Elbűvölve (1945) 80% 58★

Nagyon ajánlom a lélektani krimik-thrillerek kedvelőinek, és persze azoknak, akik Hitchcock rajongók, mint én.
A két híres színész alakítása is érdekes, bár azt hiszem az ő igazi tehetségük később bontakozott ki.

Hitchcock zsenijét dicsérni a végtelenségig lehetne, de a legtöbb filmnéző számára talán az vele kapcsolatban a legérdekesebb vetület, mennyiféleképpen tudott innovatív lenni a munkája során. Az Elbűvölve megannyi filmtechnikai érdekességen túl talán a pszichoanalízis bemutatásával, egyáltalán a pszichológiai thriller immáron orvosi szintre emelt prezentációjával tud minket ámulatba ejteni – még úgy is, hogy én például nem tudom, mennyire volt mindez forradalmi vagy megbotránkoztató 1945-ben…

Tegyük egyébként fel, hogy a jellemzően konzervatív Amerikában talán az volt, és ebben az esetben az Elbűvölve talán felfogható az orvostudomány vívmányai melletti állásfoglalásként is, ami nem rossz ajánlólevél. Mindemellett, a film technikai és esztétikai részletei sok esetben meglephetik a nézőt, noha a gerinc, mint Hithcocknál akkortájt oly sok esetben, itt is egy melodráma, ami mai szemmel nézve már meglepően tompítja a mozi thrillerként, olykor kimondottan ijesztő thrillerként felvillanó éleit.
A nevezetes, bár rövidre vágott álomjelenet Dalíval nagyon hatásos, ez esetben érdemes leginkább szem előtt tartanunk, hogy 1945-ben járunk mindössze. Talán a pszichedelikus, és közismert formájukban jó húsz évvel később népszerűvé váló filmek egyik előképe lehet ezáltal az Elbűvölve. Az évszám egyébként kiemelkedő jelentőségű lehet, hisz általános kivitelezése révén a film nyugodtan letagadhatna egy tízest, érezhetően sokkal közelebb áll a rendező ötvenes évekbeli dolgaihoz, mintsem a harmincas évek műtermi bűvöletben készült darabjaihoz.
A modernizmus legfényesebb bizonyítéka Bergman és az ő karaktere: modern tudomány fiatal és vonzó, vonzerejét a filmben mégsem kihasználó, csúnyán szólva inkább elszenvedő női képviselője ő, aki szerelméért áldozatot hoz, de a régi idők női főhőseitől eltérően önjáró módon üzemel, nem kiegészíti, hanem konkrétan megmenti a férfi főhőst, aki viszont tehetetlenül rá is szorul erre. Nézzük csak meg az itteni plakátot, már ezen is jól tükröződik Bergman újfajta hősnőjének valós jelképisége: úgy segít a férfinak, mint egy anya, mégsem válik anya-karakterré. Constance Petersen anyai erényei a tudományos felkészültségében és szakértelmében teljesednek ki, ennek révén tud felmutatni olyan, a sérült férfi számára nélkülözhetetlen képességeket, amikkel régen a mindenkori anyát vértezte fel a kultúra és a közgondolkodás.
Hitchcock jövőbemutató megoldásai közül a pillanatnyi sokk kifejezésére alkalmazott eszköztára ugyancsak elképesztő: a gyermekkori baleset képei ijesztően intenzívek és hatásosak, hasonlóképpen a szereplő szemszögéből leforgatott finálé – ennek kapcsán el tudom képzelni, mekkora hatást gyakorolt ez a korabeli mozinézőre! „Cserébe” a síelés immáron valóban műtermi felvételei sajnos elég kínosak, ezen nem segít a filmet beborító jótékony és vonzó patina sem, de itt megint emlékeztessük azért magunkat: 1945-ben járunk.

