Radírfej (1977) 73% 76★

spoiler Bámulatos volt ez a szürreális világ, ahol semmi sem az, aminek látszik. Kezdeti Twin Peaks-i túlvilági hangulat, szomorú és megrázó, meghökkentő. A film kerek egész. Kissé befordultam.

Esküszöm ettől a filmtől agyvérzést lehet kapni. Felteszem ez volt a cél, úgyhogy azt sikerült elérni, meg ez egy David Lynch film, aki megnézi az gondolom magára vessen.
Azért én előbb keresnék magamnak egy szimpatikus fogast ahova felköthetem magam, minthogy még egyszer ezt a borzalmat végigszenvedjem.

Amikor fölismertem Darwin Jostont (A 13-as rendőrörs ostromából) azért örültem nagyon, mert tudtam, hogy még filmet nézek. Tényleg kísérleti, és weird is, de nekem nem tetszett annyira… biztos nagyon szimbolikus meg minden, de ha nem tudom fölfejteni a szimbolikáját, megette a fene az egészet. (A történetet tudtam követni, meg egyesével a képeket is értettem (…azt hiszem…), csak nem tudom őket összekötni. Vagyis csak sejtem, hogy mi mire utalhat, és ez egy kissé zavar. (Asszem néhány látomásos jelenet kísérteni fog egy darabig, mint bizonyos részletek Lars von Trier A birodalomjából).
A felhasznált technikák viszont tetszettek a fénnyel való játéktól a gyurmaanimációig, ez érdekes volt és megérte végignézni.

Nem vagyok oda a szürrealizmusért. Bizonyos filmeknél tetszik, de általában nekem nem jön be. Ez most nem jött át. Tudom, hogy kult, de nem érintett meg.

Az első öt percben tudtam, hogy ez tetszeni fog. Elvont, beteg, de zseniális.

Ez aztán az elvont rendezés, a különös megjelenítés, a nyomasztó légkör.
David Lynch első filmjénél valami hasonlóra számítottam. Mivel nem volt felirat vagy szinkron, ezért angol tudásunkra kellett teljes mértékben hagyatkozni, de nem volt gond, közös erővel összehoztuk @Lunemorte :D
Sistergő radiátorok benne színpaddal és daganatos éneklő bolond nővel, az asztalon sírdogáló ET, szex közben tejben fürdő pár, gilisztaszerű undormányok, a tányéron is szárnyát rezegtető grillcsirke….
Nem tudom hány embernek jön be ez a film, de én bírom az ilyen különös hangulatokat, effekteket, álomszerű képeket.

Szóval van ez a David Lynch és az első játékfilmje, a Radírfej… sokat hallottam a filmről, hogy így szürrealista, meg úgy beteg stb. de amikor az ember rászánja magát, és megnéz egy ilyen filmet, akkor kapja meg csak igazán azt a szavakba nem önthető élményt, amelyet nem is nagyon lehet visszaadni kritikákban és véleményekben. És itt ez a Radírfej, ami pont ilyen. Nem tudom mi lakozik a rendező fejében, de tény: valami teljesen más, mint egy átlagos emberében, s ami az egészben a bámulatos, hogy a vízióit miképpen tudja átültetni a mozgókép adta lehetőségekre. És itt még csak nem is arra gondolok, hogy szürreálisabbnál szürreálisabb dolgok történnek, arra még azt merem mondani, hogy tiszta sor, mert lehet úgy értelmezni a filmben történteket, hogy rémálomszerű jelenetek sorozata, amely össze áll egy nagyobb, komplexebb és még elborultabb rémálommá (természetesen nem zárok ki más értelmezést, csak nálam ez így csapódott le). Ami igazán megfogott ebben a filmben az az elidegenítő effektusok kiváló alkalmazása: kezdve a furcsa lény idegesítő nyöszörgésével, a baljóslatú zenehasználaton át a környezetábrázolásig (amelyet csak tovább erősít a fekete-fehér fényképezés), egyszerűen olyan nyomasztóvá válik az egész, hogy biztosan nem akarnám a közeljövőben megnézni a filmet. A csavar viszont itt jön: egyrészt ez egy rendkívül nyomasztó, elidegenítő alkotás, nagyon hosszúnak tűnik, pedig nincs másfél óra (időnként komolyan azt éreztem, hogy az idő ólomlábakon halad), de közben mégis azt érzem, hogy szükség lenne minél többször megnézni, hogy bizton állíthassam: megértettem valamit a direktor mondanivalójából. Tuti, hogy vannak benne olyan szegmensek, amelyeket nem vettem észre, rejtett utalgatások a „történetben”, metaforák és még sorolhatnám. Nem szeretem azt a szót használni, hogy művészfilm, egyszerűen ez egy többször nézős alkotás, amely igen, kicsit próbára teszi az ember agyát és lelkét egyaránt (ezt merem azok után mondani, hogy tudom magamról: nem fogom megnézni a közeljövőben), s mint ilyen, ma is megállja a helyét!

Ugyan egy kukkot sem értettem belőle, de a képi világ, a hangok és a gusztustalan jelentek miatt megérte megnézni. Talán egyszer újranézem, hátha akkor fel is fogok belőle valamit, mert a miértekre most biztosan nincs válaszom.

Be kell valljam, régen láttam már ilyen beteg, szürreális filmet. Már az első 5 percben lezsibbadt az agyam a különböző háttérzajoktól. Aztán következett a vacsora Maryéknél, nem kicsit volt bizarr az is. Majd megjelent Henryék életében az a kis… baba? Azért maradtak bennem kérdések. De nem tudom létezik-e egyáltalán válasz rájuk.

Szeretem azokat a fekete-fehér filmeket amik nem azért lettek azok mert a kor technikájával csak erre volt mód, hanem hogy a kívánt hatást fokozzák. Szerintem ez és a zene együttes hatása elég erős volt. Megfogó atmoszférája van az egyszer biztos.. Viszont ugyanakkor szerintem túl is értékelt ez a mű, a történetbe még vittem volna valami csavart vagy egy plusz szálat. 7/10