Filmek 5-től 7-ig zóna

2023
A világ reménytelen. Az év legfontosabb filmjei feltehetőleg az ukrajnai frontot vagy a Gázai övezetet dokumentáló mindenféle névtelen felvételek és a környezetünk pusztulásáról szóló híradások. De most ne növeljük tovább a frusztrációt és a szorongást. A különféle válságoknak köszönhetően olykor akkumulálódik a sok nagyszerű alkotás, így történt ez most is. Előre tudható, hogy főleg az évben lezajlott tüntetések hatásaként ínséges esztendő következik, legalábbis, ami az amerikai filmet illeti. Sajnos idehaza az artmozi hálózat (ami megmaradt) döglődik, nincs filmmúzeum, a filmkultúra romokban. (Mégsem menekülhetünk a negativitás elől, sajnálom.) Vannak ugyanakkor nagyszerű, szélmalomharcot vívó kezdeményezések, fesztiválok, különleges vetítések, ezekre kell vadászni, nem nagyon maradt más.

1. A Fabelman család (Steven Spielberg)
A filmrajongók betegek. Lehull a lepel, kiderül, hogyan lett Spielberg átkozottá. (Egészen hasonlóan, mint a tőle igencsak különböző De Palma.)

2. A jövő bűnei (David Cronenberg)
Érdekes lesz visszanézni 6 év múlva, mit gondolok az első két filmről. Most azt, hogy az évtizedes összegzésben is ott lesznek.

3. A magány földrajza (Jacquelyn Mills)
Elragadtatásban törtem ki attól, ahogy egy hangya mászott egy virágon. Szinte vallásos élmény, új érzékenységet teremt. Másfelől: Tandori évtizedeken át nevelt madarakat, rendezte be az életét nekik megfelelően, alkalmazkodott hozzájuk, tűrte szeszélyeiket. Zoe Lucas évtizedek óta figyeli a Sable-sziget lovait. Szedi össze a műanyagot, a mindenféle káros szemetet, amit az emberiség szór az óceánba. Amíg nem értjük, hogy miért csinálják, addig semminek nincs értelme.

4. Mission: Impossible: Leszámolás (Christopher McQuarrie)
Az anarchista Tom Cruise Kant Örök békéjének nyomában. Egész estés De Palma hommage (és De Palma Eisenstein hommage hommage), az attrakció mozija és a kémfilm találkozik a cyberpunkkal. A mesterséges intelligenciáról meglepetésre nagyon is meggondolandó állításokkal szolgál. (Röviden: olyan lesz, mint akik készítik, ettől túl sok jóra nem lehet számítani. A világot jelenleg hajtó logika jármába fognák. Később lehet más is? Lehet. Ahogy a világ is, de a meliorista ábrándok semmivel sem megalapozottabbak.) Cruise ejtőernyőzése a végén az év legpoétikusabb képsora.

5. In Water (Hong Sang-soo)
„Látványfilm”. Ez az, nem a Zack Snyder & Co. Minden benne van, amiért rajongani lehet érte. (Pedig én már lemondtam róla.) És megint egy zárlat, ami klasszikussá fog válni.

6. A gyilkos (David Fincher)
Pop Art.

7. Megfojtott virágok (Martin Scorsese)
8. Volt egyszer egy nyár (Charlotte Wells)
9. Showing Up (Kelly Reichardt)

10. Ifjúság (tavasz) (Wan Bing)
Egyetlen vonását emelném csak ki, azt a sajátos logikát, amely a film maratoni hossza mögött van. Nem a felhalmozás, az egyre több és több információ motiválja, a részletek nem többet, hanem mást mondanak; teret enged.

* Háromezer számozott darab (Császi Ádám)
A magyar film halott. A Háromezer számozott darab minden gyarlóságával, a maga emelte korlátaival együtt is az elmúlt évek messze legérdekesebb mozija, meg akartam róla emlékezni.

