Filmek 5-től 7-ig zóna

Bizonyos ismeretlen erők nem akarják, hogy rájöjjünk, igazából mire vagyunk képesek. Nem akarják, hogy tudjuk, hogy a természetfelettinek tűnő képességeink valójában igaziak. Hiszem, hogy ha mindenki látja, mi lesz néhány emberből, amikor teljes mértékben kiaknázza a képességeit, másoknak is felnyílik a szeme. A magunkba vetett hit ragályos. Engedtessék meg nekünk, hogy szuperhősök legyünk. Máskülönben sosem nyílik fel a szemünk. Bárkik is azok, akik nem akarják, hogy megtudjuk az igazságot, ők ma veszítenek.

1. Moments choisis des Histoire(s) du cinéma (Godard, 2001)
2. Üveg (Shyamalan, 2019)
3. Twin Peaks: The Return (Lynch, 2017)
4. Film Socialisme (Godard, 2010)
5. A Fabelman család (Spielberg, 2022)
6. Cosmopolis (Cronenberg, 2012)
7. As Filhas do Fogo (Costa, 2023)

8. A jövő bűnei (Cronenberg, 2022)
9. RR (Benning, 2007)
10. Mission: Impossible: Leszámolás (McQuarrie, 2023)

Pocsék ízlésem van…
Alig volt a témához merítés…
Egyhangúak a választott címeim…

Tegnap elkezdtem egy hosszabb karcot idevágni, a meglévő ablak mellett megvolt nyitva csomó minden más is, majd jó igényesen sikerült rányomnom az x-re, kivéreztetve teljesen az addigi művemet. Nem örültem.
Utólag belegondolva nem gáz, mert krónikus önismétlésbe züllött az egész, tekintve, hogy a lista majdnem minden egyes tételéről megemlékeztem már korábban, a zónán belül, alkalmanként többször is, szóval maradjon csak a lényeg: A maximálisan szubjektív töltetű lista és a max egy sornyi kommentár mellé:

1. Dogville – A DV óta vagyok elhivatott von Trier stan, de úgy is mondhatnám, a DV önmagában elég ehhez az elismeréshez.
2. Ai no Mukidashi (Love Exposure) – Olyannyira friss élmény, hogy szinte még gőzölög, a link túloldalán a véleményem: https://snitt.hu/filmek/ai-no-mukidashi-2008
3. Szegény párák – Azóta olvastam a könyvet is, nálam a film a nyerő.
4. Éjjeli féreg – Mindenkritika és (Gyllenhaal jóvoltából) színészi deluxe járat, avagy A Guide How To Make an Intelligent Genre Movie.
5. Rekviem egy álomért – Ide nem kell indok.
6. Egy makulátlan elme örök ragyogása – Ide kellene, de @Kino már megtette helyettem is.
7. A Faun labirintusa – Mikor még del Toro tudott filmet rendezni. Sem mágikus realizmusból, sem történelmi horrorból nem láttam, olvastam, éreztem azóta sem jobbat.

Aztán persze lehetne még hosszasan tovább sorolni, de a hét legyen hét.

Remek ízlésem van…
A témához komoly a merítés…
Sokszínűek a választott címeim…

A 21. század legjobbb filmjei (imo-faktor: magas)

A zóna hasonló körrel indult (filmek 2000 és 2019 között), így nagyon érdekes látni, ennyi év után mennyire átalakultak a listák, nálam például csak egy maradt a helyén a régi felsoroláshoz képest.

