lizardking  

Boldog Új Évet, Mindenkinek!
Egy másik oldalon mindig megosztjuk, hogy mi volt az óév utolsó, és az új év első filmje. Ugyanezt most itt is megtenném, kicsit rendhagyó módon.
A tavalyi utolsó filmem egy szenvtelen, érzelemmentes, profi bérgyilkosról szólt, aki szigorú rendszerben éli az életét, amit akkurátusan be is tart, egy egész életfilozófiát húzott fel a munkájára.
Az idei első filmem pedig egy olyan férj életébe engedett betekintést, aki elvesztette a feleségét egy autóbalesetben, de a történtek után képtelen szomorúságot érezni, képtelen megélni a gyászt, rájön ugyanis, hogy nem is szerette egykori párját.
A gyilkos (The Killer, 2023) és a Darabokban (Demolition, 2015) című filmekről van szó (kisebb SPOILEREK következnek mindkettőről). Furcsa módon, piszkosul együtt tudtam érezni mindkét karakterrel, több okból is. Abban a korban vagyok, amikor már nem feltétlenül tudom kikerülni a csalódottságot, amit az okoz, hogy a világ nem az a hely, aminek gyerekként elképzeltem, a társadalmunk nagyobb része – és velük együtt mi is – pedig nagyon rossz irányba halad. És a kötelező köröket, amiket a mókuskerékben kell futni, hajlamos vagyok én is szigorúan felépített rendszerben megtenni, akárcsak Michael Fassbender Gyilkosa, miközben én is mantrázom magamnak, hogy „$@!#% leszarok mindent”. Ugyankkor pont emiatt alakult ki bennem egyfajta érzékenység az apró csodákra, a pillanatnyi szépségre, úgy mint Jake Gyllenhaal karakterében is, aki szintén felfedezi magában a jó mélyre bújt, mindenre rácsodálkozó gyermeket. A busz ablakából figyelni a mellettem elhúzó hegycsúcsokat, vagy az elmúlás különös nyugalmát és szépségét felfedezni a puszta közepén álló, elhagyatott viskóban, esetleg őszinte mosolyra lelni egy futó beszelgetésben a moziban a jegyszedővel. És végső soron a Gyilkosról is kiderül, hogy bármennyire szeretné, nem tud egy totálisan üres robotként cselekedni, ahogy én sem tudok mindig leszarni mindent, de rájövök, hogy nem is szabad, hiszen vannak még jó emberek, vannak még értékek, csak jól elbújtak, és időt, energiát kell rá fordítani, hogy megtaláljam őket. Arról nem is beszélve, hogy mennyire felemelő tud lenni, amikor tényleg nem érdekel, ki mit gondol rólad, és őszintén önmagad vagy.
Ez most így valószínűleg jóval felszínesebben, sablonosabban hangzik, mint vártam, de csak hirtelen felindulásból leírtam mindezt, úgyhogy ez van. Szóval, mindkét film egyfajta nihilről szól, korunk elidegenedettségéről, méghozzá átélhetően, de végső soron, az életigenlés mellett teszi le a voksát. És ezek a dolgok eléggé betaláltak most nálam, ráadásul ezekkel a témákkal végződött, és kezdődött az ó-, illetve az új év (filmes fronton). Valószínűleg semmi jelentősége nincsen, de jó volt a visszacsatolás arról, ahogy érzékelem magam körül a dolgokat. Vagy csak én láttam bele mindkét filmbe ezeket az üzeneteket, de hát ez a szép a (film)művészetben, nem igaz? :)