A torinói ló (2011) 31

The Turin Horse
150' · francia, magyar, német, svájci · dráma 16

2 díj · 4 jelölés

A cím arra a lóra utal, amelyet Friedrich Nietzsche pillantott meg 1889. január 3-án, torinói lakásából kilépve. A kocsi elé kötött ló megmakacsolta magát, mire a kocsis ostorral ütlegelni kezdte. A filozófus odalépett a lóhoz, majd hatalmas zokogásban kitörve átölelte. Miután szolgája… [tovább]

Képek 1

Szereposztás

Derzsi JánosOhlsdorfer
Bók ErikaOhlsdorfer lánya
Kormos MihályBernhard
Ricsia ló

Kedvencelte 11

Várólistára tette 60


Kiemelt értékelések

Remake 

Kész. Ez az egyszavas mondat többször is elhangzik a filmben.És ez a szó a filmre is igaz.
Nagyon kész van. Se több se kevesebb mint aminek lennie kell.
Talán riasztó lehet a 150 perc, vagy akár a fekete-fehér kópia, de aki látott már Tarr Béla filmet, az szerintem most sem fog csalódni. Lehet őt szeretni vagy nem szeretni,lehet szimpatikus vagy ellenszenves, de egy biztos, tud valamit…Tud valamit a világról, az emberekről vagy épp az embertelenségről és azt úgy ahogy van, közli is velünk.
Ez a film meditáció. Lassú,mélyreható, szimbólumokkal teli, halálérintő és elmúlást hozó. Jobb ha nem vársz semmit, mert igazából kapsz is meg nem is. Él két ember, apja s lánya, akiknek életét a monoton mozdulatok sora tartja össze. Akik mindennap ugyanazt teszik és eszik, sem nem boldogok sem nem boldogtalanok. Vannak. Életüket az állandó, mindig ugyanonnan fújó szél sem mozdíthatja ki. Csak egy ló van, aki felé több érzéssel fordulnak, mint egymás felé. Az élő közös pont, ez az állat, ami igényel némi figyelmet. Ők már alig élnek. Élhetnének, de érzelmek nélküliek. Párbeszéd semmi, csak ami elengedhetetlen, még a káromkodásnak sincs igazi indulata. A szomszéd, aki pálinkával jobbítja életét sem tud semmit felkavarni ebből az álló-állott vízből. Ezen a vidéken csak a duhajkodó romák érzik jól magukat, csak ők érzik magukénak a földet, még azt is ami nem az övéké.Némi hangulatot csempésznek – még ha ellenségeset is, de legalább érzelmet – ebbe a sivár, néhol világvége előttinek tűnő tájba. A tűz még ég, a kútban van víz, a ló eszik, a krumpli sóval vagy anélkül, de ehető. Mindig ugyanaz és ugyanannyi, nem több nem kevesebb.Ritmusa van a monotóniának is. Nincs meglepetés, rájössz lassan, hogy nem is lesz, de nem baj, mert így is magával ragad…és így talál célba Tarr. Szinte provokáló ez a hosszú, szürke lét. Szépen belefolysz, észrevétlenül, azonosulsz, hiszen kiszámítható, még ha nem is kényelmes, de legalább nem zavar meg semmi. Tükör ez a javából! A megszokott mederből még a halálszagú szélvihar sem zökkent ki. Megpróbálod, hogy elmenj velük együtt, húzod-tolod a kordélyt, de pontosan tudod, hogy a dombon már nem jutsz túl…Visszajössz. Mindig ugyanoda, ugyanazért. Itt éreztem nagyon Krasznahorkai tollát, a visszatérés erejét, a körforgást, az úttalan utat a labirintusban. A bennünk rejlő labirintusban. Nem számítasz jó végre mert nem lehet jó vége. A kútban nem lesz víz, a lámpa nem ég tovább, a parázs már nem melegít. Elmúltál közben velük együtt. Hat nap. S hiába a hetedik viharcsendje, már az sem emel fel. Már a levegő mozdulatlansága sem indít mozdulatra. Már beletörődés van nem elfogadás. S az állat is, melyet az ösztöne éltet, a halálát keresi.

Tarr Béla filmjéhez egy dolog kell. Nyitottság. Ülj le és engedd, hogy ő diktáljon. Merülj el benne, ne figyelj másra, ha fájni fog lábad s derekad az üléstől, nyugalom, a végére elfelejted. Nem az fog már fájni.

Horváth_Evelyn 

Egy hónap múlva erre a filmre már biztosan nem fogok emlékezni. Nagyon szenvedve néztem végig. A legszörnyűbb az, hogy ha mondjuk úgy kellett volna megnézni, hogy az egyetemen filmszemiotikán beszélni kell majd róla, akkor egy szuper szeminárium jönne ki belőle, mert rengeteg interpretációs potenciállal bír. Csak megnézni rémes. Hosszú, unalmas, tarrbélás. Amikor nézed, akkor elsőre ezekkel a gondolatokkal találkozol. Utána meg nyilván elgondolkodsz, megrágod, összeveted ezzel-azzal. Utána már könnyebben el is tudod dönteni, hogy mi a csudát láttál itt kettőfél órában. Hat csillagot akartam volna adni, de nem lenne igazságos, mert látom, hogy ez VALAMI. Érzem, hogy írott prózában még működne is. Talán majd elolvasom a forgatókönyvet, de ahogy elnézem, eléggé párhuzamos a filmmel.


Népszerű idézetek

Meara 

Mert minden tönkre ment, minden lealjasodott, de mondhatom magának azt is, hogy mindent tönkretettek, és mindent lealjasítottak. Mert itt nem valami Isteni ítélet forog fenn, az úgy nevezett, ártatlan emberi segédlettel, éppen hogy pont fordított a dolog.

