anyám! (2017) 108

mother!
115' · amerikai · dráma, thriller, horror 16

0 díj · 3 jelölés

Egy házaspár kapcsolatát próbatétel elé állítja, amikor hívatlan vendégek érkeznek az otthonukba, megzavarva ezzel nyugodt életüket.

angol
angol · magyar

Szereposztás

Jennifer Lawrenceanya
Domhnall Gleesonidősebb testvér
Ed Harrisférfi
Javier Bardemő
Michelle Pfeiffer
Brian Gleesonfiatalabb testvér
Jovan Adepopohárnok
Hirdetés

Kedvencelte 13

Várólistára tette 202


Kiemelt értékelések

sipiarpi 

Ez nem semmi volt. Nekem tetszett, igaz megviselt. A rendezés jól játszott az érzéseinkkel és szó szerint is közel hozta a nő karakterét, érzelmeit. Végig a nő volt a középpontban, mégis a férfi a főszereplő. Nem írok többet, inkább nézzétek meg. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de megéri.

Mentavirág 

Olyan spirituális szinten tudok együttérezni a Jennifer Lawrence által megformált karakterrel, hogy az:
a) bámulatos; vagy
b) fel kéne keresnem egy pszichológust. hmm…
Na jó, persze, olvastam, hogy Aronofsky miket mondott a filmről, a jelentéséről, de ugyanakkor azt is hozzátette, mindenki értelmezze magának a filmet. Nos, én pont ezt tettem. Nekem ez a film az összes jelenetével együtt egy amolyan „zsenialitás a káoszban” lett, és pontosan tökéletesen bemutatja, hogyan használnak ki egy embert, hogyan élnek vissza a jóindulatával és a szeretetével. Azóta is rengetegszer eszembe jut ez a film és csak azon aggódom, nehogy egyszer én is spoiler. :D Az anya itt a tipikus csendes túlélő, aki igyekszik a jég hátán is megélni, miközben százan csimpaszkodnak rá és taszítanák le a mélybe. Persze egy pontnál tovább senki sem bírja, és óvakodj a megtört ember haragjától, mert nincs nála veszedelmesebb a földkerekségen. Rajta kívül szinte az összes karakter fel tudtam volna rúgni a film egy-egy jelenetében…
Az a baj, sokszor nem is direkt használnak ki az emberek másokat, aláírom. Talán Javier Bardem karaktere sem direkt csinálta – na mondjuk ezt nehéz elképzelnem – és tényleg csak próbálta azt tenni, amihez ért. De attól még nem változtat a tényen, hogy ez a szerencsétlen lány csak ad és ad és ad, a többi meg csak elvesz, és ő már hiába tesz meg mindent, hiába próbál még többet adni, ha egyszer nem tud. És a harag, mikor néha igenis felsejlik neki, hogy „basszus, na itt most tegyünk ki egy STOP táblát, mert nem bírom”, na azt imádtam. Mikor nekiállt spoiler, Úristen, végre, ez az, ne hagyd magad!
És persze oké, engem most jól megtalált a film, nekem tökéletesen megvolt hozzá a hangulatom, mikor annyira elegem van a világból, hogy kb. hátat tudnék fordítani mindennek, nem a legkönnyebb időszakomban vagyok, de majd remélhetőleg ebből is kikeveredek, és nem úgy, mint az anya ebben a filmben. (Azért attól még remélhetőleg messze vagyok.)
Ugyanitt aki a „kaktusz üzemmódon” kívül tud valami jó tippet adni arra, hogyan lehet megakadályozni az embereket abban, hogy kihasználják a segíteni akarásodat, a jó szándékodat, hogy te mindig ott vagy nekik, kérem ne tartsa magában. Én meg szerintem megyek és nézek még pár Aronofskyt, eddig elég jól megértettük egymást és még van pár ígéretes film, amit nem láttam tőle. Szóval jöhet a többi lélekállat karakter, yeah. :D