Kivételesen van „futottak még” felsorolás, mert ezeknek a címeknek egy része átlagos évben akár a dobogóra is felfért volna: Enys Men (Mark Jenkin), Asteroid City (Wes Anderson), Pókember – A Pókverzumon át (Joaquim Dos Santos/Kemp Powers/Justin K. Thompson), Oppenheimer (Christopher Nolan), Henry Sugar csodálatos története (Wes Anderson), Passages (Ira Sachs), John Wick 4. (Chad Stahelski)

Nem néztem valami sok idei filmet, illetve párat még pótolni kéne, köztük olyanokat is, amikből pont kinéztem volna a legjobbakat (Szegény párák), de azért akadnak említésre méltó darabok. (Próbálom szigorúan az évszámot venni alapnak, ergo, amiket valóban 2023-ra datálnak a filmes site-ok.) Ezek alapján:

1. Oppenheimer – Ezt a filmet csak úgy lehetett volna elrontani, ha Nolan szándékosan barmolja el… mondanám, de akkor hazudnék: több ponton is meg/elcsúszhatott volna, de nem tette. Fél órával mondjuk hosszabb, mint az indokolt lenne, de így is azt mondom, itt minden praising jó helyre ment. Az enyém is.
2. Past lives – Olyan friss watch, hogy szinte még éget. Éppen csak annyira szentimentális, amennyire kell. Éppen csak annyira lírai, hogy az még nem giccs. Egyik legjobb what if sztori, amit valaha láttam – hosszban ideális, konklúziójában emlékezetes.
3. No One Will Save You – Az év meglepetése. Elejétől a végéig fenntartotta a figyelmet, szinte hibátlanul manőverezik eltérő műfajok peremén, amikor pedig ténylegesen elmerül bennük, akkor meg szabályosan lubickol. Mindezt úgy, hogy az egész filmben talán egyetlen mondat hangzik el. Csak nagyon kevesen képesek ilyesmi bravúrra.
4. Barbie – Az idei FUN, de még mekkora. Meggyőzött, hogy ne vegyek minihűtőt. Pedig akartam. Ez a film az életre nevel!! Joke aside, az egész egy baromi emlékezetes karnevál.
5. Kopogás a kunyhóban – „Sámán a lány” végre megint tudott filmet rendezni.
6. Spider-Man: Across the Spider-Verse – Aki ismer, tudja: ezekkel a Marvel/DC flickekkel szabályosan ki lehet kergetni az ismert Univerzum határáig, elvből nem is nézem ezeket, de itt az animációs mivolt miatt volt annyi bátorságom, hogy adjak neki egy esélyt (meg az előzménynek). Jól tettem.

Ééés a végére még két film, amikről tudom, hogy többet adtam nekik, mint amennyit alapból érdemelnének, és vélhetően egyik-másik évértékelőben sem bukkannak fel, de milyen jó, hogy én itt vagyok és megteszem. Az egyik a Ballerina, ami 8-10 évvel ezelőtt garantáltan nagyobbat ütött volna, de nekem így is nagyon kellemes meglepetés volt. A szerintem véresen túlértékelt John Wick-széria után jól esett valami… Kagegrill-kompatibilisebb is.
A másik az Evil Dead Rise, ami helyretette a lelki károkat, amiket a 2013-as fospermet film okozott, kár, hogy Beth nem lesz olyan ikonikus karakter, mint Ash, de a film ettől még baromira értette, mi teszi a trancsír-horrort.

(Btw a téli szabim alatt kétszer is nekikezdtem a Megfojtott virágoknak, de ez nekem nem. Nagyon nem…)

Nem szeretem ezt a premier szerinti listázást, de ha már a Szegény párák, Roter Himmel, Miyazaki-film stb. átcsúszik, nincs más választásom.

Még tervben: Pacifiction; Aftersun; Nincs, aki megmentsen; Megfojtott virágok, Mission Impossible Leszámolás

(+) Elemi – A család témával megint teljesen jól dolgoztak, mint ahogy utóbbi években az Encanto, Turning Red is. De igazából azért emelem ki, mert visszahozták a régebbi Disneyre jellemző szellemes humort, a szóvicceket, vizuális geget.

(+) Tár

(+) Magyarázat mindenre – Végre egy hiteles, pártatlan film az aktuálpolitikai helyzetről. És végre nem kell köntörfalazni azzal, hogy „mint magyar film…”, mert tényleg nagyon jó. A kokárdás bonyodalom kB. felér Antoinette nyakék-sztorijával.

(+) Babylon – Kizártam, mert elfogult vagyok vele, meg hogy több legyen a 23-as cím.