Tetszett! Bergman remek, ám hiába dicsérik Pecket, ő kivételesen nem nyűgözött le. Az ehhez képest viszonylag alacsony pontszám annak köszönhető, hogy a cselekmény érezhetően túlnyújtózkodik saját valós terjedelmén, illetve akárcsak a Forgószél esetében, itt sem tudunk megszabadulni a fent említett, a korabeli romantikus filmekre olyannyira jellemző melodrámától, ami viszont szerintem nem áll olyan jól a rendezőnek. A Forgószél, mint egyfajta következő lépcsőfok Bergman és Hitchcock között karrierjében ebből a szempontból mintha jobb film lenne!

Ez jó kis film volt. Végig bizonytalanságban tartott és a csattanó is tetszett.Fura volt Bergman a doktornő szerepében, de az odaadó szerelmes nő már jól állt neki. Az álom jelenet pedig tényleg tipikus Dali agymenés! :)

Nagyon ritkán írok filmekhez véleményezést, de most muszáj, mert annyira le vagyok nyűgözve. Fantasztikus színészóriásokkal, csodás rendezéssel (Hitchcock), Dali közreműködésével kapunk egy szívet melengető, és elmét megmozgató romantikus, tudományos-pszichológiai, kreatív, csavaros nyomozós történetet, melyben az érzés és feszültség egyre fokozódik. Egy csoda ez a film *.*

Kapott ugyan egy intelligensebb körítést (csupa pszichiáter karakter, pszichoanalízis módszertana, álomfejtés), amivel lényegesen fogyaszthatóbbá tette számomra a szerelmi szállal együtt is a romkomokhoz képest, de az alapdilemma itt is csupán a jól ismert racionalitás vs érzelmek skálán mozog.

Érdekes és izgalmas film volt. A Hitchcock-filmek közül, amiket eddig láttam a Psychon kívül ez tetszett eddig a legjobban. A színészek kiválóak, a történet magával ragadó. Számomra a végkifejlet és a csattanó is egészen meglepő volt, bár számítottam rá, hogy lesz valami csavar még…
Az Dalí közreműködésével készült álomjelenet különlegessé teszi a filmet.
Érdemes megnézni!

Shakespeare, pszichoanalízis, Dalí és Hitchcock, mindez film noir-ba öntve… Jófajta fúzió.
A film 1945-ös, és izgalmasabb, mint a mai thrillerek legtöbbje. Rózsa Miklós filmzenéje pedig Oscar-t ért. Bergman és Peck nagyon rendben vannak, kiváló az összjátékuk. Az operatőri munka is remek, a képi világa tele van élettel, érzelemmel.
A Dalí által komponált álomjelenet, azoknak, akik ismerik Dalí munkáit, tele van ismerős víziókkal, így nálam színeket is kapott, ami még szürreálisabbá tette az egészet a fekete-fehér filmben…
A tudomány ma már kicsit máshol tart a pszichoanalízissel kapcsolatban, így még kordokumentumnak is érdekes.

Tökéletes Hitchcock alkotás. A feszültséget egyre fokozza, annak ellenére, hogy – legalábbis számomra – nem volt túl rejtélyes a bűntény maga, a valódi tettes személye. Valójában az a magával ragadó, ahogy Constance és a férfi, akinek még a nevét sem tudjuk, megpróbálják feltárni utóbbi múltját. Hitchcock ismét az emberi elmével, sőt a pszichológiával, illetve az orvos és beteg kapcsolatával foglalkozik. Kicsit hasonlít a Marnie-re, de annál még jobb.
Bergman és Peck jó páros.

Nagyszerű volt, mint szinte mindegyik Hitchcock alkotás. Hiába, ebben ő volt a legjobb. :)

Ez egész jó volt, végig lekötött a sztori és tényleg csak a legvégén esett le nekem is a dolog. Gregory Peck állati helyes, bár kicsit úgy éreztem Ingrid Bergman mellett itt eléggé a háttérbe szorult.