2 hozzászólás
Chris90

Nehéz értékelni ezt a filmet. Nem tudom azt mondani rá, hogy rossz, mert bőven nem az, sőt, régen láttam filmet, ami ennyire lekötött volna végig, és amely ennyire egyedi volt. Nagyon figyeltem végig, hogy a legapróbb jeleket se mulasszam el, de voltak pillanatok, bevallom, amikor nem tudtam hova tenni egyes részeket. Biztos, hogy nem elég egyszer megnézni ezt a filmet, ugyanakkor nagyon kíváncsi lennék végre egy olyan kritikára, amely tényleg ki meri mondani, hogy miről szólt ez az alkotás. Mert könnyű azt írni, hogy „zseniális a film, és akinek nem tetszett, annak nem esett le a mondanivaló”, de érdekes módon, minden vélemény csak közhelyeket használ. Én vállalom, hogy nem vagyok benne biztos, hogy megértettem Aronofsky üzenetét. És merem állítani ezt az azért, mert véleményem szerint nagyon sok mindenről szól, de ezt már egyéntől függ. Nekem benne volt például a művészek iránti rajongás, és hogy ez hogyan táplálja az alkotót, hogy mennyire önzővé tud tenni bennünket az imádat, de ugyanígy említhetném a nők kihasználását és alávetett szerepét, vagy – az utolsó fél órát tekintve – a háborúk, az esztelen öldöklés, az emberi pusztítás elleni kiáltás is játszik nálam. Persze, az utolsó jelenet kicsit átértelmezi az egészet, de a film nézése közben, mikor megpróbál rájönni a néző, hogy mi is lesz itt a lényeg, sok minden eszébe juthat. És a rendezőnek szerintem leginkább ez volt a célja.

A látványvilág azonban valóban eszméletlen, ahogyan J. Lawrence és J. Bardem játéka is (főleg az előbbié) mindent visz. Hangulatában van egy Rosemary gyermeke, meg egy kis Poe is, csak hogy a beteg elméjű költőknél maradjunk.

UPDATE: @meowmimi segítségével sikerült új lényeget látnom a filmbe (ami valójában nagyon logikus, csak nekem nem esett le), szóval a 9-ről megemeltem 10 pontra, mert mindezek fényében tényleg a filmtörténelem egyik legjobbja ez az alkotás.

strangelove 

Számomra ez a film a filmkultúra (egyáltalán: a kultúra), döbbenetes hanyatlását jelzi. Manapság ezt adják el szubverzív művészfilmként. Vessük össze, hogy ez mit jelentett korábban, a hanyatlás (bármennyire is igyekeznek sokan ezt relativizálni vagy egyenesen tagadni – gyakran még a problémafelvetés jogosságát is!) szembeötlő.
Aronofsky jó rendező, kétségtelenül ért hozzá, viszont elképesztően ostoba forgatókönyvíró. A film első fele jól van felépítve, de mindez leomlik a konklúzió alatt, amit ráadásul nem átall kifecsegni. Miközben sokunkat elsodor a hatásosan tomboló káosz, észre kellene vennünk: az egész nem egyéb, csak parasztvakítás. Audiovizuális támadásra a legutolsó Transformers filmben is találhatunk példát, ettől még nem lesz valami elgondolkodtató, rejtélyes, csupán zavaros és gondolattalan.

1 hozzászólás
snowden

Az első fele szerintem baromi jó, el is kezdtem örülni, hogy talán az év filmje lesz ez, csak aztán a végére maximálisan túl lett tolva… ami meg azért is zavaró, mert nem bonyolultak annyira a film által felvetett kérdések, hogy ekkora ámokfutást kelljen belőlük rendezni. A forgatókönyvvel meg az iszonyat béna vizuális effektekkel ellentétben a rendezés király volt, nameg a hangmérnököt is agyon kell szórni a díjakkal, remek munkát végzett (jól jelzi utóbbit, hogy ez kb. az első film, ahol eszembe jut egyáltalán, h létezik a hangmérnöki szakma).