1. Mad Max: Fury Road

Akárhányszor újranézem, mindig olyan izgalmas és sodró lendületű, mintha először látnám. Mindig ugyanúgy szurkolok a kamion csapatának, hogy Furiosa és Max összehaverkodjanak, és hogy együtt odapörköljenek az üldözőknek. A történetvezetés kivételesen tisztán valósul meg, szerintem az egész filmtörténetben egyedülálló minőségű. Élesen és tartalmasan reflektál a saját korára, ilyen téren kevés 21. századibb film van. Ez főleg azért teljesítmény, mert az eredeti Mad Max, különösen a második rész addig jutott politikafilozófiában, hogy egyedül az öntörvényű akcióhős már nem képes létezni, csak közösségben élhet túl. Ez jó és mint motívum a Fury Roadban is felbukkan, de az új változatban ezen a téren komoly tartalombővülés ment végbe. Egyrészt, megkapjuk az egyik legszebb feminista üzenetet az elmúlt évtizedekből: nők és férfiak csak együtt dönthetik meg a patriarchátust, másképp nem megy. Másrészt, szembesít a kor sivárságával, amelyben minden utópia meghalt – ezzel a fájdalmas veszteséggel immár együtt kell élni. Ami nem könnyű, van egy pár nehezítő körülmény (környezeti katasztrófa, diktatúrák, a látvány eluralkodása, az ember törékenysége a gépekkel, különösen a járművekkel szemben), de csak a veszteség feldolgozása után és a reménytelenség belátása után foghatunk neki valami újnak. Max és Furiosa remek szereplők és akcióhősök. Anno a 444-en volt egy hiszti a filmről, hogy hát Max itt már csak egy motyogó marha, bezzeg a régi hősök, mint Bruce Willis igazi madafakák voltak még. Az ilyen cikkek által visszasírt figurák mára anakronizmussá váltak, nem véletlen, hogy az új Mad Max hiperhímjei már csak gépi alkatrészekkel tudnak funkcionálni. Ehelyett sokkal jobbak a rétegeltebb férfiszemélyek, mint az itteni Max, aki ugyan nem veszítette el teljesen az „országút harcosa” vájbokat, de ennek az ára a folytonos traumatizált létezés, hallucinálás stb. Mindezzel együtt viszont képes érzelmileg kötődni Furiosához (az eredeti szériából nem emlékszek ilyen jellegű érzelmi bevonódásra Max részéről). Ha pedig akció: a végső leszámolás az üldözéssel szerintem a század legjobb akciójelenete. Igényesen csinálták meg, pörgős, őrült, belevaló. Amúgy meg imádom a steampunk, dieselpunk, cyberpunk, stb.punk filmeket, így ebből a szempontból is a kedvencek között a helye.

2. Crimes of the Future

Cronenberg mondta egy interjújában: „As artists, you have your feelers out for other things, significant things, that maybe don’t have to do with your daily life, but with everyone’s future life.” Szóval érdemes figyelni rá, mert az átlagnál érzékenyebb az antennája az eljövendő dolgok iránt. A kedvenc filmem tőle, részben szubjektív okokból (olyan témákról filozofál itt, amik nagyon érdekelnek), de azért külsős szempontként felvethető, hogy mint rendezői teljesítmény is kiemelkedő. Sokakkal ellentétben Cronenberg nem fárad, jobbnál jobb alkotásokkal rukkol elő (Wes Craven irigykedve mondta róla, hogy milyen ügyesen tud műfajt váltani, míg ő egyszerűen nem tud szabadulni a horrortól) Szemben mondjuk Cravennel vagy Carpenterrel, nála a társadalomkritikai irány nem tompult ’90 után, hanem a 2000-es évekre egyenesen markánsabbá vált. Robin Wood marxista oldalról mindig ekézte, hogy hát a beletörődést sugallják a filmjei (mert Cronenbergnél a világ szär, de ha változtatni akarsz rajta, csak mégsz@rabb lesz), szerintem nem volt igaza (amúgy is, milyen neve van már ennek a Woodnak, majdnem Robin Hood, de nem). Minden problémát lehetetlen érinteni, amit ez a film boncolgat (pun intended), ezért két nyilvánvalóbb vonalon indulnék el: test és művészet. Cronenberg visszatérő gondolata, hogy a valóság és fikció mára szinte kibogozhatatlan egymásbafonódása mellett maradt egy biztos pontunk, ez pedig a testünk. „Body is reality” – hangoztatják a szereplői. Akármennyire is próbálják különböző szervezetek (itt a mára gyengévé vált állam és a különböző, fájdalomtompító termékeket forgalmazó kapitalista cégek jelennek meg) fegyelmezni, rendszabályozni az embert, hogy alávesse magát a fennállónak, a test előbb-utóbb jelzi, hogy valami nincs rendben (vö. Máté Gábor munkásságával). Nem Cronenberg lenne, ha itt nem egészen bizarr módon adna jelzést. Meg hát már a test sem ugyanaz itt, mint régen. De a lényeg, hogy legalább van és csinál valamit. A test-problémához kapcsolódó művészek nem véletlenül boncolnak, operálnak. Egymáson, magukon. Saul azt a művészetet, amelyik csak felületi megjelenésre törekszik (a csupafül ember, szájzárral elnémítva) megvetően „eszképista propagandának” nevezi – helyette a dolgok mélyére kell hatolni, akkor is, ha nem tetszik, amit találunk. Sőt, akkor kell csak igazán a művészet, amelynek soha nem ér véget a feladata, újra és újra el kell végeznie a boncolást, mondják benne. Nem túlságosan idealista film persze, hiszen számol azzal, hogy a hatalom is eltérítheti a kultúrát, a legmélyebb regiszterekbe is beépülhet, a test megváltoztatására is képes (akkor végülis mennyire is valóság a test?). Végkicsengése pozitívnak lett szánva, hiszen spoiler Túllépném a kereteket, ha mindenről részletesebben írnék, amit ez a gazdag tartalmú film körüljár (pl. kevés történet mossa el ennyire a természet-kultúra, technológia-emmberi test, alkotó és alkotás közötti határokat, ez így itt megjelenítve egészen brutális), ezért még kiemelném a színészeket, akik nyers performanszot nyújtanak, Cronenberg nem instruálta túl őket. A Timlint alakító Kristen Stewart fantasztikus 21. századi bürokrata szerepében. Lassan az derül ki, hogy az Alkonyat-széria anno egyfajta szándékolatlan tehetségkeltető szerepét töltötte be.

