Hátsó ablak (1954) 84% 196★

Nagyon élveztem ezt a filmet, bár előre tudtam nagyjából, hogy mi fog történni, mert még a megnézése előtt el kellett róla olvasni egy tanulmányt. Legalábbis hivatalosan persze előbb a film kellett volna aztán a tanulmány, de szerencsére pótoltam ezt a hiányosságomat. A színház, a látás és a fények kapcsán oldalakat lehetne róla írni, de még ezektől eltekintve is izgalmas film. Tetszett, ahogy be lehetett látni minden szomszéd életébe és ahogy nyomon lehetett követni életük alakulását spoiler. A rengeteg apró kis részlet miatt egyébként szerintem újranézést is megéri. Aki viszont parázni szokott attól, hogy (panel)szomszédok beláthatnak az óvatosan üljön neki, mert utána csak még jobban fog aggódni azon, hogy nappal mindig el legyen húzva a függönyt, éjszaka pedig véletlenül se kapcsolja fel a villanyt, ha nincs lehúzva a redőny.

Nagyon élveztem, még úgy is, hogy sokat olvastam róla és több filmben is láttam már rá utalást. A történet és a dialógusok mind a mai napig megállják a helyüket, méltán klasszikus, filmtörténeti darab. Sokszor újra lehet nézni és elemezni a tankönyvekbe illő megoldásokat, ami még most is élvezhetővé teszi ezt az ’50-es években készült filmet. A Hitchcock cameonak kifejezetten örültem, Grace Kelly pedig csodás, öröm volt látni, hogy amellett, hogy gyönyörű és kifinomult, még talpraesett is.

Hitchcock kamaradrámái általában működnek – ez a formátum alighanem a rendező szíve-csücske volt, remek érzékkel nyúlt hozzá a szűk terekbe szorított karakterekhez, miközben sikeresen elhitette a nézővel, hogy továbbra is filmet néz, nem pedig színdarabot. Különösen és kiemelten hangsúlyos ez a Hátsó ablak esetében, hisz bár a cselekmény színtere egy szoba (kilátással), a szobából látható események egy egész ház belső udvarára, megannyi lakására kiterjednek. Sőt, ebben az esetben már nem is igazán a helyszínen, mint inkább a nézőponton van a lényeg, azon az ügyes húzáson, hogyan lehet díszletet építeni egy hátsó ablak panorámája köré, szinte már camera obscurát csinálva a főhős által lakott szobából – milyen érdekes, hogy a főhős is épp fotós, megfigyelő, merész dokumentátor, a lehető legszebben komponált pillanatok megörökítője.

Maga a történet azonban a mai néző számára már vélhetően a közhelyességig elkopott, és ez nem tesz jót a Hátsó ablaknak ennyi évtized elteltével. Bár közvetlen remake-je talán csak egy van (úgy emlékszem, azt még láttam is régebben és igencsak gyenguszka), különböző motívumait, elemeit számos moziban újrahasznosították, illetve általában véve a filmben erősen kihangsúlyozott bizalmatlanság és gyanakvás faktor is meghatározó alapjává vált a thriller műfajnak. Hitchcock itt és ekkor ebben még igen egyenes: egyrészt ijesztő és józan ésszel végiggondolva veszélyes, mentális szempontból is veszélyes játék az, amit Jeff művel: frusztrált unalmunkban meglesni szomszédainkat nem szép dolog, de vállalván a lebukás lehetőségét kétségkívül izgalmas, valamiféle tabu jellegű tevékenységgé válik, ami melegágya lehet a zabolátlan képzelgésnek, fantáziálásnak. Másrészt mint írtam, esetünkben a rendező nem csavar a sztorin, nem megy túl mélyre a „vajon tényleg az történt, amire mind gondolunk?” konfliktusba, pedig ezt ma már biztosan meglépnék egy efféle történetben.
A film kivitelezése egyébként kortalanul jól sikerült. A stúdióban felépített belső udvar sok Hitchcock-darabhoz hasonlóan most is műanyag-érzetű, mégis egy működő világnak tűnik, az ember azt érzi, egy hangyavár belsejét nézi üvegfalon át. Színészek terén az érdekesség talán az lehet, hogy James Stewart magabiztosan viszi a hátán az egész bizniszt: rajta kívül mindenki más menthetetlenül eltűnik az ötvenes évek jellegzetes frizurái és ruhái által megteremtett vintage-életérzésben, de ő még mindig az a kortalan késő-középkorú férfi, aki harminc évvel később Harrison Ford is lett. Furcsa is ez a one man show jellege a filmnek, hiszen az eseményeknek otthont adó házat legalább féltucat elég konkrétan megírt és prezentált karakter lakja még rajta kívül, plusz ott a színen Grace Kelly és Thelma Ritter, de úgy érzem, Stewart az egyetlen olyan kulcstényező a szereposztásban, aki nélkül nem feltétlenül lenne ilyen jó a mozi.

Ha van a Hátsó ablaknak gyenge pontja, akkor az kizárólag csak a benne bemutatott pszichés mechanizmusok túlhasználtsága a modern filmekben: minden létező vetületben, vígjátéki, drámai és horrorfilmes műfaji körítéssel is túlhaladtunk már ezen a „toposzon”, pontosabban az ennyire natúr bemutatásán. Ez persze valójában nem feltétlenül vesz el a film értékéből, mert a kivitelezés szépsége önmagáért beszél.