KyKy 

Anyám… Hát én ehhez nem vagyok elég művelt, vagy átszellemült vagy én nem tudom, de számomra egyáltalán nem jött le zseniális műremekként, ahogy mások megfogalmazták, nem gondolkodtatott el túlzottan, különösebben meg sem botránkoztam, egyszerűen csak értetlenkedtem. Ez van. Sajnos nem vagyok kellőképpen kifinomult egy ilyen „műhöz”.
Túl racionális és földhöz ragadt vagyok ezek szerint, mert vártam a magyarázatot, valami sokkal kézzelfoghatóbbat, mint amit tulajdonképpen kaptunk – bár az is lehet, hogy azt, hogy spoiler én látom bele, nem tudom, de még ez is elég számomra, mert amúgy a kritikák jórésze arról szól, hogy „bár nem tudom, miről is szól igazán ez a film, mégis lenyűgöző és magával ragadó”, mely kijelentéssel én cseppet sem tudok azonosulni, mert én szeretem tudni, hogy pontosan mit is akarnak üzenni nekünk, és miért nézek végig egy két óra hosszú filmet.
Talán több horrorisztikus elemet vártam, talán sokkal gyarlóbb, emberibb történést, nem tudom, de ezzel a kavalkáddal nem voltam elégedett.

3 hozzászólás
Thelonious

Szürreális pokoljárás, sok kérdést hagy maga után, de nem mélyebb, filozófiai kérdéseket, inkább csak hézagokat a sztoriban. A régi Polanskit idézi több helyen is (az Iszonyatot, amiben a lakás átváltozni tetszik, A lakót, amiben a fojtogató klausztrofób érzés, hogy állandóan betörnek a privát teredbe, hatásosan megjelenik, illetve a Rosemary gyermekét is, amiben a kiszolgáltatott anya gonosz erők játékszerévé válik). Ezek nyilván nem véletlenek, bár számomra mind az Iszonyat, mind A lakó önmagában is sokkal jobban teljesítenek, mint ez a film, pedig az utóbbiban Polanski még nőnek is öltözik. Na most ez a film nagyon keveset mond el, sokat épít a hatásra és a horror eszközökre, ami nem nyert meg magának. Ha a lidércnyomás nem kézzelfogható, csak érzékelhető, az talán nem vonz be annyi nézőt, de mégis sokkal komolyabban vehető. Aronofsky filmjeiben a színészek, vagy színésznők játéka és a karakterdráma emlékezetes, de a hatásvadászat, a lelki folyamatok elnagyzolt túldekorálása nem tartalmaz annyi művészi bátorságot, hogy underground szinten eredeti legyen, így maradnak magvatlan, a film után már el nem gondolkodtató mainstream pszicho-thrillerek.

Rhyme 

Tetszett. De soha többé nem nézem meg.

Horváth_Evelyn 

Nem volt rossz film, de a tipikus esete annak, mikor a filmen túlnő az allegória, és megszűnik a logika. Én ezt értem, és amúgy jónak tartom, de több akart lenni, mint ami. Jennifer Lawrence jó volt benne. De egyébként üres volt a film abban az értelemben, hogy nem váltott ki belőlem érzelmet, mert túl didaktikus lett, elművészkedték. Az arányok nem voltak megfelelőek. Szerintem egy filmben hasonló arányban kell működnie a filmnek magának (a „fedőtörténet” fájdalmasan buta volt), és az allegóriának egyaránt (ez meg előre lett tolva, gyakorlatilag túlnőtte a másik storyline-t). A kettőnek építenie kellett volna egymást, de azt éreztem, hogy rombolja és gátolja a kettő egymást.


Ha tetszett a film, nézd meg ezeket is


Hasonló filmek címkék alapján