A világítótorony (2019) 73% 217★

Hogyan lehet minimális hozzávalókkal egy (látszólag) minimalista művet alkotni, úgy, hogy abban „minden” benne van? Hát így. Ehhez tessék megnézni a filmet.

Nagyon úgy tűnik, hogy a hétköznap este véletlenszerűen elővett alkotások okozzák a legnagyobb meglepetést (mint ahogy történt korábban a Brazil kapcsán). Így volt ez velünk ezzel a művel is, mikor nekiálltunk végignézni.

Fizikális helyett egy sokkal inkább lélektani horrort (és drámát) kapunk. Az ilyen nyomasztó atmoszférájú alkotások nagyon be tudnak húzni, szinte érezni, ahogy az embert letaszítja egy feneketlen kútba… Zuhanás ez, mégis felemelkedés. Mint ahogy a tengeri madarak szárnyalnak. Aztán csak óvatosan velük!
A megtekintése közben könnyen meg lehet feledkezni arról, hogy filmet nézünk. Intenzív, magával ragadó az élmény, ha átadjuk magunkat neki. Mindezt megalapozza a fekete-fehér képi világ és a hátborzongató operatőri beállítások és háttérhangok.

Ugyanakkor a legutolsó képkockára szerintem már nem volt szükség. Helytálló a pillanat, de enélkül sem távoztunk volna keserű szájízzel.

Egy szó mint száz, meghatározó élmény volt számunkra ez a film. Pontosabban számomra, mert egyedül néztem… vagy mégsem?
Ördög tudja!

A boszorkány-t már láttam Robert Eggerstől, azt a filmet is ő rendezte, de az nekem egyáltalán nem jött be, de ez… Annyira elvont, nyomasztó, komor és feszült a hangulata. Bár nem lesz kedvenc filmem egyike, de azért tetszett. Keveselltem a horrort benne, leginkább azért is döntöttem el, hogy megnézem, de a legtöbb benne a drámai, és az őrület kapott több szerepet. A misztikus, rejtélyes rész sem igazán volt sok, és egy kicsit többet vártam volna belőlük. Eleinte nagyon zavart, hogy fekete-fehér a film, nem igazán szeretem az ilyen filmet, de ez jó volt. A két rivális, akik dominancia harcot vívnak egymással, de közben ahogy épül fel a sztori, és olyan, mintha már több idő, talán év is eltelne, míg a világítótoronynál vannak, és várják a váltást. De aztán olyan, mintha Thomas és Ephraim kezdene megőrülni, megzakkani a bezártságtól, látszik rajtuk, hogy nem önmaguk, spoiler Thomas meg úgy bánik vele, mint egy kutyával, ugráltatja össze vissza. Robert Pattinson és William Dafoe elég jó ahhoz, hogy ketten elvigyék a filmet, és nem is hiányzik, több színész ebbe a sztoriba.

Ez egy igazi „Endless Madness” alkotás!
Rég láttam már ennyire elborult filmet és a legutóbbi is elég rossz szájízt hagyott maga után, (Anyám!) szóval most kissé csalódott is vagyok, hogy ezt nem volt alkalmam moziban látni. Sosem jeleskedtem a szimbolika értelmezésében, így valószínűleg nem csoda, hogy nem élveztem az említett darabot, de ezt még eme képességem hiányosságaival is imádtam. Az eddigi szerepeik alapján kissé kételkedtem abban, hogy Robert Pattinson és Willem Dafoe képes elvinni a hátán egy filmet, de az első, lassan csoszogó 10-15 perc után konkrétan végig csak pislogtam a zsenialitásukon, oly energikusan, tökéletes átéléssel adták át ezt az őrületet, amin karaktereik átesnek. A feszültség szinte kézzel fogható az egész játékidő alatt, érzed, hogy itt bajok lesznek, de valahogy mégis megmarad a kiszámíthatatlanság. Nem titok, hogy a színészek mellett, az előzetesről messziről bűzlő Cthulhu mítosz miatt döntöttem a megtekintés mellett és ennek FÉNYében azt kell mondjam: Jól döntöttem. Természetesen nem árulom el, mennyire van jelen a dolog, de határozottan ott van. Ennyi még az én pocsék felfogásommal is egyértelmű. Valószínűleg ez sokat hozzátett a végső értékelésemhez, de a fényképezés, a hangulat, a régies stílus, a jelmezek, a történetvezetés, mind-mind egyedinek és különlegesnek hatott a mai blockbusterek által uralt felhozatalban. Nem is tudom igazán összeszedni a gondolataim, mert ezt egyszerűen látni kell! Nem mondom, hogy mindenkinek tetszeni fog… konkrétan biztosan akad, aki utálja majd, hisz írtózatosan sötét, nyers és beteg, ami sokaknak nem jön be a folyton viccekkel dobálózó CGI jelmezes hősök korában, de az tagadhatatlan, hogy többek közt épp emiatt páratlan.