7. A gyilkos – Kabbe Fincher, hogy nem a mozit választottad!

6. Oppenheimer

5. Egy zuhanás anatómiája – Érzelmileg rendkívül megragadó, tiszta film. Tények és interpretáció harca a fikcióban és a valóságban. spoiler

4. Kopogás a kunyhóban – Idegőrlő az a döntésképtelenség, ami itt megjelenik. Az év kérdése: Kell a végére az a zene vagy nem? Shyamalan páratlan gondolkodású rendező, akit sem a kritikusok, sem a nézők nem értenek.

3. A Fabelman család – Összegző film a filmről. A lényeg benne van.

2. A jövő bűnei – Cronenberg hálistennek visszatért a Cosmopolisban elért, tökéletesített technikájához, ezzel megalkotva második legjobb filmjét. Ördögi képet fest a (performanszról) művészetről, az ember ahhoz való viszonyáról. Tenser karakterében mintha maga Cronenberg jelenne meg.

1. Kokainmedve
1. Pókember: A pókverzumon át – Én nem is kedveltem az „első” filmet, már az is meglepett, hogy milyen okosan használta fel a – már csak a szuperhősös filmekben is klisé – multiverzumos témát. Hogy még a 10 kedvencem közé is bekerüljön, azt igazán nem vártam. Az animáció minden idők legjobbja, lebilincselően izgalmas, hibátlanul váltakozik a különböző hangulattal rendelkező jelenetek között, zseniális akció – kiváló dráma, tűpontos rendezés, a történet meg konceptuális remekmű (ejj de sok a művészetfilozófia idén). A végére átesik a ló túloldalára, de ez is a javára válik. Én a folytatástól nem is várok semmit, ez az „előkészítő film” kimaxolt mindent. Sok szerencsét az eléréséhez, szükség lesz rá. 12/10

– Aftersun – Teljesen hétköznapi cselekménye van, de elképesztő amiről szól és sok apró részlete nem hagy nyugodni a film megnézése után sem. Kivételes teljesítmény.

– Afire – Sokkal többet adott, mint vártam tőle, a zene is segített.

– Tár – Lenyűgözően komplex és hiteles karakter ábrázolás és az egyik legjobb színészi játék amit láttam. Tulajdonképpen Haynes portréját egy női Aranypolgár-Mephisto vegyülethez tudnám a leginkább hasonlítani, az enigmatikus Lydia Tár aki élete minden aspektusát magabiztosan irányítás alá vonta de a múlt a lelkiismerete formájában kísérti és minél inkább el próbálja nyomni, rejteni saját felelősségét még önmaga elől is, annál jobban esik szét az imázs és élet amit köré épített. Lydia a legtöbb gyengédséget, intimitást a lánya felé mutatja, ami önmagában sem sok. Minden kapcsolatában a formalitás, professzionalizmus híve (nem is könnyű elképzelni milyen amikor a zenén kívül bármi vagy bárki szenvedéllyel tölti el) ám a fellegvárban nem nehéz szem elől téveszteni ez mit is takar és mi fér bele, hogy mindaz amiért megdolgozott: a hatalom, a presztízs milyen erkölcsi felelősséget von maga után. Egyedül lassan, apróságok nyomán előtörő bűntudata utal arra, hogy a ködös vádakban amikkel szembesül valóban lehet valami, minden egyéb konklúzió fakadhat akár előítéletekből is, illetve abból, hogy bizonyos döntéseket mások karrierjének egyengetéséről vagy derékba töréséről milyen könnyedséggel hoz meg és hogy ezt nem feltétlenül kizárólag a valódi tehetség virágoztatása motiválja. Valahol az is beszédes, hogy a botrányai akkor kapnak lángra amikor az alatta lévők nem azt kapják amit várnak tőle, ez ösztönzi őket egyfajta morális feljebbvalóság demonstrálására. Egy zseni története akit a zene emel fel és az ambíciói mérgeznek emberileg. Itt az egyetlen lényegi bíró Lydia és a lelkiismerete. Míg a cancel culture tükrében áldozatként tekinthet önmagára, valódi ítéletet és feloldozást csak ő adhat magának, ami egyébként nem lenne hátrány látva, hogy hova vezetett ki az élete és hogy javára válna egy művészileg és emberileg értendő újjászületés, de érvényesülhet-e a nagyság, ha nem társul hozzá gátlástalanság? Létezhet-e Tár zenei munkássága, ha nincsenek akik külön választják a művészt a műtől és az identitás meg az erkölcsi feddhetetlenség alapján szerezhet valaki nevet magának? Maybe. Mindig a kérdés vonja be a hallgatót, soha nem a válasz.

