Sírhant Művek (2001–2005) 91% 94★

Ez a sorozat úgy tökéletes, ahogy van. Minden epizód egy halálesettel kezdődik, amely időnként megnevettet, időnként morbid, néha megráz. Annyira őszintén, nyíltan közelíti meg a halált, közben pedig az egész sorozat magáról az életről szól. A karakterek gyönyörűen kidolgozottak, és annyira szerethetőek. A finálé utolsó tíz percén úgy sírtam, mint egy gyerek. Az egyik legnagyobb tv élményem volt ez a sorozat.

Tulajdonképpen oldalakon keresztül tudnám dicsérni a sorozatot. Mély és empatikus, őszinte és tabudöntögető, drámai és szórakoztató. Számtalan olyan fogása van, amik különlegessé teszik. Ott van például, hogy a karakterek gyakran álmodnak olyan dolgokról, ami csak olyan tekintetben releváns, hogy megértsük: mi zajlik le bennük, de az álmoknak nincs jelentősége a történet szempontjából, és sokszor értelme sincs. Ez máris sokkal emberközelibbé teszi, pedig az alap tévénéző nincs hozzászokva, hogy olyanokat lásson, amik nem egyértelműen ezért vagy azért vannak elé rakva. Aztán ott van az, hogy nem ítélkezik a sorozat: bemutatja a legtöbb főszereplő karaktert minden hétköznapi gyengeségükkel, olyan emberekként, akik gyakran hibákat hibákra halmoznak, vagy kifejezetten bántón viselkednek másokkal, és még a leginkább antipatikus háttérkarakterek, a legsablonosabb senkik szájába is ad olykor olyan igazságokat, amik miatt teljes értékű emberekként lehet rájuk tekinteni. Nincs tehát fekete és fehér, van ellenben sok sok szürke, mikor hogy. Aztán egy zseniális fogás: a családfő karakteréből pár percnél többet nem látunk élete során, ugyanis az első epizód elején halálos autóbalesetet szenved. Ezt követően vissza-visszatér úgy, ahogy a családjának tagjai elképzelik őt, és emlékeznek rá. Nincs objektív rálátásunk az öreg Nathaniel Fisherre, csupán azokból az egymástól, némileg különböző szubjektív képekből rakjuk őt össze, ahogy a szerettei látták őt, és így könnyen megértjük, hogy ugyanaz az ember gyakran egész másképp él az őt körülvevők fejében.

A legfontosabb erénye ennek a sorozatnak az, hogy nem erőltet rád semmit. Nincsenek nagy tanulságok, amiket le lehet vonni és kész, mert az élet megy tovább, és mindig jön valami, ami épp jobb vagy rosszabb lesz, amíg egyszer csak vége nem szakad. Ennek a bevállalása óriási érzelmi intelligenciára vall az írók és egyéb készítők részéről, és nem utolsó sorban remek terápiás időtöltés bárkinek, aki nemrég vesztett el valakit és gyászol, illetve sokaknak másoknak is, hisz olyanok életébe nyerhet betekintést, akik valóban küzdenek a problémáikkal, és közben utat keresnek egymáshoz, az életbe.

Ez így maga az élet. És az életnek része a halál. A 4. évad közepe táján egy kicsit leült: akkor jöttek a szex jelenetek, de aztán az alkotók visszataláltak a mindennapjainkhoz és onnan megint nagyszerű lett. Az 5/11. részt végigbőgtem. Nem is tudom miért. De jól esett sírni. Van ez így néha az életben.

Idén ez az egyik legmeghatározóbb sorozat-élményem.
Ahogy haladtam vele, úgy döbbentem rá, hogy a sorozatok többsége tulajdonképpen a halhatatlanság érzetét kelti bennem. Főleg a sitcom műfaj, amely az állandóság hamis érzetét adja. Holott az élethez nagyon is hozzátartozik a pillanatnyiság, a végesség érzete és a kiszámíthatatlanság.
Ha úgy érzed, hogy a halállal, mint témával kell dolgoznod – az élet végességének elfogadásával, akkor alapmű. Levert hangulatban nem biztos, hogy megéri belekezdeni, főleg az utolsó évadok nagyon depresszívek, ahogy csapás-csapás után éri a szereplőket és nem találnak nyugalmat. Ezeknél a bing-watching esélytelen, ha nem akarsz nyugtatókon élni. :D Nálam hetek is eltelnek, mire megnézek néhány részt.

