A torinói ló (2011) 83% 47★

Kész. Ez az egyszavas mondat többször is elhangzik a filmben.És ez a szó a filmre is igaz.
Nagyon kész van. Se több se kevesebb mint aminek lennie kell.
Talán riasztó lehet a 150 perc, vagy akár a fekete-fehér kópia, de aki látott már Tarr Béla filmet, az szerintem most sem fog csalódni. Lehet őt szeretni vagy nem szeretni,lehet szimpatikus vagy ellenszenves, de egy biztos, tud valamit…Tud valamit a világról, az emberekről vagy épp az embertelenségről és azt úgy ahogy van, közli is velünk.
Ez a film meditáció. Lassú,mélyreható, szimbólumokkal teli, halálérintő és elmúlást hozó. Jobb ha nem vársz semmit, mert igazából kapsz is meg nem is. Él két ember, apja s lánya, akiknek életét a monoton mozdulatok sora tartja össze. Akik mindennap ugyanazt teszik és eszik, sem nem boldogok sem nem boldogtalanok. Vannak. Életüket az állandó, mindig ugyanonnan fújó szél sem mozdíthatja ki. Csak egy ló van, aki felé több érzéssel fordulnak, mint egymás felé. Az élő közös pont, ez az állat, ami igényel némi figyelmet. Ők már alig élnek. Élhetnének, de érzelmek nélküliek. Párbeszéd semmi, csak ami elengedhetetlen, még a káromkodásnak sincs igazi indulata. A szomszéd, aki pálinkával jobbítja életét sem tud semmit felkavarni ebből az álló-állott vízből. Ezen a vidéken csak a duhajkodó romák érzik jól magukat, csak ők érzik magukénak a földet, még azt is ami nem az övéké.Némi hangulatot csempésznek – még ha ellenségeset is, de legalább érzelmet – ebbe a sivár, néhol világvége előttinek tűnő tájba. A tűz még ég, a kútban van víz, a ló eszik, a krumpli sóval vagy anélkül, de ehető. Mindig ugyanaz és ugyanannyi, nem több nem kevesebb.Ritmusa van a monotóniának is. Nincs meglepetés, rájössz lassan, hogy nem is lesz, de nem baj, mert így is magával ragad…és így talál célba Tarr. Szinte provokáló ez a hosszú, szürke lét. Szépen belefolysz, észrevétlenül, azonosulsz, hiszen kiszámítható, még ha nem is kényelmes, de legalább nem zavar meg semmi. Tükör ez a javából! A megszokott mederből még a halálszagú szélvihar sem zökkent ki. Megpróbálod, hogy elmenj velük együtt, húzod-tolod a kordélyt, de pontosan tudod, hogy a dombon már nem jutsz túl…Visszajössz. Mindig ugyanoda, ugyanazért. Itt éreztem nagyon Krasznahorkai tollát, a visszatérés erejét, a körforgást, az úttalan utat a labirintusban. A bennünk rejlő labirintusban. Nem számítasz jó végre mert nem lehet jó vége. A kútban nem lesz víz, a lámpa nem ég tovább, a parázs már nem melegít. Elmúltál közben velük együtt. Hat nap. S hiába a hetedik viharcsendje, már az sem emel fel. Már a levegő mozdulatlansága sem indít mozdulatra. Már beletörődés van nem elfogadás. S az állat is, melyet az ösztöne éltet, a halálát keresi.

Tarr Béla filmjéhez egy dolog kell. Nyitottság. Ülj le és engedd, hogy ő diktáljon. Merülj el benne, ne figyelj másra, ha fájni fog lábad s derekad az üléstől, nyugalom, a végére elfelejted. Nem az fog már fájni.

…Tarr Béla igen megragadó képivilággal adaptálta Krasznahorkai művét, melyet egyfajta 'fordított teremtéstörténetként' tár a néző elé. Kiváló volt a mély, sötét hangulat, a zene, s mindezek mellett a nyomasztó atmoszféra – mely végig képes volt lehúzni a megjeleníteni kívánt szakadék felé… Az a bizonyos 'zuhanás', viszont mégsem következett be. S hogy miért? Mert végig készülünk az esésre, mégis van egy bizonyos pont, ahol meg kell kapaszkodnunk; ez a pont, tulajdonképpen egybeesik azzal, amit Krasznahorkai műveiben is hiányosságként vélek felfedezni – ugyanis ő, akárcsak Tarr Béla egy darabig egyenesen terelgetik a nézőt a mélypont felé, de a várvavárt hatás minduntalan elmarad. Ennek pedig egyetlen oka lehet – nem találták meg ők sem. S hogy mindezért miért kár? Mert aki valóban zuhanni akar, az nem akar megkapaszkodni…
Ennek ellenére csodálatos és figyelemfelkeltő alkotásként könyvelhettem el – ígyhát természetesen csak ajánlani tudom.

Érdekes, hogy 2011-ben két ilyen hasonló tematikájú film jelent meg a mozikban, mint a Torinói ló és a Melankólia. Az utóbbi az egyik kedvenc filmem, az előbbit viszont eddig halogattam, mert nem mertem azt a sivár, lassú, erősen depresszív, nyomasztó hangulatot magamra szabadítani, amivel riogattak a kritikusai. Ehhez képest a tempóját többnyire teljesen indokoltnak éreztem (bár az idegesített, amikor percekig nem lehetett tudni, mit néznek döbbenten a szereplők). Egy lenyűgöző, látványában és az egyéb eszköziben hatásosan, megfontoltan operáló filmet láttam, ami túlmutat az öncélú nyomasztáson, maradandó élményt ad és elgondolkodtat. A mellékszereplők – a monológgal együtt – viszont kizökkentettek, és túlságosan leszűkítette számomra az értelmezési tartományt konkrét háborúkra, időszakokra, legalábbis ideiglenesen.
spoiler

Egy hónap múlva erre a filmre már biztosan nem fogok emlékezni. Nagyon szenvedve néztem végig. A legszörnyűbb az, hogy ha mondjuk úgy kellett volna megnézni, hogy az egyetemen filmszemiotikán beszélni kell majd róla, akkor egy szuper szeminárium jönne ki belőle, mert rengeteg interpretációs potenciállal bír. Csak megnézni rémes. Hosszú, unalmas, tarrbélás. Amikor nézed, akkor elsőre ezekkel a gondolatokkal találkozol. Utána meg nyilván elgondolkodsz, megrágod, összeveted ezzel-azzal. Utána már könnyebben el is tudod dönteni, hogy mi a csudát láttál itt kettőfél órában. Hat csillagot akartam volna adni, de nem lenne igazságos, mert látom, hogy ez VALAMI. Érzem, hogy írott prózában még működne is. Talán majd elolvasom a forgatókönyvet, de ahogy elnézem, eléggé párhuzamos a filmmel.