– A tanári szoba – Feszült német dráma a tanári hivatás útvesztőiről, egy egészen klausztrofób élmény még annak is aki legfeljebb diákként tapasztalta a töredékét hasonlóknak. Persze nem mindenkinek tetszett, én úgy látszik egész másképp értelmeztem (a diákok nem félnek a pedagógusoktól és nem tisztelettudóak, de ahogy együttérzést úgy gonoszságot sem láttam bennük ahogy kifejezetten anti-PC retorikát sem a filmben, értékrendek ütköztetése bőven akad, de a főszereplő a keresztmetszetben vagy épp kereszttűzben számomra azt sugallta, hogy nem teljesen hiába való az igyekezete) nekem bőven az év egyik pozitív élménye volt.

– Rye Lane – Stílusban és hangulatban gazdag romkom, pezsgő, üdítő film.

– Pókember – A Pókverzumon át – Amellett, hogy minden pórusából árad a kreativitás, a stílus és látvány nem pusztán mankó a sztorihoz, hanem szerves része a világának, érdekes társadalmi kommentárnak is tűnik, kérdés hova vezetik majd ki a folytatásban.

– Anatomy of a Fall – Hossza ellenére egy percre sem igazán unalmas, egy nyomozást használ ürügynek a lélektani vizsgálódáshoz.

A Monster-től és a Poor Things-től még sokat várok, de ezekre valószínűleg már nem kerül sor az idei évből fennmaradt néhány napban.

Kedvenc filmek 2023-ból, nem sorrendben, inkább nagyjából megtekintés sorrendjében:

Ebből indultam ki – magyar premier éve szerinti 2023-as elvileg:
https://mozipremierek.hu/filmek/2023/

A sziget szellemei (2022) – Martin McDonagh
Számomra az év egyik legjobb filmje, egyáltalán nem csak a barátságról, McDonagh színházi stílusában, gondolatébresztő mondanivalóval, katartikus érzésekkel.

A bálna (2022) – Darren Aronofsky
Biztos vagyok benne, hogy nem mindenkinek nyerte el a tetszését, rám katartikus hatással volt az egész, elejétől a végéig.

R.M.N. (2022) – Cristian Mungiu
A román újhullám él, aktuálisabb mint valaha, és kimondottan elgondolkodtató alkotás született.

Magyarázat mindenre (2023) – Reisz Gábor
Az év egyik legjobb magyar filmje nálam, bár nem láttam mindet nyilván, mindenesetre szintén teljesen aktuális a téma, úgy hogy közben nem ítélkezik, inkább bemutatja a szomorú állapotokat, nem lennék tanár napjainkban ez alapján. (és az Elfogy a levegőt még nem is láttam az idén, talán majd jövőre) (nem lennék tanár #1 és #1/2)

Egy zuhanás anatómiája (2023) – Justine Triet
Nem véletlen kapta meg az idei cannes-i filmfesztiválon az Arany Pálmát, igazából több filmre is emlékeztet, mégis új, egyedi és közben mély értelmű.

A tanári szoba (2023) – Ilker Çatak
Szintén aktuális téma, olyan németes, de mégsem teljesen, azért nem lennék tanár a mai korban ez alapján se. :) (nem lennék tanár #2,5)

Hulló levelek (2023) – Aki Kaurismäki
Tipikus finn, szomorkás, melankolikus, lassú, engem elkapott a hangulata és az élet tragédiája, ha nincs remény, akkor csak remény van (Krasznahorkai nemrégi podcastben említett gondolata után szabadon :)