3. Mulholland Drive

A harmadik helyért komoly küzdelem zajlott Lynch két filmje között, ám a mérkőzés meg volt bundázva: a győztest nemrég néztem újra, az Inland Empire viszont majd csak később kerül sorra újrázás céljából. Ha a 21. századi emberi félelmekről, vágyakról, (rém)álmokról és a filmes médiumról van szó, Lynch tudása szinte enciklopédikus jellegű. Na nem csak a tárgyi tudása miatt nézi az ember a filmjeit, hanem az utánozhatatlan hangulata és stílusa miatt is – nem tudom, ki vegyíti még így a szappanoperát a szürrealizmussal. Érdekes, hogy régen, első nézésre csak kevésbé érzékeltem egy hangsúlyos témát a Mulholland Drive történetében: ez a film végig a filmiparban jelenlévő szexuális kizsákmányolásról, prostitúcióról és az intézményes elhallgatásról szól, a realista olvasat számára felkínált, sikertelen szerelmi történet pedig, ha nem is elterelés, mégiscsak a felszín. spoiler Ma már nem avantgárd dolog felvetni ezt a kérdést, 2001-ben viszont egyáltalán nem volt ennyire magától értetődő (bár az meglepő, hogy ezek szerint már akkor is nyílt titokként kezelték ezt a filmiparban), így Lynch kifejezetten úttörő volt. Ha ettől a hangsúlytól eltekintünk, a film gazdagon mesél még a valóság és fikció viszonyáról, és arról, hogy az intézmények integritásának egyik alapfeltétele a csend, az elhallgatás. Intézményekbe beépülni egyet jelent bizonyos íratlan szabályok tudomásulvételével és hallgatólagos elfogadásával. Nagyon szeretem még, ahogy Lynch bánik a nézővel: mindig nyomozásra invitál, nem fogadja el az aktív rendező-passzív néző felosztást. Jófej is, mert a nyomozás mellé mindig ad egy kis kávét. Aki aztán kiköpi a kávéját és nem akar részt venni a játékban, az nyilván csicska.

4. The Act of Killing

Kíváncsi vagyok rá, hogy egymástól eltérő világok hogyan tudnak szót érteni egymással. Mai közéletünkben szinte állandó elem a szekértáborok, törzsek, politikai pártok stb. szembenállásának kárhoztatása és az összebékítés, párbeszéd szorgalmazása. (Hogy ettől sokat remél pl. a magyar közönség, azt jól mutatja Reisz Gábor filmjének elképesztő népszerűsége az ellenzéki/független értelmiségiek körében). Persze, nem annyira rossz dolog, ha különböző felfogású emberek szóba elegyednek egymással, olykor nagyon is van értelme. Csak hát kérdés, hogy mennyit kell várjunk ettől. Az az érzésem, kissé túlértékelt megoldás és időnként egyfajta végső céllá és önértékké válik. Hiszen némely esetben a párbeszéd egyenesen káros és az egyik fél megalázásával jár (pl. jelentősebb hatalmi aszimmetria esetén). Összebékíteni sem kell mindig mindent/mindenkit, mert a végén még eljutunk a senemjobb senembal hanemmagyar jelszaváig. Az Act of Killing az a dokumentumfilm, ami kipróbál valami mást, hiszen az elkövetők és áldozatok közötti párbeszéd látványosan befuccsol (Oppenheimer másik filmje, a The Look of Silence demonstrálja ezt). Elkövetők filmes narratívák által cselekményesítik az egykori bűntetteket és mások (pl. az áldozataik) szerepét játsszák el. Provokatív és vitatható megoldás, hisz hol vannak ebből e képből az áldozatok ugyebár. Működik? Kétséges, de az egyikük legalább az öklendezésig eljutott. Szerény eredmény, de valaminek valami. Biztos, hogy ebben a témában (a kommunikáció 21. századi blokkjai) nem ez az egyetlen vagy a legjobb alkotás, viszont rám nagy hatással volt. Ma már tudnék olyanokat említeni, mint Godard vagy Jude, akik a beszéd értelmének összeomlását regisztrálják, és nem a sokszor emlegetett „buborékok” kapcsán, hanem általánosabb és mélyebb okokat jelölnek meg (I Do Not Care If We Go Down in History as Barbarians, Film Socialisme – a párbeszédig eljutnak, de minek?).

