Ők (2022) 56% 91★

Alex Garland-ot egy kivételes mozgóképes szaktudással rendelkező alkotónak tartok, akinek már az írói munkái is figyelemre méltóak, ám időközben olyan mesteri produkciókat rendezett, mint a Dredd (igen, javarészt az is az ő gyermeke), Ex Machina, illetve abszolút csúcsteljesítménye az Annihilation, ahogy a Devs minisorozata is szenzációs. Éppen ezért amikor egy új művel rukkol elő számomra mindig eseményszámba megy, így nem kis lelkesedéssel vártam a Men-t pláne mikor kiderült, hogy egy rejtélyes horror dráma lesz. Az első poszterek, trailer-ek csak növelték nálam a hype-ot, azonban az egyes filmfesztiválokról érkezett vélemények nem voltak túlzottan pozitívak. Sokan akadtak ki rajta és habzó szájjal rühellték a végeredményt (a Cinemascore-on konkrétan D+ minősítést kapott, ami riasztóan alacsony), viszont bennem csak fokozta a kíváncsiságot, hogy ugyan mi lehetett az, ami számos embernél kihúzta a gyufát. Úgy gondolom tűréshatár kérdése kinek mitől forr fel az agyvize, és valahol megértem, akiket kiborított, ugyanakkor minden előzetes felkészültség és elfogultság nélkül mondom, hogy simán be tudtam fogadni a látottakat, mi több napokig, hetekig gondolatserkentésre késztetett, ahogy azt Garland-tól reméltem. Hogy csak pár példát hozzak fel, a The Eyes of My Mother, a Hagazussa, vagy a mother! ezerszer bicskanyitogatóbban prezentálták a mondandójukat, belefulladva öncélúságukba. Igaz Aronofsky művének volt annyi erénye, hogy ne utáljam nagyon, sőt az első fele még kimondottan tetszett is.

Tekintve, hogy a Men főként horror, így megkerülhetetlen beszélni arról, hogy Rob Hardy operatőr hihetetlenül szép fényképezése, és a Ben Salisbury – Geoff Barrow komponista páros hidegrázós zenéi olyan eszméletlen atmoszférát biztosítanak, hogy szabályosan harapni lehet, mint a kúria kertjében az almát. Kiemelendő előbbinél ahogyan a fókusszal, a rendhagyó pozíciókkal és a színekkel trükközik, utóbbiaknál ahogy időnként egy plusz félelmetes, erőteljes férfi/női énekhangot, sőt a főhősnő alagutas visszhangját is beleágyazzák a filmzenébe. Önmagában ez a két komponens egy milliméterre kimért audiovizuális orgiát ad, és ez a maximális alaposság, amiért elsősorban Garland az all-time favorit rendezőim között helyezkedik el. Másodsorban pedig azért, hogy mikor ezeket a sorokat írom már háromszor láttam a filmet és így két héttel később is újabb és újabb gondolatmagok burjánzottak el a fejemben, és nem tudok szabadulni az élménytől a szó legpozitívabb értelmében. A hangulat, parafaktor ennek megfelelően zseniálisan van megvalósítva, és olyan eszközöket vet be, amivel engem ki lehet kergetni a komfortzónámból és állandó pokoli nyomasztásban tartani még egy fényes nappal játszódó jelenetnél is. Gondolok itt arra, mikor egy ijesztő alak egy helyben áll, messziről kémlel, a háttérben csendben korzózik vagy ha lassan közelít. De egészen hátborzongató ahogy kezelik a kültéri világításokat, a hirtelen hanghatásokat, a csendet vagy az elszabadult, vad explicitást. Jessie Buckley fantasztikusan manírmentes, hiteles és Rory Kinnear sokoldalúan kiváló alakítása úgyszintén hozzátesz a beleélhetőséghez.