Sajnos sokat ki kellett hagynom, mert nem fért fel a 7-be, de szóba jött még az idei hazai bemutató dátuma alapján nálam:
Tár (2022) – Todd Field (művészi)
Nyolc hegy (2022) – Felix Van Groeningen, Charlotte Vandermeersch (érzéki)
IÁ (2022) – Jerzy Skolimowski (művészi)
Volt egyszer egy nyár (2022) – Charlotte Wells (melankolikus)
A csendes lány (2022) – Colm Bairéad (szép)
A vád (2021) – Yvan Attal (elgondolkodtató)
Szörnyetegek (2022) – Rodrigo Sorogoyen (a film 2/3-a után ritka érdekes folytatás jön)
Műanyag égbolt (2023) – Bánóczki Tibor, Szabó Sarolta (egyedi)
Szörnyeteg (2023) – Koreeda Hirokazu (nem lennék tanár #3,5)
Mások gyerekei (2022) – Rebecca Zlotowski (család)
Saint Omer (2022) – Alice Diop (bevándorló Médeia)
A szerelem természete (2023) – Monia Chokri (összeillenek?)
Rye Lane (2023) – Raine Allen-Miller (aranyos)
Hallo, Isten? Én vagyok az Margaret! (2023) – Kelly Fremon Craig (aranyos)
Showing Up (2022) – Kelly Reichardt (művészi)
The Holdovers (2023) – Alexander Payne (szép)

Amik még egész jók voltak:
Babylon (2022) – Damien Chazelle
A Fabelman család (2022) – Steven Spielberg
Kopogás a kunyhóban (2023) – M. Night Shyamalan
Pókember – A Pókverzumon át (2023) – Joaquim Dos Santos, Kemp Powers, Justin K. Thompson
Oppenheimer (2023) – Christopher Nolan
Barbie (2023) – Greta Gerwig
Az alkotó (2023) – Gareth Edwards
Nincs, aki megmentsen (2023) – Brian Duffield
Mission: Impossible: Leszámolás – Első rész (Mission: Impossible 7.) (2023) – Bruce Geller
A gyilkos (2023) – David Fincher
Megfojtott virágok (2023) – Martin Scorsese

Valamint elvileg hivatalosan 2024-es lesz magyar premier szempontjából, de már láttam, és a bő listán szerepelhetne (talán a jövő évi listában benne lehet):
Vörös szobák (2023) – Pascal Plante (darkweb)
Előző életek (2023) – Celine Song (dél-koreai 8000 réteg injun)

A 2023-as magyar premierű felhozatal számomra viszonylag erős év volt, így visszatekintve, és még sokat nem is láttam. :)

Kedvenc filmek 2023-ból, sorrendben

1. Pókember: A pókverzumon át

Az idei év meglepetése számomra, kifejezetten izgalmas, szépen megrajzolt, remek zenéi vannak (a 2023-as filmek zenéi közül ezt hallgattam a legtöbbször), érdekes karakterekkel és üdvözlendő mondanivalóval. Mindezt úgy, hogy ez a rész lényegében csak egy felvezetés volt, és az igazán nagy összecsapásokra majd a következő részben kerül sor. Szemben az első résszel (Irány a pókverzum), a karakterek sajátosságainak itt van jelentőségük, pl. antifa Pókember („It’s a metaphor for capitalism” – nembírszvele) anarchista filozófiája jelentős szerepet kap. Maga a történet nem újdonság; lényegében minden valamirevaló, ifjúságról szóló elbeszélés kulcsmotívumáról van szó, azaz önmagunk felfedezéséről, ami keserédes folyamat, mert a személyes kapcsolatok terén nyereséggel és veszteséggel is jár. Morales felnövéstörténete azért is vonja be a nézőt, mert a film türelmesen felvázolja a különböző emberi viszonyait (család, barátok, szerelem) és vágyait. Laza, fordulatos animációs film, az első helyre pedig a leírtak mellett az repítette, hogy ebben a műfajban (szuperhős + animációs egyszerre) ritkán találkozok olyan filmmel, ami ennyire magával ragad.