5. Long Day's Journey into Night

Újra kéne nézni, mert ugyan régen próbáltam róla firkálni valamit (https://snitt.hu/ertekelesek/838082 ), de nem tudom, az mennyire érvényes már. Az biztos, hogy a film második felét kitevő lelki trip mint élmény kiemelkedő, és nem csak filmtechnikailag maradandó, de úgy is érdekes, mint az emlékekről való gondolkodás. Amúgy ha már emlékidézések és elmúlás meg kínaiak, akkor a Wang Bing által rendeztt Dead Souls mindenképp jelentős teljesítmény.

6. Torinói ló

A magyar filmtörténet legnagyobb mic drop-ja. Onnan tudod, hogy cudar idők jönnek, ha egy Tarr elhallgat, és azt mondja, a bibliai teremtéstörténetet már csak fordítva lehet elbeszélni. Velem maradt a jelenet, amikor a lovat hasztalan próbálják indulásra kényszeríteni. (Gondolom, az állat nem akart a 2022-es IÁ főhősének sorsára jutni)

7. Ide sok jelölt kívánkozik, ezért nem akarván megbántani őket, legyen megosztva az alábbiak között:

Dogville (A legjobb rosszul fogadott filmek egyike https://snitt.hu/ertekelesek/947063 )

Cosmopolis (Ki tud még olyat, hogy a játékával megszemélyesít egy közgazdasági elméletet?)

A History of Violence (Minden közösség alapja történetileg tárul fel csak igazán https://snitt.hu/ertekelesek/903421 )

There Will Be Blood (Az biztos, főleg, ha pénz van a dologban. Újra kéne nézni.)

Twin Peaks: The Return (De hisz ez egy sorozat)

Femme Fatale (Kevés példa van rá, hogy valaki így megforgat egy egész zsánert, vele együtt pedig egy makacsul velünk maradt karaktertípust. A forgatás nem egyszerűen posztmodern dekonstrukció, De Palma rendet is vág a végére)

Split (Öreg Shyamalan a képregényfilmek legforradalmibb változatát szállította nekünk)

Fabelmans (Az egyik legjobb elmélkedés a művész geneziséről – a Spielbergre jellemző pátosz csak a legvégén rondít egy kicsit, egyébként tökéletes)

Margaret, Blue Jasmine (A legkiemelkedőbb személyiségtanulmányok és színészi játékok között van a helyük. Rejtély számomra, Anna Paquin miért többnyire csak f0s filmekben játszik)

Hanagatami (Ezt csak, mert annyira egyedien szép)

IÁ (Érzéki)

Gondoltam az elmúlt 25 évet felosztom 5-ös csoportokra, hogy minden 5 évente 5 film legyen benne, különben még többet lehetne felsorolni, így legalább valamennyire szabályos az eloszlás, és még így is ki kellett hagynom kiváló alkotásokat, ráadásul még sokat nem láttam, amik potenciálisan rákerülhetnének a listára, szóval nálam ez most így alakult pillanatnyilag (bár a 2000-es év technikailag a 20. századhoz tartozik, de oda is írtam most, így maradt ki többek között a Dogville abból az ötösből, mert így az nem fért be).

