A kommün (Párizs, 1871) (2000) 100% 1★

Bár kegyetlen a hossza és folyamatos beszéd van, így nem mindenkinek való, azt kell mondjam, hogy egyike azon rejtett gyöngyszemeknek, amiket nem szabad megkerülni, ha jelent nekünk valamit a filmművészet kifejezés.

Egy történelmi eseményt látunk megelevenedni, de nem akárhogy, Watkins a Kommünről készített filmjében egy olyan Párizs tárul elénk a díszletek közt, ahol a televízió és a híradások az élet mindennapos részei, a riporterek pedig sorra járják az embereket, hogy eléjük és elénk tárják véleményüket az eseményekről. Természetesen a média objektivitását el is lehet felejteni, ugyanakkor a film nem foglalkozik grandiózus jelenetek megkomponálásával, a látvány, a dramaturg hangsúlyozásával, mindent ami tényszerű, szöveges formában kerül elénk és minden ami szubjektív, nyers életszerűséggel a karaktereken keresztül hangzik el. Ám Watkins itt nem áll meg, folyamatosan váltogatja a dimenziókat, mint lencséket. Képzeljük csak el a következő jelenetet: a tömeg tombol, valakit épp elhurcolnak. A riporter ekkor odalép egy nőhöz a tömeg szélén, rákérdez, hogy kinek a szerepét játssza, továbbá megkérdezi, hogy tisztában van-e azzal mi történt az elhurcolt illetővel valójában, mire a színésznő kilép az eddig szitkozódó karakter szerepéből (bár annyira természetesen viselkedik, hogy ez egyébként nem tűnne fel) és elkezdi részletezni amit tanult a soron következő eseményekről, míg körülötte közben is zajlik tovább „1871”, vagy ahogy többször is hivatkoznak rá mások, ha épp nincsenek szerepben: a film. A párizsi nép, a karakterek sokasága az amatőr színészeken keresztül szólal meg, ma is aktuálisnak tekinthető társadalmi problémákról politizál és filozofál, mindezt úgy, mintha az egészet a híradóban néznénk és mégis folyamatosan emlékeztetve minket arra, hogy lényegében amit látunk nem több, mint egy szatirikus, hézagos, kisköltségvetésű rekonstrukció, nem több 200 lelkes amatőrnél, arra instruktálva, hogy improvizáljanak és olykor nézzenek a kamerába is, mindezt egy elhagyott gyárépületben (13 nap alatt rögzítve).

Talán épp ebben rejlik a titok: a film leleplezése és a szerepek leleplezése eltörlik a feszült dualitás érzetet amit a valóság és illúzió szembenállása kelt: a a trükk és a varázslat megférnek egymással, múlt és jelen természetességgel áramlik, a forradalmi események pedig hétköznapi, hús-vér embereken keresztül forradalmi nyelvet beszélnek. Valami ilyesmit próbálhatott kifejezni Charlie Kaufman a Synecdoche, New York lezárásával.

Peter Watkins már a Punishment Park-al is hozott egy hasonló a formulát (a politikai témát, a fikciós áldokumentum zsánert életszerű játékokkal) és úgy tűnik első sorban ebben lelte meg önmagát. Bár nem forgatott rendszeresen (már a jelek szerint végleg visszavonult), több 4 órát meghaladó filmet produkált, többek közt ezt is, és minden kétséget kizáróan a valaha volt egyik legegyedibb hang a filmszakmában.