Robert Eggersre már az egyik kedvenc horrorfilmem: A boszorkány (2015) kapcsán is felfigyeltem, de A világítótoronnyal bizonyította igazán, hogy milyen jó érzéke van az izolált helyszíneken megőrülés ábrázolásához.
Csalódni fognak, akik egy könnyen értelmezhető, mindent megmagyarázó és logikai sorrendben bemutató filmet várnak. A rejtély, a misztikum, a babonás félelem, a magány szülte tévképzetek folyamatosan keverednek a valósággal, még a legvégén is megkérdőjeleződik, hogy valóban az történt, amit láttunk vagy valakinek a mocskos tudatalattijában jártunk. A fények, árnyékok és a fekete-fehér kép csak még tovább fokozzák a klausztrofób érzést.
Valahogy így képzelem belülről az Alzheimer-kórt is, ahogy minden egyre zavarosabbá válik, elveszik az időérzék, váltakoznak a tiszta és ködös időszakok… Egyáltalán nem számítottam erre, de érdekes volt megtapasztalni.

Egyébként jó látni, ahogy Pattinson újabb és újabb szerepekben bizonyítja, hogy több ő egy vonzó arcú gyémántgyűrűnél.

Legjobb karácsonyi film idén ;)
spoiler

Tömény.
A színészi játék lehengerlő, Dafoe alakítása szinte már túlmutat a színészeten; nem játszik, átlényegül.
A képi világ csodálatos, rengeteg képkockát egyszerűen kitennék a falamra is.
Annyira többrétegű, hogy kevésnek érzem magam a teljes felfejtéséhez. Inkább érzem, mint értem, hogy a férfiasságról beszél, annak is a kevésbé emelkedett aspektusairól, erős szimbolikával, görög mitológiai allúziókkal és régi tengerész folklórral átszőve.
Eggerstől már a The Witch is egy igazi slow burn horror volt, de ez ahhoz képest is szintlépés.
Van ugye filmkészítés és van filmművészet, ez pedig egyértelműen az utóbbi.

Szoval az van h varnom kellett h tudjam ertekelni mert eleg megterhelo film. Azzal a hajppal ugyan nem ertek egyet, ami ovezi, de teny h egyedi. A keparany es a fekete-feher mivolta jol kiszolgalja,h mesteri feny-arnyek jatekot latunk. A szineszek remeket alakitanak (meg Patiszon Robi is, le a kalappal). Megis, valami nem engedi h igazan kedveljem a filmet. Talan nem is ez a rendezo celja, hanem annak a borzaszto nyomaszto erzes atadasa, amit viszont igencsak ereztem.
Kicsit tobb misztikumot is szerettem volna latni, mert amit mutattak az igen hatasos volt.
Szval aki egyedi filmet akar latni es van hozza energiaja, az feltetlen nezze meg. Nem rossz.

Nagy levegő. Gondolkoztam, hogy nagyon kevés csillagot adjak-e, vagy nagyon sokat… Kb. úgy hatott rám ez a film, mint a Fehér éjszakák, vagy az Egy szent szarvas meggyilkolása, hangulatában is azokhoz hasonlónak éreztem. Ami azért is érdekes, mert a pl. a Fehér éjszakák végig fehér volt, csupa fény meg szín a virágokkal, meg minden, ez meg, ugye, fekete-fehér, borongós, viharos, látszólag épp annak az ellentéte, és mégis arra emlékeztetett. Ugyanolyan nyomasztó; az elején megragad és el nem ereszt amíg vége nincs. Az túlságosan fényes volt, ez meg túl színtelen és sötét.
Nagyon tetszett a zenéje, sokszor éreztem hogy sokat hozzátesz a jelenetek hangulatához, dinamikájához, és természetesen a két főszereplő színész is remek volt.

Robert Eggers olyan rendezői kultúrával rendelkezik, amely manapság már-már példátlan. A primer történetmesélésen messze túlmutató Eggers rendezése, noha kitűnően megvalósított, rendkívül eredeti műfaji film A világítótorony. Az ősfilmre jellemző képarány, beállítások, az ehhez alkalmazkodó színészi játék egyszerűen megbabonázó. Mindenki fedezze fel magának, szerintem az idei év felhozatalában egyedülálló filmélmény.

Hát Eggers megint feketével festette az emberi természetet a vászonra. Az őrület témát nagyon érzi. Olyan gyönyörűen hullik szét darabjaira ez a filmje is, mint a Witch. Időtlenségbe és térbe zárja karaktereit. A képarány is csak még jobban bezár és egyben el is zár a külvilágtól. Az operatőri munka olyan, mintha a 30-as évek filmművészete elevenedett volna meg.
A színészek közt nagyon működik a kémia, szépen kihajtotta őket Eggers. Pattinson-ra eztán tényleg nem panaszkodhat senki, hogy rossz színész, ami a Twilight-on ráragadt, az rég lekerült róla. Dafoe meg….all time favorite. :)