⭐ 2000–2004
Werckmeister harmóniák (2000)
Dalok a második emeletről (2000)
Szerelemre hangolva (2000)
Mulholland Drive – A sötétség útja (2001)
Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz (2003)

⭐ 2005–2009
Siratóerdő (2007)
Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (2007)
Vérző olaj (2007)
Shirin (2008)
Kutyafog (2009)

⭐ 2010–2014
Hiteles másolat (2010)
Melankólia (2011)
A torinói ló (2011)
Holy Motors (2012)
Eszeveszett mesék (2014)

⭐ 2015–2019
Kosok (2015)
Dans les forêts de Sibérie (2016)
A négyzet (2017)
A világítótorony (2019)
Történetek a végtelenségről (2019)

⭐ 2020–2024
Memoria (2021)
Bárány (2021)
Macbeth tragédiája (2021)
A sziget szellemei (2022)
Tökéletes napok (2023)

A saját listámhoz azokat a filmeket hozom, melyeket nem tehetek meg mércének, különben semmi másra nem adhatnék maximum pontot. Az egyszerűség kedvéért az animációt most kihagytam.

11/10:
Fantomszál (2017)
Mad Max: Fury Road (2015)
Az élet fája (2011)
Diqiu zuihou de yewan (2018)
Bűverő (2009)

12/10:
Paterson (2016)
Challengers (2024)
Dogville (2003)
Inland Empire (2006)
Margaret (2011)
Pacifiction (2022)
Femme Fatale (2002)

13/10
Megalopolisz (2024)
Holy Motors (2012)

Egy TOP 25-ös listát lazán össze tudnék rakni olyan XXI. századi filmekből amiket sokadik nézésre is vagy kedvencnek tartok vagy remekműnek, de leginkább mindkettőnek.
Ötöt vagy hetet kiválogatni legfeljebb találomra tudnék, úgy, hogy bármelyik másik bekerülhetne a helyükre, a tíz sem épp fair, de vállalhatóbb. Nézzük a szempontokat:

1. Egy makulátlan elme örök ragyogása – Ha van film amiből talán mindenre a maximális pontszámot adnám (szórakoztatás, rendezés, kreativitás, remek vizuális megoldások, színészi játék, zene és komoly hangvétel pazar harmóniája) az ez. Sokadik nézésre is ugyanolyan jó.

2. Dogville – von Trier, főleg az ezt követő időszakában már gyakran nem volt a szívem csücske. A Dogville-nál még tudott mértéket tartani és élt kifinomultabb művészi eszközökkel. Persze a formabontó (szó szerint) díszlet és megvalósítás teszi igazán felejthetetlenné, hiszen a történet a maga szadista, perverz kegyetlenségével, aminek von Trier rend szerint kiszolgáltatja idealista hőseit – nem kifejezetten rendkívüli, már-már ijesztően tanmese jellegű, a környezet pedig minden pillanatban azt mutatja: ez egy előadás, mégis hátborzongató mennyire életszerűvé teszik a színészek. Kétségkívül rendezői pályájának csúcsa.

3. A zongoratanárnő – Haneke rendezése és Huppert alakítása a film minden pillanatát emlékezetessé tették számomra, ritkán látni ennél kíméletlenebb és mégis émelyítően steril és precíz képet egy megbomlott elme kálváriájáról. Tökéletesen közvetített lelkiállapotok, hasonló kaliberű női alakítással egybefont karakter komplexitást és mélységet azóta is csak a TÁR-ban láttam amit szívem szerint szintén felvettem volna a listára, bár még csak egyszer néztem meg.

4. A kommün (Párizs, 1871) – A mai napig nem sikerült senkit rávennem, hogy nézze meg ezt az egyedülálló filmet, ami nem is csoda, hiszen 345 perces. Watkins az egyik legzseniálisabb forma a filmművészetben, már többször bizonyított a fiktív elemekkel tarkított történelmi/életrajzi/dokumentumfilmjeivel (a Punishment Park is kedvenc tőle, de az Edvard Munch is egyedülálló) de itt minden kétséget kizáróan túlteljesítette magát amikor megrendezte a a párizsi kommünt egy raktárépületben, óriási teret engedve az improvizációnak, kétszáz önkéntessel és olyan stílusban, mintha korabeli „híradós közvetítéseket” néznénk. Nincs párja.

