Amerikai fogócska (1963) 81% 80★

Nem igazán az élet értelmén való elmerengéshez való film, hanem amikor az ember egy esős vasárnap délután akar nézni valami szórakoztatót de azért izgalmasat és lehetőleg olyat, amiben azért nincs meggyújtott szellentés, vagy ilyesmi.

Ez azért is elsőosztályú választás, mert lehet látni, hogy már mennyire morbidnak tűnő filmeket is tudtak rendezni a hőskorszakban olyan színészek bevonásával, mint Audrey Hepburn vagy Cary Grant. Audery meglepődés során kikerekedő szemei (nem gondolná az ember, hogy az ő hatalmas szemeit lehet még fokozni, de ő tudja) és Cary Grant zuhanyzós jelenete egészen viccesek, és néhány ma már bénának tűnő jelenet (például a tetőn történő verekedés, vagy inkább hempergés és az oszlopok között lövöldözés) mellett a filmet ellensúlyozzák olyan jelenetek, mint a társasjáték a bárban, vagy a már említett zuhanyzó jelenet (ami a rossznyelvek szerint azért olyan amilyen, mert Grant már pocakosodott), így a film teljes mértékben élvezhető mai szemmel is.

És valószínű ebben az esetben a fogócska sokkal találóbb cím, mint az angol charade, ami az én nyomozásom során leginkább az Activity szómutogatós játékának a megfelelője, mert valóban egy egészen dinamikus fogócskafilm ez, ráadásul mindig más a fogó.

Egyrészt ez egy nagyon aranyos, dilinyós romantikus vígjáték, másrészt egy egészen izgalmas krimi, ha a béna részeket nem vesszük, mint amilyen az a bunyó volt.

Alapjában nem lett a kedvencem, de Audrey Hepburn ebben is a szokásost nyújtja: kissé bolondos. Cary Grant mellette méltó társ, és tetszett, hogy annyi nevet használt a filmben. Frappáns történet, amelyről az elején azt gondolná az ember, hogy ismét egy egyszerű kémsztori. A végére azért lehet rajta izgulni. Akiket mindenképpen kiemelnék, az Walter Matthau és George Kennedy. Hepburn magyar hangja kicsit szokatlanul hat (ugyanaz, mint Bridget Jones; az 1. változat szerinti Kútvölgyi Erzsébet jobban illik hozzá).

Jó kis fordulatos történet. Az embert végig foglalkoztatja, ami a szereplőknek is fúrja az oldalát. Néhány romantikus résztől eltekintve kiváló bűnügyi, misztikus film. Kár, hogy ma már nem nagyon forgatnak ilyeneket.
Ja, és a színészkavalkád óriási :)

Felettébb izgalmas és fordulatos krimi, amibe azért bőségesen vegyül romantika.
Kapunk itt egy szeleburdi Audrey Hepburnt, egy korát meghazudtolóan fürge, csavaros észjárású Cary Grant-et és egy rejtélyes Walter Matthaut. Persze a mellékszereplőkről se feledkezzünk meg, ők is okoznak izgalmas perceket. Sokszor már azt sem tudtam, ki kivel van. :) Annyira szerethető a film, hogy a néhány bénácska jelenetet simán elfelejtem neki.

Bevallom, sosem értettem igazán az Audrey Hepburn-jelenséget – sem olyan értelemben, mit esznek emberek milliói ezen a vékony, kifejezéstelen tekintetű nőn*, sem magasabb szinteken, hogy miért kell generációja megannyi dívája közül éppen az ő arcát felrakni táskákra, bögrékre, pólókra és általában mindenféle merchandise termékekre. Azt viszont, mennyire nagy dobás lehetett a hatvanas évek közepén beválogatni őt ebbe a filmbe, átérzem: főként modern szemmel visszanézve nagyon komoly szereposztással van itt dolgunk, ami önmagában elvihetne a hátán bármilyen tingli-tangli filmecskét. Grant tűnik a lényegnek, ő nem sokkal ezután Jean Marais-hoz hasonlóan felhagyott a filmkarrierjével, míg Coburn a hatvanas évek közepén már rendelkezett egy elég meghatározó westernfilmes háttérrel – erre még utalnak is a sztoriban. Matthau és Kennedy ugyan nem érte még el a ma ismert meghatározó imidzsét, de a modern néző számára már látszik, ez a film generációk valóságos kézfogója, sőt, megdöbbentő módon olyan idősebb és fiatalabb, energiával mégis telített színészeknek a diadala, akiket fejben talán már régen összemostunk egyetlen nagy, egynemű masszává, „legendák” címszó alatt. Szóval maga az eleven filmtörténet csúszkál előttünk előre-hátra, miközben véletlenül sem maradunk le a lényegről: arról, hogy az Amerikai fogócska egy remek szórakoztató mozi.

Nyomozós-becsapós-sötétben tapogatózós vígjáték ez a javából, senki sem tudja, kiben bízhat, egyedül csak az érzelmek építenek némiféle bizalmi kapcsolatot a szereplők között. Az ilyesmit egyébként szeretem, mármint az üzenetet, hogy az emberi kötődések bizonyos helyzetekben felül tudják írni a rideg racionalitást. Ezen túlmenően túlságosan sok bölcseletre és gondolati háttértartalomra nem kell számítani, a film cselekményét kimeríti a titokzatos pénzért folytatott harc, illetve Hepburn és Grant szerelmi évődése.
Színészi játék terén, ha kell egyáltalán ezt hangsúlyozni, nincs kérdés: mint írtam, generációk klasszikus színésznagyságai feszülnek itt egymásnak, a rendező nem is zavarja őket, érezni, hogy működik a kémia, pedig Grant és Hepburn között elég jelentős és letagadhatatlan korkülönbség is van. A személyes kedvencem Matthau volt, ő alapvetően képtelen leplezni, hogy vérbeli vígjátéki figura, mégis megérzi a pontot, amikor valami komolyabb, bestiálisabb arculatot kell mutatnia – és ez össze is jön neki. Ugyanilyen jól tud fenyegető attitűdöt felvenni Kennedy, pedig őt aztán végképp joviális és szelíd kisugárzásáról ismerjük elsősorban.
A háttérmunkások közül a zenei szekciót emelném még ki, itt Henry Mancini ügyködött nagyot. A végeredmény nagyon jellegzetes, a meghatározó korabeli Mancini-soundtrackek stílusa köszön vissza itt is, de azt hiszem, a teljes zenei kínálat nem ér fel a Rózsaszín párduc és a Terror-kísérlet színvonalához.

Nincs igazán kétségem afelől, hogy ez a film kikezdhetetlen. Nem nagyon fogott rajta a kor, ma is pontosan ugyanazért olyan jó, amiért a maga korában szerethette a közönség. Nem érdemes kihagyni, függetlenül attól, hogy érdeklődik-e a néző a régi filmekért, vagy sem.

*Ha nagyon megerőltetem magam, azt azért át tudom érezni, hogy a fanyar humor bizony jól áll neki, talán éppen a szenvtelensége miatt. De tényleg ez lenne a siker titka?

de baromi régen szerettem volna tudni, hogy melyik filmnek ez az utolsó mondata! :D
(és aki megmondja, melyik filmben hallottam, az kap egy virtuális vállveregetést ;) )