2. Oppenheimer

Aligha ment rá bárki bármire annyira, mint Nolan az idő témájára. Volt már visszafelé, szakaszosan elmondott történet (Memento), eltérő sebességgel zajló idők egymásmellettisége (Dunkirk), visszafelé menetelés az időben (vagy valami hasonló, a Tenet koncepciója soha nem jött át igazán, shame on me), most pedig az egymásra rétegzett, de mégis párhuzamosan ábrázolt idők ideje jött el. Mivel a film egyszerre legalább három idősíkon fut, kiválóan szemlélteti az emlékezet és történelem problémáját: nem lehet egy eseményt (Oppenheimer és az atom) elbeszélni anélkül, hogy ne szembesülnénk rögtön annak emlékezetével, a különböző korok különböző ítélkezési szempontjaival. Folyamatos a múlt értelmezése fölötti küzdelem, ráadásul egy időben egyszerre több ilyen zajlik párhuzamosan még akkor is, ha valójában ezek eredetileg egymás után követték egymást (hiszen mára már minden feltorlódott, nincs többé lineáris történelem). Nolan tudja, mi a dörgés, és komplex módon mutatja meg Oppenheimer történetét, nem egy egyszerű életrajzi filmet tálal, hanem azt elemzi, milyen izgalmas a történelem, hiszen folyamatos értelmezési konfliktusokból áll. A rendező ért ahhoz is, hogy szélesebb közönség érdeklődését is fenntartsa. Oppenheimer víziói nem csak a természettudós témát árnyalják (mivel megmutatják, hogy a legobjektívebbnek tartott hard science művelőit is olykor metafizikai szempontok befolyásolják/motiválják), de a be-beszüremkedő látomások a zenével és hangeffektekkel együtt azt is elérik, hogy a legrandomabb történés is izgalmassá, sokat sejtetővé váljon, tehát megadja a lehetőséget, hogy sokféle nézői réteg számára váljon emészthetővé. Szemben az óvatos, ilyen-olyan szempontok miatt megszelídített történelmi megközelítésekkel (mint a fospermet Semmelweis pl.), itt bátran érzékeltetve van a kor idealizmusa, politikája, a baloldali és forradalmi eszmék által jelentett inspiráció, s ezek kölcsönhatása a tudományos érdeklődéssel – ugyanakkor a tudósi szerep összetettsége és tragikuma is megnyilvánul azáltal, hogy a hatalommal való konfliktus hangsúlyosan megjelenik. Hiszen a hatalom könyörtelen logikája mindig is szemben áll az értelmiségi idealizmussal, nem bízhatunk meg teljesen a hatalomban, mint azt a Pókember szereplői is kénytelenek megtanulni. Kritikaként olvastam több helyen, hogy Nolan nem jeleníti meg a japán oldalt. Bár ez a nézőközönségre kétségkívül ráférne, ebben a filmben szerintem csak rontotta volna az összképet, ha mindenáron beemeltek volna mondjuk egy japán szálat és feltétlenül meg akarták volna mutatni a pusztítást – eszembe jut a Szerelmem, Hirosima c. film, amely a mindent megmutatni vágyó reprezentáció korlátjaira hívja fel a figyelmet. Nem tudsz semmit Hirosimáról, hiába láttad Hirosimát. Szóval, nem minden a megmutatás (vagy, ha minden, akkor olyan kell, mint a Saul fia). Ez a film alapvetően másról szól, és Oppenheimer szörnyű látomása az ünneplés közben éppen eléggé hatásos ahhoz, hogy érzékeltesse azt a borzalmat, ami a lelkesen tapsoló közönség és az általuk ünnepelt brutalitás között feszül (számomra a film egyik legerősebb jelenete volt). Biztos vannak hibái, de engem teljesen megvett, Nolan egyik legfontosabb filmje, szerintem.