5. Werckmeister harmóniák – Azt hiszem senkinek nem kell bemutatnom Tarr egyik (már kiforrott) legbefogadhatóbb filmjét. Ha mégis, akkor nyomás megnézni. Nem hiszem, hogy magyar viszonylatban lenne jobb záróképsor, de nemzetközi viszonylatban is tisztes helyet foglalna el. Azt hiszem Tarr leginkább itt ragadta meg azt, hogy ez a mi tragikumunk túlnő rajtunk, az emberi természet tragikuma is.

6. Az ölés aktusa – Amikor Joshua Oppenheimer még nem egy olyan musicalt próbált összehozni amiből csak elvett a bizarr dalolgatás akkor két olyan dokumentumfilmet adományozott a világnak, amik nélkül mind szegényebbek lennénk. De leginkább enélkül. Nem tudom jól bemutatni, egyszerűen látni kell.

7. Good Bye Lenin! – Kevés olyan dolog van ami annyira kihatott Európára mint a rendszerváltás és valószínűleg nagyon kevés olyan film ami könnyeden, szatirikus élcelődés és drámai ítélkezés nélkül szól a politikáról, miközben megható család és felnövéstörténet is egyben arról, hogy kötelékeink túlmutatnak a meggyőződéseken.

8. A család kicsi kincse – Már nem számolom hányszor láttam, legalább ötször. Kissé talán cinikusan indul, mindenki a maga mizériájával van elfoglalva aztán megy előre a film és valami egészen rendkívüli történik. És tisztes dráma, amellett, hogy betegre röhögöd magad rajta, na meg nem utolsó road movienak sem. A legszórakoztatóbb film a listámról, a néhány legjobb vígjáték közt tartom számon, olyanok mellett, mint A Nagy Lebowski.

9. Felperzselt föld – Súlyos film, megrázó dolgokról szól, de ízlésesen, a befejezés pedig valósággal letaglóz, összetör. Itt még a vizualitás nem nőtt túl a tartalmon. Villeneuve legjobbja, amit eddig láttam.

10. Bolti tolvajok – Talán a Biciklitolvajokhoz tudnám hasonlítani, olyan tekintetben, hogy komoly művészi értékekkel bír, de mégsem egy arthouse közönségnek szóló „kultfilm”, tisztes és „szórakoztató” produkció univerzális, nehéz témákkal és értékekkel. Azt szeretem ebben a filmben, hogy egyrészt Európai szemmel is nagyon életszerű és átélhető a Japán színészek játéka benne (ez egyébként ritka, hiszen jellemzően van 1-2 figura a filmekben akik kulturális sajátosságként túljátsszák akár a mogorva fazont akár a bohóckodást), másrészt pedig számos mesterművet tartok számon Japánból Kurosawa utánról is, de ezek nagy része túl bizarr vagy távolságtartó, esetleg egyéb módon művészi ahhoz, hogy valódi érzelmi hullámvasútra invitáljon, hogy a karakterekkel együtt örüljek vagy sírjak. Már jó ideje a Bolti Tolvajok talán az első film aminél azt éreztem, hogy nem egy Japán filmet nézek Japánokról, hanem csak egy filmet hétköznapi, lecsúszott emberekről akik minden pátosztól mentesen megélnek valami különlegeset. Mint olyan pedig csodálatos és szívbe markoló élmény volt.

Új téma: a 21. század legjobb filmjei (tehát 2000 és 2024 között bemutatott filmek).
Eltelt a negyede, tavaly több filmes fórum lajstromozott, érdekesen hullámzik a kánon.
A kiírást szándékosan összekötöm egy eseménnyel, hiszen most lesz lehetőség akár személyesen is megvitatni a kérdést -> https://snitt.hu/esemenyek/2025-tavaszi-snitt-tali

A határidő: április 25. 23:59.

2024

1. Tűzvörös égbolt (Christian Petzold)
2. Challengers (Luca Guadagnino)
3. Soundtrack to a Coup d'État (Johan Grimonprez)
4. Kettes számú esküdt (Clint Eastwood)
5. Megalopolisz (Francis Ford Coppola)
6. A csapda (M. Night Shyamalan)
7. Furiosa (George Miller)
8. Hundreds of Beavers (Mike Cheslik)
9. Kék Pelikán (Csáki László)
10. Ne várjatok túl sokat a világvégétől (Radu Jude)

szemétbe vele: Emilia Pérez, Gladiátor 2., Terrifier 3, It Ends With Us, Deadpool & Wolverine, Hang nélkül: Első nap, Agymanók 2. stb.
Emlékezzünk még meg minden idők leggyávább cannes-i döntéséről: Anora. Gratulálunk!