Hát, hát, hát… Kicsit többet vártam, engem például kimondottan bosszantott James Stewart itteni karaktere (elképesztő, mi mindent kitudott következtetni darabos infókból…), valamint ez az állandó ki-bemászkálás, de az erőltetett szerelmi szál sem lett épp a kedvencem, ami a film középső részére vízilómód nehezedett rá. (A vége meg kicsit komikus és wtf.)

A többi szegmense aránylag rendben volt, Grace Kellyt imádtam, de a biztosító által kirendelt ápolónő is üde színfoltja volt a történetnek. Érdekes, de én ott rágtam legjobban a körmömet, mikor spoiler

Nem érzem fairnek, hogy a 21. századi ingerekhez szokott néző egy 70 (!) évvel korábbi, egyébként akkoriban tökéletes rendezést kicsinyeljen. Minden részletében precíz, tartalmában pedig csodálatos és innovatív is.
Állítólag a film sikerében ez a (stúdióban épített) lakókomplexum nagyobb szerepet játszott, mint a színészek (James Stewart és Grace Kelly) hírneve és alakítása. A teljes büdzsé 25%-át tette ki a Paramount Stúdióban kivitelezett díszlet, a színészek 12%-ot vittek el. Hitchcock egy seregnyi fotóst zavart el Greenwich Village-be, hogy fotózzanak házakat minden szemszögből és mindenféle fényviszonyok között. A kész szerkezet 7 lakóházból és az utca másik oldalán három további épületből állt, mindez bő 80.000 akkori dollárból. A téma, hogy mennyire szeretik (szeretnék) a New York-iak kukkolni egymást, már akkoriban is közismert volt, a rendező csak lenyúlt az asztal alá és felrakta közszemlére.
A másik kiváló filmben (A rejtélyes manhattani haláleset) a számtalan erre a filmre hivatkozó utalás között az egyik az, hogy Alan Alda megmutat egy gyönyörű udvart Diane Keatonnak, és a kamera körbeforog és látjuk, hogy valóban eléggé hasonlít az udvari környezet ahhoz, aminek a látványát Hitchcock a Hátsó udvarban próbálta átadni az épített díszlettel. (A természetben ez a cím a West 10th street 250, a térképen nem sok látható az udvarból)

A film legvégén, az elejéhez hasonlóan spoiler

*spoiler

A két óra egy kicsit sok belőle, a cselekmény ennyire nem aktív, ám így is nagyon tetszett. Izgalmas és szórakoztató volt a sok-sok pici ablakon át egyetlen szögből látni mások életét és találgatni a túl kíváncsi és túl élénk fantáziájú szereplőkkel együtt. A végén a szomszédtól a hideg kirázott, pedig mondhatni egyetlen közeli jelenete volt csak.

Grace Kelly nagyon gyönyörű volt, de ezt csak a margóra. Egyre jobban kedvelem ezeknek a régi filmeknek a hangulatát, nézni a a ruhákat, a bútorokat, és a gesztusokat, amikkel akkoriban kommunikáltak.

Nem látszik rajta milyen régi film, szerintem teljesen élvezhető volt mai szemmel is. Maga a történet nem egy nagy szám és a nyomozás sem, főleg Jeff okfejtései, de betudva a film korát, csillagoztam rendesen. Szerintem annak idején a körmüket rágták le az emberek a végére. :)

Első találkozásom Hitchcock mesterrel, aki ezen filmjével engem megvett kilóra. A történet brilliáns. A fő színhelyet adó szobát alig hagyjuk el, bár ha el is hagyjuk, akkor is csak a hátsó ablakból láthatjuk, hogy mi történik. Eme minimális mozgástér ellenére is az ember kitépi székének karfáját, a feszültség olyannyira nagy. Persze azért akadnak nyugodtabb percek, és a film a humorral is próbálja kicsit nyugtatni idegeinket, hogy aztán egy újabb idegtépő jelenetet láthassunk.
A szereplőgárda príma. James Stewartot és Grace Kellyt egyaránt most láttam először, de le a kalappal előttük. Mindketten rendkívül jól játszottak és a köztük levő romantikus szál sem volt csöpögős vagy idegesítő, mi több, a csipkelődésükön jókat lehetett derülni. Ehhez egyébként a kiváló magyar szinkron is sokat hozzátett. Nagyszerű hangokat válogattak össze, akik a film szereplőihez hasonlóan brillíroznak.
A Hátsó ablak a Tizenkét dühös emberhez hasonlóan iskolapéldája annak, hogy kevés szereplővel és minimális helyszínnel is lehet olyan filmeket készíteni, melyek végig szórakoztatóak.

Túlzás lenne azt állítani, hogy izgultam, de az biztos, hogy annak idején nagyon izgalmas film lehetett. Tulajdonképpen azért sem voltam különösebben ideges, mert én teljesen máshogy emlékeztem a film végére, mint, ami tényleges lett. :D
Érdekes, hogy ebben a filmben nem éreztem az akkori korra jellemzően eltúlzottnak a színészi játékot, itt mindenki rendben volt.

Vááá, végig rettegtem az egészet! Főleg a végén, amikor csak a lépések hallatszanak… De tetszett az összes kis melléktörténet is, a különböző emberek különböző élete. És a végén a hitchcocki poénos lezárás :D Fergeteges!