Ami már nehezebb dió, hogy nem is feltétlen a mögöttes mondandó van kidomborítva, mert felfogható (hova tovább ki is mondják pár ponton), hanem a körülölelt misztikum teszi összetett élménnyé, aminek központi része a Green Man folklór, mindezt horrorköntösbe bújtatva. Rengeteget agyaltam, hogy a különböző szimbolikák mit takarhatnak, és bár nem minden elem került a helyére az egyre nyilvánvalóbb, hogy a bűntudatra és az újjászületésre lehet kifuttatni a lényegi háttértartalmat.
Sietve teszem hozzá, hogy ez közel sem egy olyan mozi, ami provokatív módszerekkel akarja démonizálni a férfiakat, bármennyire is sugallja az eredeti cím (az ŐK ebből a szempontból többértelmű, jobban illik az összképhez). Egyáltalán nincs istenítve a női oldal, ugyanolyan vétkes mindkét fél, ezzel kimutatva a létező kölcsönös párkapcsolati/házassági toxikusságot, amit a meglehetősen kemény flashback részekben le is vezetnek. spoiler Nem igazán vannak rétegelve a karakterek, viszont Harper lelki traumáit ezzel együtt át tudtam érezni és érthető, hogy mindezek után egy nyugodt légkörre van szüksége mentális állapota helyrehozásához, abszolút azonosulható személyiség számomra.
Őszintén szólva a főhősnő percekig tartó, beszéd nélküli sétája a természetben, ahol csak a környezeti zajokat halljuk az olykor felcsendülő zenével, vagy a zongorás jelenet a kinti képek montázsával iszonyatosan kifejező, és elért nálam egy meditatív, lélekregenerálódásra koncentráló hatást. A Death Stranding játéknál éreztem hasonlót, aki ismer tudja mennyire meghatározó élmény számomra. Nem is okvetlenül a gyászt próbálja feldolgozni (az is benne van persze valamilyen szinten), hanem a James-szel eltöltött komplett időszakot, egyúttal a férfi által is kimondott bűntudatot igyekszik magában legyűrni és ezzel lesz az egésznek egy lényegesen bensőségesebb hangvétele. Szerintem helyszínileg erre a célra egy picinyke, idilli, némileg elszigetelt falu a legideálisabb választás.
A film elején és végén megszólaló Lesley Duncan dal, a Love Song rendkívül szép és fülbemászó, amit óhatatlanul is dúdolok magamban azóta, illetve keretbe foglalja az addig látottakat. A szövegéből ki lehet hámozni mondanivalóra utaló jeleket, érzéseket, sőt utólag tűnt fel, hogy a nyitányban más tónusban lehet hallani, mint a zárásnál. Előbbinél boldog, felszabadult, utóbbinál csalódott, megtörtebb hanghordozásban hallható, ezáltal vélhetően Harper lelkivilágát érzékeltetve.

Rettentő nehéz leírni mekkora teória tsunami szaporodott el bennem.
spoiler
spoiler
spoiler
spoiler
spoiler
spoiler
spoiler
spoiler
spoiler
spoiler
Van a háttérben egy markáns szimbólumrendszer, amin belül ha nem is egy éles kontúrvonallal, de halványan valamilyen úton módon kombinálhatóak az egyes jelképek egymáshoz, és akár egy elejtett félmondattal erősödhet ez a kötelék. Ezek nyilvánvalóan saját hipotézisek, és elképzelhető, hogy csak nekem lódult meg a fantáziám, de hogy ezek az apróságok, gondolatfoszlányok elképesztő hatással voltak rám, és egy életre bevésődtek az agyamba az fix.

Ha nem is lett a Men Garland legjobb darabja, ezzel együtt el tudta érni, hogy a megszaladt szimbolika alkalmazás ellenére egy retinába, hallójáratba beleégő, teóriagyártásra késztető, súlyos, reális problémákat előhozó, hardcore home invasion-be forduló art horror moziként csapódjon le. Olykor lélekstimuláló, legtöbbször velőtrázóan parás és nyomasztó, misztikummal teli, brutál tömény, de odatapasztó 100 percben, egyúttal az idei év egyik legerősebb alkotása legyen nálam, és amit újfent nyomatékosítanék: nem való mindenkinek! Roppant kíváncsi leszek milyen lesz következő műve, a Civil War című akció drámája. Nagy eséllyel kevésbé lesz ennyire elgondolkodtató, ellenben a Dredd-del már megvillantotta, hogy ért a betonkemény akciókhoz is, úgyhogy már most eszeveszetten várom.

Nem volt rossz horrorfilm, bár nekem nem lett a kedvencem, egy kicsit untam is, de egynek elment. A csajt annyira nem csíptem, de azért érdekes egy karakter volt, főleg a múltja és a jelenlegi jelene. spoiler Ez a film egy kicsit az mother! filmre emlékeztetett, de még talán a Fehér éjszakákra is, leginkább a hangulatában, és a feszültség keltésben, mert eléggé feszült volt az egész, és komor, de mégis érdekes. Nem mondanám annyira izginek, mert a felét untam, de nem bántam meg, hogy megnéztem. A szereplők jók voltak, a vége felé nehezen tudtam eldönteni, ki az igazi, és ki a látomás, meg mi a csuda is történik szegény csajjal, nem igazán kímélték. XD A film maga nem volt hátborzongató, de elment, bár újra nem biztos, hogy meg fogom nézni. Leginkább a vége miatt, csak az erős gyomrúaknak ajánlanám ezt a filmet, akik bírják a hasonló jeleneteket. spoiler A rendező viszont tökéletes munkát végzett, mind képi, mind hangi, és a jelenetek is eléggé jók lettek, a sztori is érdekes volt.

