néznénk.
– Megint elnyomott az álom kicsit. Na, mennek valahova. Oké, akkor ez a gyereke. Mutatták vajon a fekete lukat? Abba mennek bele? Hova mennek? El tudom képzelni a moziban ahogy erre a fényességre felriadnak a népek, hogy: mi? Hogy? Reggel van? X,)

Amúgy én szeretem a lassú, elvont dolgokat, de itt se történettel, se karakterrel nem tudtam azonosulni. Gondolatok is olyanok voltak benne, amik annyira, de annyira nem tudtak magukkal ragadni, hogy az valami borzalom. :/

És tényleg nem vágom, honnan vettem, hogy ez horror. Mert kivételesen átfutottam könyvtárban a leírását, szóval… jól árnyékra vetődtem… =,(

Elég sok gondolat kavarog most bennem.
Egyrészről ahhoz képest, hogy egy Hagazussa-féle rémunalmas, közel nézhetetlen fércművet vártam, az messze nem következett be. Persze nyilvánvalóan borzasztó nehéz a szó legkonkrétabb értelmében szeretni vagy egyáltalán élvezni ezt a filmet. Majdhogynem lehetetlen. Itt az igazi kérdés az, hogy mennyire tud a néző a főszereplővel azonosulni, belelátni a lelkébe, a belső monológjain keresztül felfogni, megérteni, átélni az érzéseit. Az Ad Astra-val ebből a szempontból egészen jól párhuzamba lehet állatni, ott Roy McBride személyével abszolút együtt tudtam élni. Ebben nekem személy szerint sokat segített még annak a filmnek a road-movie-féle narratívája is.
A High Life ebből a nézőpontból már keményebb dió. Ugyanis ez már más történetmesélési megoldást követ, egy már meglévő helyzetet ábrázol és fejt ki egy hosszú flashback formájában, miközben masszívan művészfilmes stílust ölt magára, ami az előbb említett filmnél is jóval melankólikusabb, merengősebb. Ez a meditatívabb jelleg a film első és utolsó 20 percére érvényes, ahol bemutatják Monte és Willow (apa és lánya) bensőséges kapcsolatát a kinti közegben. Ezekben a szakaszokban ad leginkább lehetőséget a film a két főszereplővel való azonosuláshoz, intim élethelyzetük átéléséhez. Ezt a részét nálam sikerült is elérnie spoiler, még ha nem is mindig fejezik ki egymásnak ténylegesen gondolataikat. Ugyanakkor számomra jó pár dolgot így is ködösítve hagyott vagy éppen következetlen volt a film.
spoiler
spoiler
Ami miatt viszont sokkal nehezebb befogadni a hangvétele mellett, az a többleti középső rész, ami az űrhajón időközben kialakult állapotokat mutatja be, emberi, környezeti és tudományos oldalról. Ami persze érdekes is volt a maga nemében, csak ezt a szegmenst főként a mellékkarakterek töltik ki, akikről borzasztó keveset tudtunk meg, és szimpatizálni se lehet velük igazán. spoiler
spoiler spoiler
Ellenben az izoláltság érzetét, az űrben töltött magányt jól át tudta adni a film és a kiváló zenével együtt adott egy működőképes hangulatot. spoiler Robert Pattinson pedig itt is kifejezetten jól, hitelesen játszott, nyilván messze nem volt egy Lighthouse-beli katartikus alakítás, de amit csak lehetett kisajtolt a szerepéből.
Minden felhozott negatívum ellenére mégis azt tudom mondani, hogy összességében lekötött a film, tetszett is a maga módján, ugyanakkor aki ezt rettenetesen unalmasnak vagy egyenesen élvezhetetlennek tartja, azt is teljesen meg tudom érteni. Abszolút rétegfilm.

Nekem ezek az időben ide-oda ugráló filmek sose voltak az erősségeim, úgyhogy ebből se sokat értettem, és még ennyit sem fogtam volna, ha nem olvasok el előtte jó néhány kritikát, ami a cselekményt is részletezi.
Mondjuk a műfaji meghatározásokat nem értem, mert kaland nem annyira volt benne (hogy egy kalandos űrutazás az egész, az nem műfaj, hanem az egész filmhez a setup), a science fictionből is leginkább csak az utóbbi, pedig az előbbit jobban szerettem volna érteni.
Nekem Pattinson, mint apuka… valahogy nem jött át. Egy pillanatig nem tudtam sajnos úgy látni a jeleneteket, mint amiben apa-lánya vannak, inkább mintha a húgával lennének.
Viszont a stáblistát nézzétek… akarom mondani, hallgassátok végig. Na az a dal viszont felkerült a kedvenceim listájára. ♥

Bár előbb vettem volna észre,hogy „művészfilm”. Borzasztó , olyan jelenetekkel amik beleégtek az agyamba fixen.

Az újabb sci-fik közül tempóját és üzenetét tekintve az spoiler juttatta eszembe, bár annál azért egy kicsit jobban tetszett a merészsége és az egyedisége miatt. Itt spoiler

Egy-két helyen lassúnak vagy túlzónak tűnt spoiler, egyébként a műfaj idén látott darabjai közül talán a legjobb élmény volt.

Kétségtelen, hogy itt-ott már-már hipnotikus erejű képekkel operáló szerzői vízió, de hogy az a bizonyos szerző miről is akart mesélni, az számomra titok maradt. Mindenképpen újranézős darab, lehetőség szerint majd moziban.