A nő (2013) 80% 401★

Ez a film nekem olyan, hogy muszáj róla beszélnem, hiába nem való mindenkinek. Kell egy bizonyos fokú nyitottság, hogy az ember meghatottan nézze, ahogy Joaquin Phoenix, Samanthával, az intelligens operációs rendszerrel beszélget a szerelemről és az érzések mikéntjéről. És hirtelen baromira magányosnak éreztem magam a film nézése közben.
A film a valamikori jövőben játszódik, ahol a technológia egyre fejlettebb és be kell vallanom, ha ott élnék, én is biztos függő lennék az intelligens, szórakoztató oprendszeremtől. Már most is jobban szeretem az internetes kapcsolattartást, érdekes módon a twitter, a tumblr, a moly stb. sokkal közelebb állnak hozzám, mint a valódi ismerősökről szóló facebook. Ez egy kicsit talán ijesztő is, de hé, szabad farkas vagyok, a könyvbeli barátaim mindig jobban érdekeltek, mint a valódiak és twitteren, molyon éreztem először azt, hogy nem vagyok annyira fura és lesajnálni való, ahogy a környezetem sokszor kivetíti.
Szóval megható, valóságos, gyönyörű ez a film, jó hosszú, de kap egy szép-szomorú ívet is és most napokig a soundtracket fogom szerintem hallgatni, mert máris hiányzik a film hangulata.

Szót se róla – vagy tudatfolyam regényt. Nem tudom, mit éltem át ebben a két órában, de darabokra szedett, és űrt hagyott bennem, kínos magányt. Ezernyi kérdést. Csak ki akarom kapcsolni a gépem és eldobni a telefonom, ablakot nyitni és kiülni a párkányra, lélegezni és élni. De akkor miért gépelem ezt mégis? Hát. Zseniális film. –

Olyan mint egy hosszabb Black Mirror epizód, hiszen hasonló témakört érint, nem túl távoli jövő, digitális világ, mesterséges intelligencia fejlődése, – és hozzá az emberi kapcsolatok.
Szóval ha a sorozatot szereted, ez a film is be fog jönni, csak ajánlani tudom.

Érdekes film; szeretem a mesterséges intelligencia és az emberek közötti kapcsolatokkal foglalkozó alkotásokat. Ez is egy nagyon elgondolkodtató, talán nem is annyira jövőbeli „probléma”. Miközben néztem a filmet, az jutott eszembe, hogy magányos napjaimon nekem is jól jönne egy saját Samantha. Nem tudtam, mi lesz a végkifejlet, meg is lepődtem egy kicsit rajta. Viszont nem egy eseménydús film, ezért sokak unalmasnak tarthatják. Nekem is hosszú volt kicsit, de tetszett.

Sok dolog eszébe jut az embernek már azután is, hogy meghallja a keretsztorit [egy férfi beleszeret az operációs rendszerébe a közeljövőben, amikor már a mesterséges intelligencia van olyan fejlett, hogy összetéveszthető az emberrel (lásd még:Turing-teszt)]. Elsőre elég bárgyú, meg egészen képtelen, akár egy Pixar rajzfilm is lehetett volna belőle. Bár nem akarom mondani, hogy hallottam már ismerős lányokat arról panaszkodni, hogy a fiúkájuk bele van hülyülve a telefonjába és idióta appokat töltöget ahelyett, hogy vele foglalkozna, meg az ágyban is az okostelefonját birizgálja (vannak ilyen lányok is mondjuk, csak rájuk nem szoktak annyit panaszkodni a fiújuk, mert a geek lány szexi). De akinek ezek a sci-fis sztori már túl meredek lenne, ne adja fel a Her megnézését, mert én azt mondom, hogy a 21. század Jane Austen regénye ez a film, test nélküli szerelemmel, hosszú beszélgetésekkel, kis önsajnálattal, nem csak középkorúaknak való problémákkal. Mintha a Before-trilógia mindhárom részét lejátszanák, kicsit több zene, meg szép tájakon a távolba révedő, bajszos Joaquin Phoenix-szel. Ugyanakkor a keretsztorit tekintve a baszós-kardozó Mátrixhoz hasonlóan van egy drámás-nyűglődős egészen filozofikus történet is benne, egyben kritika napjaink kiüresedett emberi haladásról, az apokalipszis lovasa az ember-ember közötti kapcsolatok világvégéjében, jelzőrakétája annak a megállíthatatlan technikai haladásnak, ami hamarosan legyűri az embert (mielőtt lebuziztok, ilyen dagályos képekkel dolgozik a film is, ezek a modoros jelzők ezért vannak itt).

