Szégyenfolt (2003) 72% 51★

Trükkös történet ez. Szép lassan csorog előre a legszokványosabb arrogáns fehér férfi története: önteltségének csúcsán bedarálja az élet, szépen eltapossák, hogy aztán ne csak a munkáját, de a feleségét is elveszítse. Ott marad az élete és a halála közötti senkiföldjén, és persze ráugrik, rámászik egy fiatal csaj. Micsoda beképzelt álmodozás ez?! Igaz, hogy a csaj minden részletében sérült, és láthatóan apakomplexusa van (amit pontosan részletez is) – de hát ez csak a lelke, mert ugye egy tökéletes testben lakozik ez a lélek, és az igaz szerelmet látjuk kibontakozni az idős férfi és a fiatal nő között. Ugyan már… Most tényleg meg kellett ezt még írni, és aztán még filmet is készíteni belőle?! Tetőzzem? Mindezt egy másik, középkorú férfi szemszögéből narrálva… Hát…
Aztán jön az a nagy csavar, ami hiányzott ebből a gépezetből, és máris működik minden. Máris érdekessé válnak a dolgok. Más a fénytörés. Van fénytörés.
Van szembenézés az élethazugságokkal, és azzal, hogy mások fölött viszont folyamatosan és rendíthetetlenül mondunk ítéletet.
És leginkább, hogy ezzel kicsiben szembesít engem mint nézőt. Hiszen megvezet a cselekmény, így először mondok ítéletet minden figura fölött, közhelyesnek látva őket, még csak nem is akarván belegondolni az életükbe, még csak véletlenül sem empatizálni velük, ezáltal a felszínt tévesen a teljes egésznek látni. Aztán ahogy ők feltárulnak, úgy a nézőnek, ha más nem is történik vele, ha nem váltja ki nála a feltárulást, sőt még csak általános fordulatot sem hoz a másokhoz való viszonyában, akkor is, itt ebben az egy esetben muszáj szembenéznie a felületes ítélethozatal helytelenségével.

Hiába a két jó színész nekem ez a film nem jött át megértettem de valamiért nem vont a hatása alá .

A történet egy Coleman Silk nevezetű idős professzorról és egy jóval fiatalabb nő viszonyáról szól, miközben kedvünkre elmerülhetünk Coleman múltjában. Egy spoiler miatt spoiler és a sors iróniája miatt nem az alkoholhoz nyúl, hanem valami egészen mást hoz neki az élet… Reményt és új érzéseket…De vajon elég erős-e ez a kötelék?
A filmet végig kísérő zene jár még a fejemben és Anthony Hopkins vigyora jelenik majd meg álmomban is.

Mélyen zajló történet. Nehéz idők, a múlt „árnyai" vasmacskaként húzzák le a szereplők lelkét. Coleman hiába a klasszika-filológia professzora, aki szárnyalhatna elméjével, ha gúzsba köti származása, az átélt kemény new yersey-i gyermekkor. És Faunia, aki élete nagyrészében menekült és mindig olyanok kerültek útjába, akik alaposan elbántak vele, nem véletlen, hogy egymás után szívja a cigarettát.
Mégis egymáshoz sodorja őket a végzet, és bár mindkettőjük életében ott a szégyenfolt, Faunia talán a nagybetűs szégyenfolt, mégis kitartanak egymás mellett, ha ez nehezen is megy. Itt van a háborús veterán, aki rettegésben tartja ezt a párost és itt a vigaszt nyújtó alkotói válságban senyvedő író. Végül ők is egymás szemébe nézhetnek, hogy a történet teljes lehessen.
Nyomasztó, a történetet keretbe foglaló téli táj szépségével, ugyanakkor kilátástalanságával ezen a forró nyári napon el tudott szórakoztatni.

Vegyes érzéseim vannak ezzel a filmmel kapcsolatban. Az alap jó, a szereplők sem voltak rosszak, viszont abszolút nem jött át az üzenete, és úgy érzem, mintha az egész egy óriási katyvasz lenne, tele össze nem futó szálakkal. Kár érte.

Ez sem kimondottan az, amire vágytam, de ettől függetlenül nem volt olyan rossz. A színészeket sikerült nagyon eltalálni, Nicole Kidman alakítása nagyon tetszett, mégha nem is volt olyan bonyolult a karaktere, Anthony Hopkins pedig hozza a szokásost. Még egyszer nem hiszem, hogy megnézném, de egyszer elment.

Nem igazán jött át a történet. A színészek is inkább csináltak korrekt iparos munkát, mint kiemelkedőt. Egyszerre volt itt házasságtörés, hűtlenség, szenvedély, indentitásbeli problémák.
A múltbéli hányattatások, traumák és a jelenbéli viszony sajátos keveredése. Nem volt annyira átütő még annak ellenére sem, hogy alapvetően nyugodt tempót diktált.