Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004) 82% 481★

Ez nagyon nem az én filmem. A leírás alapján az ötlet tetszett, viszont a megvalósítás egyáltalán nem kötött le. Nagyon vontatottnak éreztem és néha untatott is. A hangulata egészen egyedi, viszont nem szimpatizáltam a szereplőkkel és Jim Carrey sem nyűgözött le. Nem bánom, hogy megnéztem, de egyszer nekem ez bőven elég volt.

Remek párterápiás film – pláne, ha egyedül nézi az ember!

Én kitörölném önmagamat a világból.

Nehezen lelem rá a megfelelő a szavakat. Eléggé húsba vágott most, de megtaláltam úgymond a „tökéletesen” hangulatomhoz illő filmet. Igazából már 10 éve meg kellett volna ezt néznem. Talán könnyebb lett volna az az időszak, mert a mostanit is picit más megvilágításba helyezi…
Egy igazi érzelmi hullámvasút az egész. Egy aranyos (bár minimálisan creepy) romantikus darabnak indul, aztán átmegy az egész egy elborult sci-fi / drámába, ami egyszerre szól a feledésről és a továbblépésről (spoiler), a végére pedig spoiler. A sztori egyébként még nem is nagy eresztés, de a vizuális megoldásai nagyon érdekesek és kreatívak, emellett pedig, ha az Eredet-et az „Álom az álomban” filmként tartjuk számon, akkor ezt emlegethetjük úgy, mint az „Emlék az emlékben” darabot. Bírtam Kate Winslet ("Felnőtt Ramona Flowers") és Jim Carrey karakterét is (Utóbbiét talán azért, mert vele valamelyest még azonosulni is tudtam…), illetve különösen életszerű volt a köztük lévő dinamika, ahogy egyik pillanatban még boldogan hülyültek egymással, a másikban meg már kibuktak valami apró butaságon, amit egyébként simán megbeszélhetnének. Ez nem egy tündérmese egy problémamentes kapcsolatról, és spoiler és részben emiatt is tetszett annyira. Nem ringatja a nézőt egy elérhetetlen álomba, hanem megmutatja azt, hogy a valóságban igenis mindkét félnek egyformán dolgozni kell azon, hogy működjön egy kapcsolat. (Ez meg vagy sikerül végül, vagy nem.) Úgy érzem, hogy nagyon hosszan tudnék írni a mondanivalójáról, de itt inkább ezt rövidre zárom.
Ami nekem kissé kilógott belőle, az a tudós(?)csoport. Persze mindegyiküknek jutott fontos szerep a fordulatokban, az ő jeleneteik többsége mégis csak rontotta a hangulatot, meg úgy az összképet, főleg Elijah Wood, meg Kirsten Dunst (spoiler) figurája, míg Mark Ruffalo igazából nem sok vizet zavart.

Szeretem ezt a filmet.

Jim Carrey miatt néztem meg, mert nagyon szeretem azon filmjeit, amelyekben komolyabb, drámaibb karaktereket játszik és nem csak “állatkodik”.
Nagyon egyedi és különleges film – és bár az elején borzasztóan untam, a végére nagyon megtetszett. Nehézkesen indul, de aztán megragad egy fonalat, amelyet a maga lassú tempójában és megfelelő mennyiségű romantikával mutat be.
Tetszett ez a fajta világ, ahol ha valaki úgy dönt, hogy nem akar többé egy adott személyre emlékezni, akkor egy kis segítséggel eltüntetheti az egész közös múltjukat. Ez így szép és jó… lenne, DE mi értelme lenne? Ha valakit kitörölnénk az életünkből, lehet hogy teljesen más emberek lennénk.
Rendkívül tanulságos film az életről, szerelemről és boldogságról.

Kate Winslet mekkora dög már ezekkel a hajszínekkel ♥

Olyan különleges hangulatú film! Anno elkezdtem nézni, de tinifejjel nyilván nem értettem, hogy mi is történik.
Most viszont abszolút tudom értékelni mindazt, amit a kapcsolatokról üzen. Hú, nagyon jó élmény ez a film.

Nagyon régóta halogattam ezt a filmet, és hát nem hiába. Kibírt volna még jó pár évet, nem vesztettem volna sokat.
Nos, eleve ez, hogy kitörölni valakit az emlékezetünkből, egyenlő azzal, hogy a tapasztalást nullázzuk le. A sok fájdalom és csalódás kell ahhoz, hogy hozzáépítsünk önmagunkhoz, enélkül csak egy cukorszirupos felszínen úszkáló, boldogságot hazudó ember lennénk, aki maximum a munkájában ismeri a kudarcot, bár a film szerint feltételezem, azt is ki lehet törölni.
Mandarin kisasszony maga a toxikus nő, neki egy csuklómozdulat volt kitörölni Joelt, meg hát ugye egyedül Joel dilemmáját követhetjük nyomon. (Egyébként a megvalósítás és a látvány óriási! Ezért azért megérte megnézni.)
Én amúgy nem küzdenék olyan valaki iránt, akinek csak ennyit érek; Joel fejében pedig a nő egy idealizált változata volt, az nem Klementin valós alakja volt.
Persze, a film csattanója épp az, hogy spoiler, de számomra Klementin egy mentálisan-érzelmileg sérült nő, aki éppoly könnyedén veszi az életet, mint ahogy a konyhapultra csapja a vodkás üveget.
Egyébként sok Klementin van a világon, szóval kiváló ábrázolás, és hát senki nem mondta, hogy minden szereplőnek tetszenie kell a közönségnek. Joel karaktere is tökéletesen hozza az átlagembert, szerintem ilyet is sokan ismerünk.
A vége… hát. Nagy kérdés, hogy ha tudod, hogy spoiler Ők igen. Ki tudja, hányszor. De, hogy mentálisan ebbe tönkre fognak menni elöbb vagy utóbb, az is biztos.
De nem mind ezt csináljuk? Szépen lassan elpusztítjuk önmagunkat. Ők legalább közben egy kicsit boldogok…

Különös film, azt el kell ismernem, ugyanakkor megjelenik bennem a remény, hogy létezik ez a fajta megingathatatlan, kitörölhetetlen szerelem, ami csak azért is ott lappang, nem hagyja kiirtani magát. Joel személyisége közel állt hozzám, plusz gyakran eszembe jut, hány embert törölnék ki én is az emlékezetemből, csak hogy egy gondolatot se pazaroljak többé rájuk…
Ami kicsit furcsa, az maga az eljárás „hanyagsága”, plusz a belevitt mellékszál is kicsit idegen volt nekem, de összességében nagyon aranyos film, tele van a kedvenc színészeimmel, szóval remélem, hogy sor kerül majd az ismétlésére. :)

Gondry kivételesen maximálisan eltalálta a filmjét, Kaufman persze nagy segítség volt ebben. Azt bírom Kaufmanban, hogy rendszeresen olyan színészekre írja a szerepeket, akiknek az életművétől egyébként szokatlanul távol áll a megformázandó karakter. Legalábbis szeretném úgy gondolni, hogy ebben ő a ludas, mert ugyanez már a John Malkovich menetnél és az Adaptációnál is megvolt.