3. Megfojtott virágok

A történelem-geekek kiváló évet zárhattak, mert egy másik kultrendező is megörvendeztette őket történelmi epiccel. Furcsállottam valamennyire, hogy mozis társaim közül többen azt vetették fel kifogásként, hogy a film nem szól semmiről. Pedig Scorsese majdnem minden kedvelt témája megjelenik: ott van mindjárt a DiCaprio által alakított (és micsoda alakítás, ilyen szerepben még nem láttam, ellentétben De Niróval, akivel ebben a gangstáskodó szerepben azért már találkozhattunk egyszer-kétszer) Burkhart íve, ami teljesen hasonló a Nagymenők kulcsfigurájáéhoz. Megváltás az elkárhozás közben. (Nem véletlen, hogy a rendező anno imádta Abel Ferrara Mocskos zsaruját) Scorsesét nagyon érdekli a lelkiismeret problémája, hogy az mégis miféle állatfajta, miként működik, hogy borít fel terveket, rendez át emberi kapcsolatokat. Ami a korrajzot és az üzenetet illeti, gyönyörűséges. Az indiánok tragikumát úgy érzékelteti, hogy semennyire nem idealizálja a közösséget, sőt, éles a kontraszt a közösség önképe (a rejtélyes, misztikus, természettel harmóniában élő agyafúrt bennszülettek vs. hiperracionális fehér ember) és a valóság között – hozzá lehet tenni, hogy a nagyközönség körében élő mitizálás-romantizálás része az elnyomásnak, mert távolságot teremt, emberi dimenzióktól foszt meg közösségeket. Scorsese ezt az emberi dimenziót akarja visszaadni. Ráadásul maguk az indiánok is betagozódnak az egyenlőséget és fair versenyt hirdető rendszerbe, vesztükre, mivel a versenyben náluk sokkal elszántabb, a kizsákmányolás terén nagyobb tapasztalattal rendelkező szereplők várják őket, akik már nem fegyverekkel (jó, ha kell, akkor azzal is), hanem üzlettel és házasodással (biopolitika) hódítanak. Amúgy ott van még a film vége, ami érdekes húzás a rendezőtől. spoiler Nem egy rövid film, de ha sikerül kibírni anélkül, hogy elmennénk közben wc-re, akkor lehet egy nagy sikerélményünk. Fogalmam sincs, hogy tudtam zavartalanul végigülni a moziban, de sikerült (sőt, másnak is, bár nem tudom, kiben mi játszódott le közben, könnyen lehet, hogy a stáblista lepörgése után élethalálharc ment a wc-kért), úgyhogy úgy érzem, valami komolyat valósítottam meg idén.

4. A gyilkos

Fincher filmje nem kicsit okozott meglepetést, mert nem feltétlenül azt kaptam, amire a rendezőt ismerve számítottam, ám így is maradhat, sőt. A gyilkos lényegében felülvizsgálja a Harcosok klubját és egy sokkal negatívabb következtetésre jut rendszerkritikus témában. A remény, hogy lehet valamit kezdeni a rendszer ellen, átalakult reményvesztettséggé, az életből túlélés lett, mindenki azzal van elfoglalva, hogy legalább idősebb korára legyen egy kis félretett valamije, biztonsága, párja, lakhelye, miegymása. Fassbender kiváló választás volt a főszerepre, ő ugye már nagy tapasztalatokkal rendelkezik az érzelemmentes droidlét alakításában (de, minek, ugye, Ridley Scott?), itt viszont pont az az érdekes benne, hogy az alakítás lelepleződik, hiba keletkezik (ő okozza-e szándékosan a hibát? lehet), kiderül, hogy az önmagának mondott történetei és a valóság között nem kicsi az ellentét. A rendszer elképesztően sebezhető, valójában könnyű eljutni ahhoz, aki az egyes láncolatok végén van – a kérdés inkább az, hogy megéri-e eljutni oda? Mit csinálunk, ha egyszer ott vagyunk és azzal szembesülünk, hogy a láncolat végén egy random hétköznapi, fogalmatlan, de mindenképpen lecserélhető arc van? Erre különböző filmek (Cosmopolis, az új Mátrix) eltérő válaszokat adnak, itt az van, hogy Fassbender spoiler Említeni lehet még Tilda Swinton nagyszerű jelenetét, ami döntő fontosságú, hiszen ő szembesíti a főhőst azzal, hogy mit is csinál tulajdonképpen. Nyilván semmi köze hozzá, de szerintem az asztalnál való beszélgetésük egy Tarantino-film nyitányának is elmehetne, egyszerre elegáns és feszült. A két szereplő viszonyából valami epic spin-offot lehetne csinálni, csak annyit kérnék, hogy lécci ne a Disneynek adják az ötletet.

5. Kopogás a kunyhóban

Shyamalan filmjeiben általában annyi a csavar, hogy kitekeredik a nyakunk nézés közben, na most itt is van csavar, viszont az az, hogy spoiler És ez különösen az eredeti, az adaptált történethez képest nagy változtatás. spoiler Lassú, szerény, alázatos film, ami éles ellentétben áll a hatalmas tétekkel, amikről szó van benne.