1) Kinds of Kindness
2) Longlegs
3) Dune: Part Two
4) Challengers
5) Joker: Folie à Deux
6) Fekete Pont
7) Kék Pelikan
Az idei filmes felhozatal az általam látottak közül nem tartalmazott számomra igazán kiemelkedően erős alkotásokat: minden fenti filmre 8 pontot adtam. A tavaly bemutatott, de idén nézettek közül a The Beast, az Anatomy of a Fall és a The Zone of Interest az első három helyre került volna, ha nem lettem volna szigorú :) Az idei magyar filmek viszont véleményem szerint az eddigi átlagon felül teljesítettek, említésre méltó még a KIX és a Nyersanyag.

A magyar premierek szerint (ha olyan nem volt, akkor 2023 ősz is belefért):

(+) A szenvedély íze
ASMR Mukbang + egy szép szerelmi történet

(+) Agymanók 2
Habár a karakterek személyisége lehetett volna kevésbé „általánosított”, lélektani szempontból van olyan profi, mint az első. A pár napot felölelő cselekmény jelképes; ráadásul nem is érződik rajta, hogy annyira vízválasztó lenne Riley életében, mégis egy kerek egész drámát kapunk. Ez két dologra mutat rá: egyrészt az emberi érzésvilág gazdagságára, másrészt arra, hogy nincs egy nagy „felnőtté válás” (bár itt inkább a tinédzserkorba lépésről van szó), hanem sok kicsi. Körkörösen előrehaladó folyamat; az adott helyzethez / problémához kell felnőni.

(+) Juror #2
Már azt is nagyszerű volt látni, ahogy az érzéketlen esküdtbíróság masszájából felbukkannak az egyének, kezdenek nyitni egymás és a nagy felelősséget igénylő feladat felé. És emberként kommunikálnak. Aztán jön az irtó kellemetlen, szinte feloldhatatlan erkölcsi dilemma. Nagyon jó önvizsgálatra; azt hiszem, mindenki egy kicsit többet tud meg majd magáról a film megnézése után.

(+) The Killer
A tipikus profi, munkáját mindig tökéletesen végző, szimpatikus bérgyilkos (aki itt ráadásul vonzó nő is) és a tipikus profi, munkáját mindig tökéletesen végző, feddhetetlen rendőrnyomozó történetének találkozása. Majdnem buddy cop lesz belőle. Az old school megoldásait annyi frissességgel tálalja, hogy nem lehet nem elérzékenyülni tőle. Búcsúnak is jócskán megállná a helyét.

(+) Madame Web
Szuperhősös előzményfilm egy hétköznapi szuperhősről: egy mentősről! Madame Web nem fogja lézercsóvával legyőzni a rosszfiúkat, az ő képessége csak abban áll, hogy észleli a körülötte lévő segítségre szoruló embereket, plusz időhurokban tartja addig, amíg nem mozdul (helyenként erős pszicho-thriller a film, főleg a vonatos jelenetnél). A kameraforgatások, az erőteljes rendezés, Webb és a Gen-Z lányok közti dinamika egy szórakoztató, mozgalmas, inspiráló filmet eredményeznek. Abszolút nem értem az utálatot.

(+) A kaszkadőr
„It's not meant to be real. That's why I like cartoons. Y'see, 'cause cartoons don't pretend to be real.” – A legcukibb ars poetica.

(+) Vörös szobák
Meg nem mutatás és el nem mondás (picit hasonlít ebből a szempontból az Érdekvédelmi területhez). A nyugtalanító interneten keresgélés, egyik linkről a másikra kattintgatás a Welcome to the Game játékot idézi nekem. A legérdekesebb mégis az, hogy a főszereplő mennyire kifürkészhetetlen. Amikor az aukció közben a másik monitoron pókerezik… áá, brutális film.

(+) I Saw the TV Glow
Bemutatja, hova vezet, ha az ember megakasztja a saját identitásának kifejlődését. Az a jelenség is előkerül, hogy hogyan emlékszünk egy gyerekkori traumát okozó epizódra, ami egyszerre elborzaszt és hívogat. Esztétikailag baromi érdekes; a „The Pink Opaque” hangulata valami olyan ritkaság, amivel talán csak indie horror játékoknál találkoztam.

(+) Tökéletes napok
Na, ha ilyen filmek nem kerülnek be a legjobb 7-be, akkor tudom, hogy nagyon erős volt az év.