Nagyon érdekes, már-már hipnotikus film, ami nem való mindenkinek (kicsit nekem is sok volt).

Ami nagyon tetszett:
– csodaszép környezet és filmezés
– elejétől megvan a nagyon feszült hangulat
– tömény szimbolika
– a visszaemlékezős részek a férjjel nagyon „ütősek” spoiler

Ami nem jött be:
– mintha a film maga is belezavarodna néha saját magába

Fuh, hat van min gondolkodni. Kiméletlen szimbolika var kibontasra az utolso harmadbol.
Gyonyoruen van fenykepezve, rettentoen jo (es rettento) a zeneje, mesteri hangulat teremtes, stb, stb.
A film alkotoja pontosan tudta mit akar es ez nagyon erzodik.

Egy kritika, vagy inkabb szemelyes megerzes: nekem a kevesebb tobb lett volna. Kicsit soknak ereztem a vegkifejlet tombolasat; beertem volna egy lassabb dramaisaggal; am lehet hogy ezt csak a pillanatnyi hangulatom (es faradtsagom) kivanta volna igy.

Eros, jo mozi.

Most már végképp bebizonyosodott, hogy ha művészfilmet akarok nézni, akkor kétszer is gondoljam meg, hogy tényleg akarom-e.

Nem mondom hogy megvett magának ez a mozi, de piszkosul értékelem ezt a pasit, nagyon kell rá figyelni, mert amit eddig letett az asztalra (élen a Devs-szel), amellett nem lehet elmenni. Olvastam több helyen kritikaként erről a filmről hogy mennyire feminista, szerintem pont hogy nem, vagyis annak ehhez semmi köze. Ez egy trauma feldolgozás meséje, ahol a trauma épp egy nőt ért, így értelemszerűen ezzel kell dolgozzon. Jessie Buckley piszok jó választás volt hozzá, nagyon szuggesztív ez a nő, de a szó kényelmetlen módján, van valami a nézésében amitől irtó rosszul érzem magam, de ez itt pont hozzáad a történethez. A környezet, a színek, a zene, annyira milliméter pontosan és gyönyörűen össze vannak rakva, piszkosul megtámogatva a drámai nyomasztó hatást. Én nagyon bele tudtam helyezkedik ebbe a fojtó önmarcangolásba, szerintem ez pont ennyire szar mint ahogy itt meg lett festve, egy cseppet sem éreztem túlzónak pont ezért a végső kibontást. Jó film volt, még ilyet.

Végignézhetnéd helyette az összes Aphex Twin videóklipet és nem csak jobban szórakoznál rajta, de mélyebb élményt is kapnál.

Utálom Kinneart. Mégis őmiatta volt csak érdemes végignézni a filmet.
A nő pozőrködésében elvétve sem lehet megtalálni azt az átitatott, átszellemült gyászolót, akit keresnék az eset nyomán. Többet vártam, időpocsékolás volt. Nagyon szeretne a film hajazni Aronofsky agyalásaira, de csak az erőlködés jön át, még csak hasonló sem…

Szélsőségesen hangulatember vagyok, és vannak olyan fázisaim, amikor ez a tömény szimbolika, ez a szürreális, filmhosszúságú performansz bejött volna, de most nem ilyenben vagyok sajnos. Most nem voltam kompatibilis a filmmel, nem találta meg az utat a produkció a megfelelő csatornámhoz. Most olyanom van, amikor valami naturalista, nyers, öncélú szennyre vágyom, amit épelméjű ember messzire elkerül hiányzik a francia és európai extrém horror, miért hagytátok abbaaaaa????). Így kihagyom a csillagos értékelést is, meg a szövegest is. Nem jókor néztem meg.

Az eleje nagyon jól indult, imádtam az enyhén home invasion szerű beütését, majd mintha kezdett volna ámtenni egy kicsit folk horrorba, ami meg mégjobban tetszett. Ez a film első fele. A második fele viszont számomra nagyon lehúzza, mert teljesen átmegy egy ilyen szürrealista rémálomba és végül bebizonyosodik, hogy ez egy művészfilm akarna lenni, ami valahol logikus, hiszen a film cimkéi közt ott szerepel, de én nem vettem észre (^^"). Nem lenne nekem bajom a művészfilmekkel, vannak, amik működnek számomra és vannak, amik egyszerűen nem. Itt nekem ez már túl sok, túl megfoghatatlan volt. Már az elejétől kezdve ilyennek kellett volna lennie. Utálom, ha a film félúton műfajt vált…az első fele nagyon tetszett, nem bántam volna, ha megmaradnak ezen a home invasion/folk horror vonalon, de sajna teljesen más kerekedett ki belőle.