6. Nincs, aki megmentsen

A sok nagy után jöjjön egy kisebb is, objektíve lehet nem toplistás alkotás idén, de annyira érdekes és egyedi volt, hogy beválogattam. Bővebben: https://snitt.hu/ertekelesek/1776936 Az értékelésben főleg a pszichológiai megfejtésekre koncentráltam, ezért itt még hozzátenném, hogy mint műfajkombináció is igen érdekes, lazán vált a thriller, horror, pszichodráma és a sci-fi között.

7. Enys men

Az év művészhorrorja. Egy szereplőt látunk benne, de végig kérdéses, hogy tényleg egyedül van-e? Elmúlt korok, letűnt jelenségek horrorisztikus maradványai (angliai kontextusban nem véletlen a bányászat szerepeltetése a pusztulás szimbólumaként) veszik körül. Az idő ráadásul megfagyott, nem történik semmi. Ezt lehet átvitt értelemben, mint korrajzot érteni, de a depresszióra és a gyászmunkára is találó ábrázolás. A depresszió valóban nem arról szól, hogy valakinek rossz a kedve, hanem arról, hogy megfagy minden, nincsenek érzetek, lelkesedések, semmi. 1973-at ír a főszereplő, de valóban akkor játszódik a film? Az időérzékelésünk átalakult, vagy inkább elveszett. Mivel a Covid-karantén idején készült, érthető az elszigeteltségre való reflektálásként is. Kényelmetlen, egyedi és érdekes film.

Egyéb respect körök

Elképesztően menő és laza akciófilmek: A gép; John Wick 4 (OST – veretés); Mission: Impossible – Leszámolás 1.; Sisu; Gonosz halott

Szép, érzékeny alkotások: Saint Omer; Showing up; Asteroid city; Henry Sugar csodálatos története

Dokufilmek: A Verzió-fesztivál rendkívül érdekes kínálatot nyújtott, korábban nem hallottam erről az eseményről, így az év egyik felfedezése számomra

A pokol legmélyebb bugyra

Napóleon; Dungeons + Dragons; Apáca 2; The Offering; The Blackening; Semmelweis; Kokainmedve; Influencer; Végtelen víztükör; The Wrath of Becky; Sikoly VI.; The Outwaters. Ez utóbbi különösen azért érdekes, mert jól mutatja, hogy a low-budget, kísérletező és atmoszferikus horror műfajának vannak ugyan jól sikerült darabjai (Skinamarink), ám rosszul kivitelezett, zagyva alkotásai is.

Idei edvencek sorrendben:
1) Beau is Afraid
2) Infinity Pool
3) Oppenheimer
4) Magyarázat mindenre
5) Killers of the Flower Moon
6) Kojot négy lelke
7) A fiú és a szürke gém

+1, mert annyira egyedi élmény volt :)
No One Will Save You

Kedvencek a 2023-as filmpremierekből:

1.) Caravaggio árnyéka (2022) 2022-ben készült, de csak az idei nyártól volt Magyarországon is megtekinthető.
2.) Fűrész X (2023)
3.) Oppenheimer (2023)
4.) Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája (2023)
5.) Renfield (2023)
6.) Gyilkos a múltból (2023)
7.) Öt éjjel Freddy pizzázójában (2023)

A ráadás, mert nagyon egyedi és emlékezetes a koncepciójuk;
+ 1 A gróf (2023)
+ 1 Műanyag égbolt (2023)

Az év kedvencei (2023). Szerintem ez egy egész erős felhozatal és szerencsére még tudnék hozzá írni legalább ennyit, szóval egész nagyszerű év volt 2023.

1. Előző életek (2023)
2. Oppenheimer (2023)
3. Szegény párák (2023)
4. Hulló levelek (2023)
5. Egy zuhanás anatómiája (2023)
6. Megfojtott virágok (2023)
7. Tökéletes napok (2023)

Tehát hosszú idő után az új téma: 2023.
Az év kedvencei. (Elsősorban a naptári év bemutatóira gondolunk, de volt, aki másképp értelmezte tavaly. Szabad a pálya.)

Határidő: dec 31. 23:59.