(+) Aggro Dr1ft
Fincher után Harmony Korine is radikálisan újraértelmezte a bérgyilkos-főszereplőt. Felejthetetlen incel-lázálom.

(+) The Royal Hotel
„Leave me alone, I'm just a girl” – A film. Szinte semmi műfaji kódot nem használ, pedig kőkemény thriller. Ijesztő lehet néha nőként létezni.

(+) Mononoke: Karakasa
https://snitt.hu/ertekelesek/2027733
Kíváncsi vagyok, a japánoknak mit jelent a film. Gondolkoztam, hogy ez vagy Miyazaki. Az utóbbi mellett döntöttem az életműben elfoglalt helye miatt, egyébként a Karakasa számomra izgalmasabb.

7. Kimitachi wa Dou Ikiru ka
Úgy néz ki, Coppola mellett Miyazaki is eljutott arra a pontra, hogy teljesen szabad formában tudja közölni vízióját, nem törődve semmiféle elvárással, csak a művészi teljesítményt tartja szem előtt. Az építész-metafora is előkerül. De frappáns befejezés helyett Miyazaki csak vállat von.

6. Érdekvédelmi terület
Glazer a Születés (2004) óta keresi a tökéletesen szenvtelen hangot. Most megtalálta, elviselhetetlenül nyugtalanító ez a film. Amikor a virágos közelkép után tiszta piros lett a vászon, halálfélelmem volt, nem viccelek.

5. A csapda
Shyamalan érzelmi intelligenciája nem a lélekismeretben rejlik, hanem az önzetlen érzelmi odafordulásban. Legújabb parabolájában megkísérel csapdát állítani egy szociopatának. Vissza lehet-e hozni a „normális kerékvágásba”; elő lehet-e hozni belőle az emberit, ami még megmaradt? Persze, végül kicsúszik a keze közül, de azért szép próbálkozás volt.

4. Anora
Sean Baker az egyetlen amerikai, aki olyan valóságszagú atmoszférát képes teremteni, mint Jafar Panahi, még ha itt jobban is érződik a fikció, mint korábbi munkáinál. Szükséges lépés volt ahhoz, hogy ilyen csodás tragikomédiát hozzon létre. A tűpontos időzítését tanítani kéne vígjáték-íróknak. Az akcentussal való játék, az ordibálós-kaotikus jelenetek szinkronizálhatatlanná teszik a filmet. Gyomorba vágó és gyönyörű. Anora (direkt nem Ani) a kedvenc karakterem az évből Tashi (Challengers) mellett. Mikey Madisonra érdemes lesz odafigyelni, az év(tized?) alakítását nyújtja.

3. Furiosa: Történet a Mad Maxből
Jézusom, hova tűnt a Fury Road pezsgése?

2. Challengers
Egy perc néma csend Tashiért, amiért nemcsak a két fiú, hanem a nézők is totál félreértik.
Guadagnino korábbi művei nem igazán fogtak meg, fabrikáltnak érzem őket, hiába a tagadhatatlan, magas színvonal. Ezzel szemben a Challengers-t mintha nekem csinálták volna; egyáltalán nem számítottam ilyen rendezői érzékenységre, az innovatív zenehasználatról nem is beszélve. Fhu de leegyszerűsítő a történetet szerelmi háromszögként azonosítani. Az emberi kapcsolatok komplexitásáról, az érzések adásvételéről szól főként, elképesztő mélységgel. + Tashi a parton arról a varázslatos kapocsról beszél, ami néző és alkotás között jön létre, a befogadás pillanatában. Az a bizonyos erotikus hármas-jelenet magában hordozza az egész film dinamikáját, valószínűleg a legjobb kicsinyítő tükör valaha. Strukturális szempontból is bravúr, a különböző idősíkokat úgy vegyíti, hogy azok állandóan reagálnak egymásra; mintha továbbadnák az energiájukat, így végig mozgásban marad a film, sőt egyre erőteljesebb lesz, hogy a végén robbanjon egy hatalmasat (micsoda befejezés!). Háromszor mentem el moziba miatta, és harmadjára is úgy álltam fel a székből, mint aki maratont futott.

1. Megalopolisz
Annyira öntörvényű, mint a Twin Peaks: The Return; annyira excentrikus, mint a Holy Motors. Ez aztán a vízió. Ha most megkérdeznék tőlem, mit tartok a legjobb filmnek valaha, szerintem ezt mondanám. Írjon róla, aki tud.