Krzysztof Kieslowski Három szín trilógiájának első darabja a Kék. Az egyes színekhez a Nagy Francia Forradalom hármas jelszavából – szabadság, egyenlőség, testvériség – egyet-egyet illesztett a rendező.
A Kék főszereplője egy fiatalasszony, aki autóbalesetben elveszíti gyermekét és… [tovább]
– Mit dolgozik?
– Semmit.
– Úgy értem, mivel keresi a kenyerét?
– Abszolút semmivel.
No, és az egész film egy ilyen nő (már bocsánat de) semmittevését mutatja be. Mert ugyan történik valami, ami kizökkenti az addigi életéből, de ehhez képest, mintha tényleg mi sem történt volna. A rendező szerint ez a gyász? Oké, lehet, nem mindenki őrjöng, esik depresszióba, válik életunttá ha elveszíti a gyermekét és a férjét, de amit ez a nő művelt?! Arra nincs magyarázat. Mmm… talán ilyen az, ha valaki „művészi szinten” gyászol.
Juliette Binoche viszont képes egy roppant ellenszenves karaktert is gyönyörűen ábrázolni, ami díjazandó, de vele véget is ér minden pozitívum.
Most először láttam, és ezt egyáltalán nem bánom, biztosan nem tudtam volna értékelni. A film lassúsága teljesen magával ragadott, és Juliette Binoche mindent vitt, mondom ezt annak ellenére hogy ő nekem valamiért piszkosul ellenszenves. Egy szót jelent nekem a film, a gyászt. Minden mozzanatával azonosulni tudtam és tapintható volt, az üresség, a céltalanság, a fájdalommal megérkező érzéketlenség. Kíváncsi vagyok a következőkre.
Foiskolaskent lattam eloszor es utoljara a triologiat, nagyon erett mar az ujranezes.
Szeretem ezt a filmet, mert van egy kulonleges atnoszferaja, hangulata.
Nem mindenkinek valo, muveszfilmbe hajlo kivalo darab.
Es a zeneje. Rengeteget hallgattam anno. Csodas.
Jo volt ujranezni
Sokrétű dráma, egy gyász története, ami egyben a szabadságról is szól, meg Európáról. Preisner zenéje fülbemászóan maradandó, ugyanolyan főszereplője a filmnek, mint a fiatal Juliette Binoche, akinek egyik emblematikus szerepe ez. Kieslowski egyik utolsó filmjében el kell gyászolnunk azt, amit szinte lehetetlen, hogy valami újnak adjunk helyet. Fájdalmas, szívbemarkoló változás.
Ha visszagondolok erre a filmre, mindig ugyan az a szó jut eszembe: unalmas. Kész csoda, hogy ébren tudtam maradni. Egyedül a filmnek a fényképezését tudom pozitívan értékelni. Jól hangsúlyozták a szimbolikus kék színt. A végén azonban elmaradt az a kellemes érzés, amit a francia filmek után megszoktam. Csalódást okozott.
Egy kórházban arra ébredni, hogy mindent, ami eddig fontos volt számodra elvesztettél, elképzelhetetlenül lehúzó lehet. Nem engednek meghalni, élned kell. Roncsként.
Julie ezzel a teherrel próbál talpra állni.
Nekem nagyon tetszett a megközelítés, a hangulat, és a operatőri munka.
No és a zene, a köré épült gondolatokkal.
Később, a harmadik rész (piros) megnézése után állt össze minden, még a zene is.
Amikor megkérdezte egy ismerősöm, hogyan vélekedek a látottakról, csak ennyit tudtam mondani: „Túl francia”. És tényleg az; öncélú, érdektelen, modoros… Viszont remek képek, szép fényképezés… Összességében azért időpazarlás. :) Julie karaktere annyira irritáló, hogy… brrhhh…
Mindhárom részhez: Az ötlet határozottan jó! Három lazán kapcsolódó történet, melyek az emberi természetet és olyan mély érzelmeket, mint a gyász, megbocsátás, szerelem, bűntudat, barátság, stb mutat be, vagy inkább hámoz le. Oké, de mindezt szörnyen unalmasan, mégis hatásvadász, művészieskedő, sőt, baromira giccses módon teszi. spoiler
Szimpatikus film. Gyönyörűen játszik a kék színnel, kellemes a szemnek és a léleknek. Szépek a képek. Esztétikus, nem tömegfilm, van benne valami hihetetlenül magával ragadó. És Juliette Binoche elképesztően szép nő, és még tehetséges is.
Nagyon nyomasztó film volt és nagyon levitt. Nem hiszem, hogy mostanában újra fogom nézni. Az egérkölykök meg a medencét hirtelen megrohanó gyerekhad fájt igazán.
 | Összehasonlítás |
