Szédülés (1958) 81% 165★

A másik mestermű, melyet Hitchcock legjobbjaként szokás aposztrofálni. Megmondom őszintén, idén láttam először és tetszett, de nem mondanám, hogy ez a rendező legjobbja. Persze, a sztori fantasztikus, és van egy nagyon sejtelmes hangulata, mely az egész játékidőt belengi. A főcím már megalapozza ezt, Herrmann zenéje azt az érzetet kelti, mintha egy felhőket súroló toronyból zuhannánk épp magatehetetlenül. Hitchcock ezt a magatehetetlenséget remekül érzékelteti mindvégig, valamint a nézőt itt is jól félrevezeti. James Stewart remekel, mint Scottie, bár a Hátsó ablakbeli alakítása számomra egy hajszálnyival jobban tetszett. Remek film, de szerintem párszor még meg kell néznem, hogy igazán szédületes élmény legyen számomra is.

@Andaxin mai nézése döbbentett rá, hogy nálam ez a film milyen hosszú ideje tolódik már, miközben a vele kapcsolatos „ez Hitchcock magnum opusa” megjegyzés olyan vonzerővel vértezte fel, amivel kevés mozi rendelkezik – még egy ilyen vár rám a következő napokban, de arról majd később. Ám ha valami mégis eltántorított eddig a Szédüléstől, akkor a mozi hossza, illetve a romantikus címke és a Stewart-Novak kettős jelentette potenciális szerelmi évődés lehetősége – mert az ilyesmihez Hitchcock szerintem annyira azért nem értett.

Ezzel együtt, hogy gyorsan tisztázzam a hozzáállásomat a filmhez: értem, mitől lett sokak szemében a hitchcocki „leg”, az etalon, de nálam ilyen magasra azért nem mászott fel a polcra, noha dupla-, sőt, triplafenekű moziként a végponton oly’ mértékben kerül minden a helyére, hogy szívünk szerint szólni se mernénk a vége főcím után. Mindez azonban szerintem elsősorban forgatókönyvírói, sőt, írói trükk, hiszen a történet magában hordoz néhány megdöbbentő fordulatot, amit Hitchcock rendezőként már csak illusztrálgat a tényleg érdekes és jövőbe mutató technikai újításaival. Nagy szerencse, hogy a mozi színesben forgott, az is, hogy sok benne a kültéri felvétel – szép az összkép, na!
Nekem mindezzel együtt nem robbant be az a szintű elragadó erő és húzás, ami számos Hitchcock-klasszikusban nagyon gyorsan felüti a fejét és végig is kíséri a nézőt a teljes történeten. James Stewart természetesen nagyon rendben van, Kim Novak azonban számomra véleményes teljesítményt nyújt – lehet, ez a korszellem átka, nem tudom. A mozi ritmusa egyszerre figyelemreméltó és problémás, az első óra nehezen halad előre, de már-már misztériumba hajló értetlenségben hagyja a nézőt, enged minket azonosulni Stewart döbbenettel vegyes zavarodottságával, majd a szerelmi história kibontakozása visszaránt a földre: Hitchcock ábrázolásában a szerelem annyira 50-es évekbeli… Ezt követően a film második fele szinte robog, sokkal egészségesebb tempót vesz fel, mint az eleje, de itt meg mintha túl gyorsan történnének már bizonyos dolgok.

A végső pontszámot három benyomás adta ki. Egyrészt nem lehet nem észrevenni a mozi nagyszerűségét. Másrészt, akinek Hitchcock nem ünnepi és szökőévi, hanem viszonylag mindennapi vendég a lejátszójában, szerintem fog találni az életműben érdekesebb darabokat, harmadrészt ebből leágazva: én még mindig annyira el tudok alélni a rendező harmincas évekbeli, épített díszletes filmjeinek hangulatától, hogy azokhoz képest ezek a gigantikus thrillerek egyszerűen nem tűnnek elég érdekesnek. Ugyanígy vérzett nálam el a Madarak, Az ember, aki túl sokat tudott, és éppen emiatt tetszik annyira a múltba visszakacsingató Hátsó ablak.
Zseniális film, de nálam nem lesz Hitchcock „leg”-je.

Megleptek a csavarok, tetszett kinézetre is, és sok erős jelenettel van kibélelve.
James Stewart-ot szeretem, a film egésze jó élmény, több, mint az átlagos hetes „jófilm”.
Barbara Bel-Geddes kiakasztott, ő amúgy is Ewing-mamiként rögzült már az agyamban, és itt is, bár fiatal volt, nekem Midge nyugalma nem tűnt odaillőnek. Volt egy-két jelenete, ami (mivel nem fordult semmibe) elég elbaltázottnak tűnik, pl. amikor az autóban leskelődött. A karaktere funkciója is utólag mintha kimerülne abban, hogy Scottie-nak adtak egy támogató, nyugodt barátnőt, hogy nézőként meglegyen az élményem arról az érzelmi energiabombáról, amit ez a szerelem jelentett egy meglévő kapcsolat mellett, és aminek nem lehetett ellenállni. Bár személy szerint nekem pont érthetetlen, hogy ennek a Scottie srácnak mit tudott Madeleine adni, ami több volt, mint amit Midge adhatott. spoiler

Zseniális, feszült, az őrület határát súroló, de közben mégis oly logikusan megállapodó krimi. Hitchcock egyik legnagyobb remekműve, nem is érdemes beszélni a történetéről, mert ezt látni kell.

Remekmű. Az utolsó percig ott a feszültség.

(Aki szerint ez szexista, az valamit nagyon félreértett. Vagy csak számára a feminizmus ugyanolyan őrület, mint másoknak a sovinizmus.)

Végig izgalmas, jól fenntartott feszültség jellemzi a filmet, a vége pedig a legjobb.

Egy hetest (alsó hangon) böktem rá, amit főleg James Stewart zseniális alakítása, a sokszor impozáns kameraszögek és a jobbfajta mindfuck-jelleg mondat velem, de egyébként igen, csúnyán szexista film, ami több ponton is tetten érhető. (Illetőleg zavaró plot hole-okból sincs hiány.)

Ez nem az a film ahol tudod mi lesz a vége, a megoldás.

Végtelenül unalmasnak találtam, és két órát szenvedtem, hogy megtudjam, mi a vége – egy nagy hülyeség.

Csodaszép film, akár egy festmény. Az én modern türelmetlenségemnek kicsit túl lassú folyású.
Nem értem, miért volt oda a kor Kim Novakért… Egy arccal játssza végig az egészet, mint Kristen Stewart. Kivéve, amikor ripacskodik. Bár inkább Grace Kelly lett volna a hősnő!
A vége nagyon állat. Bár elvarratlan maradt az a szál Midge-dzsel… (aki a Dallas Ellie-je :D)
Ps.: Régen máshogy csókolóztak az emberek? Vagy csak a filmkészítők nem tudták, hogyan kell? Minden régi filmben olyan bizarr a csókjelenet. Az akkori nézőket nem zavarta?