Elveszett jelentés (2003) 78% 239★

Szerintem ez tipikusan olyan film, hogy ameddig nem érzed magad úgy, ahogy a főszereplő(k), addig nem igazán tudsz mit kezdeni vele. Nekem legalábbis nagyon megkönnyítette a befogadást, hogy amikor először láttam, nagyon hasonló élethelyzetben voltam, mint Charlotte. Emlékszem, szórakoztatónak tartottam, hogy még ugyanúgy kétéves házas is vagyok, csak engem Eötvös Loránd (T.E.) vett el. Egyházi esküvő ember és intézmény között sajnos még nem engedélyezett Magyarországon, de azért szerződést aláírtunk, szóval ez komoly, törvényes kapcsolat volt. Azóta kiderült, hogy nem egy ilyen mígahalálelnemválaszt-fajta, hálisten. (Ez van, Loránd! :-)) Addigra, amikor először láttam ezt a filmet (2008), már nem sok maradt az egyetemistaléttel kapcsolatos kezdeti illúzióimból, fogalmam se volt, hogy mihez kellene kezdenem, csak hagytam magam sodródni. Nem volt egy nagy 'I just don't know what I'm supposed to be'-pillanat, de azért simán Charlotte helyébe tudtam képzelni magam (azért most se megy ez nehezen).
Szeretem az olyan filmeket, amikben mindig más az, ami éppen nagyon tetszik. Nagyon sokáig a kedvenc filmes jelenetem volt az, amikor Bob megérinti egy pillanatra Charlotte lábfejét. Nem tudom, hogy ezt a fajta intimitást láttam-e már ilyen egyszerre esetlen és szép képben bemutatni. Most pedig a nyitókép nyűgözött le teljesen. Nem is az ragadott meg elsősorban, hogy egy szép nőt látok egy majdnem átlátszó bugyiban feküdni, hanem hogy milyen csodálatos ez a kompozíció, mennyire szépek ezek a pasztellszínek, mennyire harmonikusan illeszkedik ez a test a környezetébe (végig szépen fényképezett ez a film!). Egyébként is érdekesnek találtam, hogy mennyire másak azok a jelenetek, amikben Charlotte egyedül van a szobában, és nem is akar kapcsolatba lépni senkivel; amikor csak ül az ablakban és nyugodt arccal nézi a várost. Ilyenkor úgy éreztem, mintha az ő térdei és az egészen hasonló árnyalatú felhőkarcolók a háttérben egylényegűek lennének, mintha egy kis keleti filozófiát próbált volna meg becsempészni ezekbe a jelenetekbe Coppola. Az is nagyon tetszik, hogy a címben szereplő „fordítás” nemcsak akkor vall kudarcot, amikor japánból ültetnek át egy szöveget angolra, hanem akkor is irgalmatlanul nehéz dolguk van a főszereplőknek, amikor magunk mögött hagyják ezt az állapotot, és megpróbálnak kapcsolatokat létesíteni.
Ezeket az ablakban üldögéléseket nagyon jól ellenpontozták az élénk színekkel bemutatott, nyüzsgő, összevissza Japánt felvillantó jelenetek. Elsőre még úgy éreztem, de most már nem gondolom azt, hogy itt azon lenne a hangsúly, hogy ez egy idegen kultúra (egy amerikainak egyébként is furcsán ismerős lehet az Elvis-imitátor srác, flegmán, cigivel áll a játékautomata előtt, mellette a tökéletesen unott barátnője). Mindenesetre ez a nagyvárosi Japán tökéletes terep, ha valaki be akarja mutatni ennek a XXI. századi fogyasztói társadalomnak a visszásságai. Azért azt el kell ismerni, hogy az Elveszett jelentés szinte minden ide kapcsolódó képe variáció egy témára, mind ezt a hamisságot, ürességet, felszínes csillogást mutatja be különböző példákon. Nekem az bensőségesebb jelenetek, a karakterábrázolás finomsága, a két főszereplő kapcsolata jobban is tetszettek, mint ez a látványos, de olyan sok újat/érdekeset nem mondó társadalomkritika. Azt különösen értékeltem, hogy néhány olyan jelenetet is láthatunk, amikor ennek a két nagyon hasonló helyzetben lévő embernek a kölcsönös rokonszenv ellenére sem sikerült egymásra hangolódnia, amikor a meglévő kapcsolatuk ellenére is idegenek maradnak a másik számára. Ragozhatnám tovább, hogy a zeneválasztás is mennyire tökéletes stb., de már így is bőven eleget írtam. :-) Nekem körülbelül annyit adott ez a film, mint könyvben a Zabhegyező. (Sokat.)

Kósza lelkek Tokyoban. Régen láttam már, de már akkor is elvarázsolt a különös hangulata, a karakterek és az életszagúsága. Egyszerűen elcsavarta a fejemet, bár azért kellett neki egy kis idő, amíg úgymond megérkeztünk a vég-kifejlettig, de megérte megnézni. A reklámfelvételek szórakoztatók, ahogyan a karaoke meg Bill Murray rácsodálkozása a japán világra. A zene telitalálat, amúgy is szeretem a shoegaze-et, szóval Kevin Shields – City Girl c. száma, azonnal belopta magát a szívembe, de vele együtt a film is. A vége keserédes, de tán az egyik legszebb lezárása egy történetnek, amivel találkoztam.

