Femme Fatale (2002) 65% 52★

Már a rendező egy korai remekművében, a Dressed to Kill-ben, rémálom formájában megjelenik egy jelképes küzdelem, ahol az álmodó a fények és tükröződések segítségével kell legyőzze gyilkosát. De Palma érzi, hogy egyszer szembe kell nézzen ezzel a végső kihívással. A Femme Fatale elkészítéséhez felhasználta teljes filmes arzenálját, a legnagyobb rendezői érzékenységgel, utolérhetetlen formaérzékkel alkotta meg a technikailag leginkább kiforrott művét, mely valahol az egész életművét összefogja. Ami a Dressed to Kill-ben még csak kísérlet, sugallat, a Femme Fatale-ban beteljesül.

Laure Ash kívülről tökéletesen illeszkedik a „végzet asszonya” archetípushoz, aki a vonzereje, manipulációs képességei és titokzatos múltja révén irányítja az eseményeket, és férfiakat ejt csapdába. Kihasznál minden lehetőséget céljai elérése érdekében. Csakhogy a „femme fatale” mindig mellékszereplő, a film noir eszköze tulajdonképpen (ami ironikus, hiszen elvileg ők irányítják a „végzetet”…). Az a gesztus, hogy De Palma főszereplővé tett egy ilyen karaktert, már önmagában új perspektívát kínál fel. Továbbá, jól tudjuk, hogy „a cím kijelöli a főmotívumot”: Tehát vizsgálódása tárgyának jelölte ki a karaktertípust. Laure-t nemcsak bűnözők üldözik, hanem jelképesen a kamera is, az érzelmi elmélyülés, feltárás lehetőségét keresve (Shyamalan valami egészen hasonlót csinál a A csapda (2024)-ban).
Mert valójában az összes femme fatale, Laure Ash is, bizonyos értelemben áldozat. A magukra öltött „végzet asszonya” szerep védelmi mechanizmus a mások (elsősorban férfiak) általi elnyomás, kizsákmányolás ellen (A szobalány (2016) ugyanezt a kérdést tematizálja). A femme fatale karakterekben senki nem tud olvasni, de ők sem értik saját magukat. A kiszámíthatatlanságuk, titokzatosságuk mögött identitáskrízis rejlik. A film nyitánya: Laure arca tükröződik a TV-ről, miközben egy klasszikus noir filmet néz, éppen a tipikus femme fatale-jelenet megy (incselkedés, fegyvert fog a férfire stb). Ez Laure téves önmeghatározásának pillanata, ami rámutat a média (és sajnos a filmek) káros, személyiség-korlátozó hatásaira, amennyiben a befogadás megfelelő tudatosság nélkül történik. De Palma azonban orvosolja az említett problémát: leszámol egy elavult tradícióval, felszabadítja a femme fatale-t, és megmutatja, hogy miért annyira hasznos filmeket nézni; az önreflexió lehetőségére hívja fel a figyelmet. Ha csak a cselekmény szintjén értelmezzük, gyenge húzásnak tűnhet a végső fordulat, pedig pont az jelenti a lényeget, a mondanivalót. A Femme Fatale c. film a femme fatale karaktertípus dekonstrukciója. Egy sajátos felnövéstörténet, ahol a hatáskeltő kellék (a végzet asszonya) először összetett karakterré, majd a felcímkézett dobozból kitörve, maszkját eldobva emberré válik.

Jack Terry, a Blow Out c. filmből, csupán egy harmadrangú exploitation-horror filmen dolgozott, mégis művészi megszállottsággal kereste a tökéletes női sikoltást. A Femme Fatale-ban Nicolas fotóművész létére alantas paparazzi-munkát kell vállaljon, mert az alkotásait nem értékelik eléggé. Mindkét karakter esetében megjelennek a külső elvárások, a közönség (látszólagos) kiszolgálása, illetve a rejtett mélység, a tiszta művészi elköteleződés, a kőoszlopba szúrt drágakő (Snake Eyes); ők ketten De Palma alteregói.
Nicolas a főművén dolgozik, egy mozaikképen, melynek utolsó kis darabja a film megoldása is egyben. Sikerrel jár: talán az egyetlen De Palma-film, aminek a vége Happy Ending.
Egyébként, ez A kedvenc filmem.