Ez volt az a film, amiről mást gondoltam a megnézés előtt (érdekelt nagyon), közben (tetszett) és utána (jobbat is ki lehetett volna hozni belőle).

A film nagyon szépen ki van dolgozva, forgatókönyv mellett a képi világ is megérdemel egy ceruzás kisötöst (zölddel!). Pont a közeljövőbe vezet minket, 10-15 év, amikor már semmi nem olyan, de még szinte minden hasonlít (a helyszínek között van sok számítógépen animált, de sok külső felvétel Sanghajban készült).

Humortalan, ezt is hallottam, de aztán meggyőztem az illetőt, hogy a szó amit keres, az inkább a “sokaknak unalmas”. Én többször is nevettem a filmen, de ténylegesen, pedig amúgy nem szoktam nevetni még rajtatok sem, hiába teszek oda ikszdét. De az tény, hogy a film egy lassú film, nem történik benne semmi különös, még a főszereplők karakterfejlődései is lassan vánszorognak. De valamilyen szinten a főszereplő nyűglődése szerintem jobban átélhető (kicsit a 100 Days of Summer ugrott be, az is ilyen kapcsolat utáni állapotfilm, szintén üdvözlőkártyákkal dolgozik a főhős, csak hát az vígjáték és még barátnőt keresnek, nem válás után vannak). Nekem tetszett az, hogy kínos a film, amikor a szereplők is kínos helyzetben vannak, unalmas, amikor a főhős is unatkozik. Szerintem a színészek hozták, azt, amit rájuk bíztak. ez egy ilyen pasztelles filmnek lett megtervezve, nem egy zöld-fekete arconpörgős Mátrixnak vagy egy sárga-piros, fröcsögő Kill Billnek.

És nekem a vége valamilyen szinten tetszett, valamilyen szinte meg nem, de az tette fel a két pontot a sci-fire.

spoiler

spoiler

spoiler

spoiler

spoiler

spoiler

Erről a filmről írtam egy beadandót, aminek a végét vágnám ide be:

Én nagyon izgatott voltam a film miatt, mert csak jót hallottam róla, de sajnos csalódnom kellett benne. Egyszerűen nem olyan filmet kaptam, amire számítottam. Ettől függetlenül örülök, hogy megnéztem, az ilyen sci-fik mindig adnak egy pofont, hogy igenis változtatnunk kéne, mert ha továbbra is így folytatjuk, akkor könnyen itt fogjuk végezni. Nekem a tudat, hogy egy gépezetet mesterséges intelligenciával ruházunk fel, egyszerűen elrettent, mert tényleg mi van, ha elkezd az a gép érezni dolgokat, megszeretni dolgokat, beleszeretni dolgokba? Szerintem ez egy olyan ága a tudománynak, amit nem szabadna feszegetni, mert túl kockázatos. Arról már nem is beszélve, hogy már régen elrontottunk valamit, hogyha gépeket igényelünk az emberi kapcsolatok helyettesítésére, és ez a A nő is tökéletesen tükrözi…

Az egyik legigazabb film a szerelemről, amit valaha láttam.

Nem is tudom, néhol nagyon furcsa volt, de összességében mindenképpen érdekes és elgondolkodtató. Sokkal több volt benne, mint amennyit vártam tőle és egészen más is volt, mint amire számítottam.
Samantha hangját jól eltalálták.

Kissé nyálas volt a film és valótlanul idegen tőlem ez a témakör. Vártam valami forduló pontot, de semmi. A vége is túl pozitív, azt hittem legalább egy könnycseppet ejthetek, de még azt se.

Nehéz értékelni, mert ez az a film, amit érezni kell. Egyfajta romantikus sci-fi, de a magányos, elvált pasas párja most egy szuperfejlett operációsrendszer, akinek női személyisége van. És ez bizony roppant érdekessé teszi a dolgokat, és felvet rengeteg kérdést a fejlődésről, magányról, világról. És mindezt roppant érdekes formában: fennkölt, de egyszersmind vulgáris (néha túlságosan is), de megvan benne minden, a városi lét, az élet szépsége, az érzelmek… Nehéz összefoglalni, mert nagyon sokrétű, de mindenképp érdemes megnézni.