Aki teheti feltétlenül nézze meg, mert nagyon szép és jó film.

Ez egy igazi rosszul vagyok tőle élmény. Két mindennel felszerelt, jól eleresztett, igazi felsőközép ember totál befordult. Kiégett. Anesztetizálódott. De alapműködésben ketyeg, és teszi, amit tennie kell. A férfi felkel, dolgozik – a lány hozza a kedves kiegészítőt a férje mellett. Mintegy 50 percen keresztül azt kell bámulni, hogy ezek a jóléti értelmiségiek szétunják az életüket a csodák Japánjában, és az életundoruk kellően amerikaiasan a japánok lenézésében is számtalanszor megnyilvánul. A szemükben a többi ember az őket mozgató motivációk miatt nevetségessé vagy minimum totál idegenné válik. A lány arcán még néha felbukkan az irigy csodálat, de a férfi inkább lenéz mindent (nyilván magát is), és bár a hotel külföldi vendégeire is így tekint, a japán helyszín miatt az idegengyűlölő jelleg erősebb.
És akkor ez a két ember elkezd egymás felé gravitálni, és hasonlóságukat, érzéseiket, tapasztalataikat megosztják egymással. És igen, elkezdenek egymás számára fontossá válni. Megmozdul bennük valami, végre lesz egy motivációjuk, ami rezeg bennük, ami miatt érdekessé válik a következő pillanat.
A film viszont nem enged el az első 50 percben sem, bár teljesen megértem, ha valaki lepattan róla. Ugyanakkor egyrészt olyan finom, esztétikus és nyugodt képsorok követik egymást, hogy ez lenyűgözött, másrészt a történet annyira nem tart sehová, hogy végtelenül kíváncsivá tett, sül-e ki ebből valami. Bár a filmleírás is mondja, hogy igen, ki fog sülni, szóval ez nem spoiler, akkor se hittem el… De ami lényeg, hogy @Ascyra kántálása („kérlek, ne b…szátok el, ne b…. szátok el” – https://snitt.hu/ertekelesek/840943) nem volt hiábavaló.
Viszont, nagyon-nagyon viszont: azért itt, könyörgöm, nagyrészt mégiscsak az életuntság jeleneteit kell végignézni!

Na, mégiscsak love is the answer. Kérem, kapcsolja ki. Boys don't cry. Nem fogok itt most okoskodni, hogy végre egy valódi nő játszik főszerepet egy filmben meg minden, hát mert attól ez több. Vagy mivan. Na. Ennyi. Ezt fordítsátok le japánra meg vissza. Kösz.

Ah, szeretem ennek a filmnek a hangulatát. A nagyvárosi helyszín, a fényképzése, a tempója, a két társas magányban szenvedő ember közötti érzések..

Nagyon furcsa film. Meg merem kockáztatni, hogy ha az ember azt mondja, hogy „film”, akkor minden eszébe jut, de ez éppen nem. Lassú, úgy van cselekménye, hogy mindenféle történik, de az ember alig érez meg belőle valamit, viszont épp ez a jó benne: ez van, ez így működik, főleg, ha két magányos ember keresi a nagy kalandokat. Kiváló a játék (mondjuk Scarlet Johnassont is szeretem, Bill Murray meg nagy kedvenc), nagyszerű az atmoszféra, és talán még jobb lenne, ha nem lennék anime-fan, mert akkor a kultúrsokkérzés is tökéletesen átjöhetett volna. Nehéz róla beszélni, pont azért, mert olyan légies, de mégis súlyos, színes, de mégis szürke, lassú és nagy lélegzeteket hagy, de mégis tömött a cselekmény, egyáltalán nem látja az ember a filmet, mégis egy kiváló film. Inkább nézzük meg, mert az élmény csak úgy adható vissza.

Kicsit lassan indult be a történet, de teljesen lebilincselt. Szerintem jó film volt, szerettem a szereplőket, a hangulatát, imádtam a várost és a zenéje is szuper volt. A vége kissé keserédes, de teljesen helyén van, szerintem így kerek a történet.

Valami sokkal jobbra, mélyebbre, többre vártam. Végig vártam, hogy hátha csak egy pillanat lesz, ami jelent is valamit. A végén majdnem sikerült, de annyira közhelyes volt a szituácio, hogy az megölte az egészet. Nem tudom, Coppola mindig ilyen-e, ez nekem kevés volt.

Újranézés volt, másodjára se csalódtam benne, sőt! Kissé talán nehézkesen indul, de hamar megtalálja a hangját és felejthetetlen filmélmény lesz. Nincs két óra se a játékidő, mégis kb. minden benne van, ami egy ilyen sztorihoz kell, baromi életszagú az egész, a hangulat elképesztő, Bill Murray hibátlan, Scarlett Johansson cuki, és hát a dalbetétek pedig… nem lehet ezt már hová fokozni :).

Szép. Mikor néztem, nem voltam lenyűgözve, mert mást vártam, de valami van ezzel a filmmel, ami széppé teszi. Ja igen, Sofia Coppola az.