Az embernek a saját ítéletéről van szó. Mégpedig a saját ítéletéről és pedig saját maga felett. Amiben persze a jóisten rendesen benne van. Hogy azt ne mondjam közreműködik…, és amiben közreműködik…, nos, hát a leg ordenárébb teremtés amit maga csak el tud képzelni. Megrontották a földet… tudja? Hiába mondok magának bármit, mert mindent megrontottak, amit megszereztek, márpedig egy aljas sunyi alattomos harcban mindent megszereztek, mindent meg is rontottak, amihez ezek hozzájutottak azt megrontották. Márpedig mindenhez hozzájutottak. Így ment ez a teljes győzelemig, a teljes diadalmas végig. Megszerezni, megrontani – megrontani, megszerezni. De mondhatom magának másképp is ha akarja. Vagy hozzáérni megrontani és úgy szerezni meg, vagy hozzáérni megszerezni és így rontani meg. Ez ment évszázadokon át, ment, ment és ment, csak ez ment. Néha suttyomban, néha durván, néha finoman, néha brutálisan ment, ment, csak ment. De mindig csak egy féle képpen, ahogy a patkány mar a lesből, mert tudja ehhez a tökéletes győzelemhez kellett az is, hogy az ellenfél, hogy mondjam magának…, tehát minden ami kíváló, nagyszerű, valahol… nemes, érti, ne bocsájtkozzon eleve semmiféle harcba, ne legyen semmiféle küzdelem, csak az egyik félnek a hirtelen eltűnése. Márpedig a kíválóaknak a nagyszerűeknek a nemeseknek az eltűnése, hogy mára ezek a lesből marással gyöztesek győztesek uralják a földet és nincs egy icike-picike odu sem ahová el lehetne előlük valamit dugni, mert minden az övék ami megszerezhető. Övék az is amiről azt gondoljuk, talán nem érik el, de elérik…, övék ma már az ég…, övék az összes álom…, övék a pillanat, a természet a végtelen csend…, de még a halhatatlanság is az övék. Érti? – Minden, minden örökre elveszett… s az a sok nemes kiváló és nagyszerű, csak állt ott, hogy így fejezzem ki magam, csak állt ezen a ponton és meg kellett, hogy értse és bele kellett hogy törődjön, egy se Isten, se Istenek és ezek a kiválóak, nagyszerűek, és nemesek, már rögtön az elején meg kellett, hogy értsék és bele kellet, hogy törődjenek…, persze képtelenek voltak erre… egyszerűen nem értették a dolgot. Elhinni elhitték, tudomásul venni, tudomásul vették, de nem értették… csak álltak ott értetlenül – bele nem törődve. Tudja még valami… az a vihar az ész felől meg nem világosította őket, akkor viszont már egy csapásra rájöttek, hogy se Isten, se Istenek, akkor már egy csapásra fölfogták, hogy se jó se rossz, akkor már megértették, és fölfogták, ha mind ez így van, akkor talán nincsenek már ők sem. Tudja szerintem ez lehetett az a pillanat amikor azt mondhatjuk, hogy kihunytak, elhamvadtak…., kihunytak és elhamvadtak, mint a tűz amit csak úgy magára hagyott valaki a réten. Az egyik folyamatosan vesztett, a másik folyamatosan győzött, veszteség, győzelem.. veszteség győzelem…. s nekem egy nap itt a szomszédban rá kellett arra jönnöm, rá is jöttem… tévedtem…., szomszéd, óriásit tévedtem, mikor arra gondoltam, hogy itt a földön valóban nem volt és nem is lehetett, semmi féle fordulat, mert higgye el én már tudom, ez a fordulat valóban bekövetkezett.

1889.január 3-án Torinóban Friedrich Nietzsche kilép a
Via Carlo Alberto hatos számú házának kapuján, talán
hogy sétáljon egyet, talán a postára, a leveleiért. Nem
messze, vagy akkor már nagyon is messze tőle egy
konfliskocsis csökönyös lovával bajlódik. Hiába
noszogatja, a ló nem mozdul, mire a kocsis – Giuseppe?
Carlo? Ettore? – elveszíti a türelmét, és ostorával verni
kezdi az állatot. Nietzsche a csődülethez ér, s a dühtől
már tajtékzó kocsis kegyetlen színjátéka ezzel be is
fejeződik. Az óriás termetű, dús bajuszú úr ugyanis
váratlanul a kocsihoz ugrik, és zokogva a ló nyakába
borul. Házigazdája viszi haza, két napig mozdulatlanul
és némán fekszik egy heverőn, míg kimondja a
kötelező utolsó szavakat /”Mutter, ich bin dumm.”/,
aztán szelíd háborodottként anyja s nővérei felügyelete
alatt még tíz évig él.
Hogy a lóval mi lett, nem tudjuk.

/Krasznahorkai László: Legkésőbb Torinóban, 1979/

Meara 

Egy. Mivel szent helyen csak az van
megengedve, ami az Isten tiszteletének
gyakorlását szolgálja, és tilos mindaz, ami nem
fér össze a hely szentségével, s mivel a szent
helyeket a bennük végbement súlyosan
igazságtalan és a híveket megbotránkoztató
cselekmények meggyalázzák, s ezért ott nem
szabad istentiszteletet végezni addig, míg
bűnbánati szertartással az igazságtalanságot
helyre nem hozzák, az Ordinárius azt mondja a
gyülekezetnek: Az Úr veletek volt!, majd a
reggelből éjszaka lesz, az éjszaka vége…


Hasonló filmek címkék alapján