Forgószél (1946) 74% 72★

Húha, első Hitchcock filmem, és meglepően élveztem. Nem nyűgözött le, de a noir műfajt csak még jobban megszerettette velem. Jó volt.

Nem néztem utána a film hátterének, annak sem, mit gondolt róla utólag akár Hitchcock, akár Grant és Bergman, de van egy olyan érzésem, hogy a nőkkel állítólagosan hadilábon álló, legalábbis nem a legjobban kijövő rendező itt kicsit a róluk szóló és nekik készülő szerelmi évődéssel fűszerezett moziknak akarta megcsinálni valamiféle kicsavart, látens paródiáját. Mással legalábbis nem tudom magamnak megmagyarázni, hogyan tudott egy teljesen potens kémfilmet ennyire jól összehegeszteni egy szerelmi melodrámával…

A mozi maga nagyon pontosan meghatározható jelképekkel, fordulatokkal, egymáshoz kapcsolódó feszült érzelmi konfliktusokkal dolgozik. Nem véletlenül született róla a Wikipédián is egy esszével felérő szócikk – ráadásul technikai kivitelezése a legjobb Hitchcock-i tulajdonságokban bővelkedik, így akár értelmi háttere, akár a vászonra vitt konkrét és eljátszott cselekmény szempontjából bőven lehet min elmélkednünk.
A jutalomjáték egyértelműen Bergmané, aki mellett Grant sokszor oldalkerékké válik, utóbbinak nem kell kibújnia rendíthetetlen férfiúi ideálképéből, az érzelmi hullámvasút hevesebb és látványosabb prezentációja a női oldalnak jut. A munkájuk valójában süvegelendő, bár Grant így nyolcvan év távlatából érezhetően megmaradt a kor jellegzetes férfijének lenni, Bergman pedig, talán éppen a látványosabb és nyíltabb játék miatt egy máig is jól dekódolható női jellemet és figurát prezentál nekünk – ilyen téren teljes joggal lehetne Audrey Hepburn kaliberű ikon, ha ez az ikonság nem pusztán a külsőségekről szólna. A szereplők terén én Claude Rainsról még mindenképpen szólnék: egyrészt ezzel a Herbert von Karajan fizimiskával tökéletes emigráns ex-náci, másrészt karakterének vitathatatlan negatív vonásai ellenére nagyon is jól érthető saját drámai vonulatot kapott a filmben, melyben vegyül a megcsalt, megvezetett férj, általában véve a szerelmével mélységesen becsapott és megvezetett férfi, és az anyai függésben élő, majd végső menedéket is kizárólag ott találó férfi vívódása és érzelmi terheltsége. Ennek előadása részéről tökéletesen sikerült! Nem is véletlen, hogy a váratlan hangsúlyok irányába eltolódó finálé idején az ő sorsa legalább akkora izgalomforrás, mint a szerelmi háromszög többi részének alakulása.
A film természetesen végig leköti és magával ragadja a nézőt, a feszültség tapintható, a történet érdekes, a külsőségek a korban ismert normákhoz viszonyítva is szépek – Hitchcock ebben nem tud tévedni. A kémtevékenységből fakadó thriller és a romantikus kapcsolatok összefonódása ugyancsak fokozza az izgalmat, azonban ez utóbbi vonulat bennem azért vetett fel kérdéseket. Bár a szituáció, amibe két szerelmes kényszerül groteszk és szívszaggató, ennek bemutatása inkább a férfi és a nő közötti örök bizalmatlanságnak és a bennünk felülkerekedő büszkeségnek a tablóképe – nem tudja nem fúrni a néző oldalát a gondolat, hogy mindkét oldal elhallgatja és lenyeli a legfontosabb mondatokat és szavakat, amikkel megmenthetnék saját lelküket az emésztő fájdalomtól, pusztán mert kivetítik félelmeiket a másikra. Nem tudom, Hitchcock ezt akarta-e valójában mondani, de mintha arra utalgatna, hogy a szerelmesek ostobák, rettegnek és emiatt bebújnak szellemi csigaházukba, elvesztik empatikus képességeiket és éleslátásukat. A film vége felé már nagyon túlzónak tűnő szerelmi évődés pedig már nem a szerelem természetének, hanem a róla szóló filmek ostobaságának a túlhangsúlyozása – bár megfordítva, azt is jelzésértékű fordulatnak tekinthetjük, hogy a vége főcím előtt Hitchcock egyértelműen a szerelmi történet spoiler…

Természetesen gyönyörű, izgalmas, mester film a Forgószél, de a szerelmesek nagy érzéseinek ábrázolásában mintha kezdene eljárni felette az idő – emiatt számomra például egyáltalán nem tűnik újranézős darabnak. Emiatt egyetlen egy pontot levontam tőle.

Tetszett! Nagyon szeretem Cary Grant filmjeit és Ingrid Bergmant sem vetem meg, ők ketten pedig csodás párost alkotnak. Izgalmas és romantikus alkotás, bár annyira nem Hitchcockos, így emiatt valahogy nem tudom többre értékelni a nyolc csillagnál. Természetesen azért ajánlom megnézésre, nem csak egyszer nézhető film.

Ingrid Bergmant szerettem, különösen Kovács Nóra hangjával, de a film finoman szólva nem fogott meg. Úgy fogalmaznék, hogy végig tudatában maradtam annak, hogy színészi játékot nézek, akik előadnak egy történetet, szóval egy szavukat sem hittem. Ennek annyi előnye volt, hogy figyelhettem Hitchcock munkáját, de ettől még sajnos nem élveztem.

Hitchcock nem véletlenül a feszültség nagymestere. Végig izgalmas volt a történet, a háttérben mindig ott lapult a félelem a lelepleződéstől. Bergman és Grant között jól működött a kémia.

Meglepő, de ez a Hitchcock az, ami a kevésbé tetsző kategóriába kerül. Talán mert kémtörténet, de közben annyira klasszikus szerelmi történet is. Alicia karaktere az elején, bohém, iddogáló nőként nem szimpatikus, inkább később, erősebb asszonyként. Az elején annyira bizonytalan, hogy borzasztó, bár az erős férfi karakter nem is sokkal próbálja bátorítani. Azért két igazán feszült jelenet volt benne, az egyik, amikor Devlin és Alicia tilosban jár egy parti közepette, a másik meg a végén. Grant és Bergman azért csodás páros.