1 évad
Már nem is tudom, miért is kezdtem neki de miután neki kezdtem csak haladtam az árral és jól elnézegettem. A testvérek közül Nate a kedvencem, a többiek még az a morgós szinten vannak de ez az érzés még változhat. Az anyjuk is egy eléggé érdekes karakter.
2 évad
Mielőtt bármi bajt okoznék, de nem a bőrszín végett, de David pasiját ki nem állhatom (már az első évadban is voltak bajaim vele). Az a tipikus maradjunk barátok a szakítás után és nézd végig, hogy milyen boldog kapcsolatban élek míg te szenvedsz, de miután szingli leszek akkor meg visszakönyörgöm magamat hozzád. Phm….az ilyet úgy nem szeretem. Amúgy így vagyok Nate barátnőjével Brendával, hát meg ő milyen egy önző nimfománná vált.
Folytatás következik

Születés és halál. Élet(!) és halál. A két legnagyobb mélység, az abszolút ellentét, létező és nem létező, a két igazi szélsőség. Nem tudom, van-e mélyebb érzelem annál, mint amikor érzem, hogy igazán élek, és mint amikor örökre elmegy valaki, aki fontos nekem. A kettő között pedig zajlik ez az életnek nevezett játék, mókuskerék, útkeresés, küzdelem – kinek mi, és mindez egyszerre, melyben néha vannak pillanatok – azok a bizonyos pillanatok –, amik mélységes örömmel, boldogsággal töltenek el, azok a momentumok, amikről azt érezzük, hogy ezekért érdemes élni.

Ha valamit tud ez a sorozat, az az, hogy a képek, a zene és a színművészet segítségével hihetetlenül őszintén és hitelesen, átélhetően kapja el ezeket a pillanatokat. Ezek a villanások nem is feltétlenül a boldogságról szólnak (ami amúgy tényleg csak egy pillanat, és nem egy állapot), hanem olyan hétköznapi csodákról, különös tapasztalásokról, amikor megélünk valami igazán mélyet, ami megfoghatatlan, ami túlmutat az uralkodó materialista szemléleten. Ez lehet egy napfényben fürdő ősöreg fa, ami magányosan áll a puszta közepén, de lehet egy őszinte mosoly vagy egy falra pingált kép is. Ezeket az apró csodákat zseniálisan tudja közvetíteni a Sírhant művek.

De az ezen pillanatok közt zajló életet is nagyon érzékenyen, magával ragadóan tudja megjeleníteni, még akkor is, ha azért az egy családra jutó tragédiák száma kissé túl sok ebben a sorozatban. De azt hiszem most nem fog menni, hogy hagyományos értelemben elemezzem ezt a történetet – ami nem is történet, hanem egy több évet felölelő szelet a Fisher család életéből. Nincs eleje, közepe, vége, csak zajlik, hömpölyög, és nem áll meg addig, míg végleg meg nem áll. Egyszerűen túl nagy érzelmi felfordulást okozott bennem a záróépizód, nem tudok ennél összeszedettebb lenni, pedig már harmadszor láttam. De ha van, ami miatt valami örök kedvenccé válik, akkor az ez az érzés. Elgondolkodtat, megtalálom a szereplőkben önmagam, mély érzelmeket vált ki belőlem, sírok – igen, tényleg –, nevetek, meghökkenek.

Kurt Cobain meghalt. spoiler A papám meghalt. David Lynch meghalt. De tegnap éltem. Most is élek. Holnap pedig születni fog valaki, aki boldog lesz.