Dűne: Második rész (Dűne 2.) (2024) 82% 449★

Még lehet, hogy újrapontozom, és tervek szerint holnap írok belőle egy rendes blogos bejegyzést is. De elsőre azt kell mondanom, a Dűne: Második rész szórakoztató, és ötletes sci-fi, de nem túl jó adaptáció. Igazság szerint azt vártam, hogy Villeneuve meg tudja csinálni amit az Érkezésnél (vagy amit Albert Kimtől láttam most az új Utolsó Léghajlító sorozat kapcsán), megtalálja azokat a pontokat, amikben Frank Herbert nem volt olyan erős, és kiegészíti az univerzumát a filmmel. Helyette… a film tartalmazza a könyv összes hibáját, de kihúzta rengeteg erényét.
A történet ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért, Paul és Jessica megérkeznek Tabr sziecsbe, Paul pedig szembesül azzal, hogy a fremenek messiásként várták, és ezzel tökéletes eszköz került a kezébe a bosszúhoz. Mindeközben egyre jobban elmélyülnek az érzései az álmaiban látott fremen lány, Chani iránt is.
A regény ívének alapjait követi a film, de nagyjából ennyi. A három éves cselekményből, ami alatt Paul megerősödik, igazi fremen lesz, része a népnek, és rajongásig megszereti a sivatagot, legfeljebb nyolc hónaposra rövidül az idő, de mondjunk inkább fél évet. Nincs ideje kiteljesedni sem háborús vezérként, sem fremenként, sem Chani párjaként. Kettejük szerelme nem nagy, mindent megrengető dolognak tűnik, hanem két tinédzser szenvedésének. Kimarad Chani terhessége, kapnak egy-két játékosabb és aranyosabb pillanatot, de messze nem annyit, mint a könyvben. Chani pedig ahelyett, hogy olyasvalaki lenne, aki megbízik Paulban (és ezáltal igen, kicsit csapdába esik a kapcsolatban, mert Paulnak vannak toxikus dolgai), támogatja, és kitart mellette, cinikus szkeptikus, aki minden ponton szembeszáll a döntéseivel, és folyton váltogatja, hogy most fremennek tekinti és bízik benne, vagy mélyen elítéli. Utálom kimondani, de a filmben kettejük közül Chani lett a toxikusabb. Ráadásul sokszor azt sem értettem, mit is vár pontosan. spoiler
Jessica manipulatív és rossz anya, ez mindig így volt, de a film sosem hívja fel rá a figyelmet, hogy az. Paul talán egyszer szól rá, hogy ne terjesszen meséket, de ennyi, egyébként Jessica döntései jóvá vannak hagyva. spoiler
Utáltam, mennyire negatívan ábrázolják a vallást. Igen, a regényben is van valláskritika. Paul és a családja ott is kihasználja a fremenek hitét, és Paul szemszögéből látjuk, hogy ő nem jó ember és nem messiás. De egyrészt a könyv mindig bizonytalanul hagyja a kérdést, hogy a prófécia mögött van-e más is, mint mese (spoiler). Másrészt tele van vallásos karakterekkel, akik nem idióták. Chani hisz Paulban, de nem elvakult. Stilgar szintén, praktikus, komolyanvehető vezér marad, nem babonás figura, aki dzsinnekről beszél. Attól, mert valaki vallásos, nem lesz rögtön idióta, és attól, mert szkeptikus, nem lesz okos hős.
Irulan csak bosszantó. Vártam, hogy többet kapjunk a Corrinókból, esetleg Shaddam ne menjen személyesen az Arrakisra (spoiler), hanem küldje el Irulant, akiből így láthatnánk többet politikusként (de mivel van három húga, nem kockáztattak volna vele annyit). Helyette mindig csak megmondják, hogy Irulan mennyire okos, de nem érvényesül. Annyira fáj a szívem miatta, pláne, mert Florence Pugh amúgy kiváló casting.
És Feyd. A Harkonnenek általában nem erős pontjai, a regénynek sem, de Feyd volt az, akinél nagyon reménykedtem, hogy Villeneuve megpróbálja kipótolni a regény hiányosságait. Feyd a regényben nem kap POV-ot, nem látunk a szemével, így nem is ismerjük meg, hogy mi motiválja igazán, de csak a reakciói alapján azért elég komplex karakter. Nem jó ember, ott is hajlandó csalni, ölni, ami kell ahhoz, hogy előre jusson (és kiszabaduljon a nagybátyja befolyása alól), és vannak nagyon gáz döntései és megjegyzései, de sok szempontból ő Paul egyik legerősebb ellenpontja. Egy hasonló korú, hasonló státuszú figura, aki azonban gyökeresen más környezetben nőtt fel, más traumái vannak, és más ember is lett általa. Nem egy egydimenziós szociopata, akinél a szexuális traumára szó szerint vállat von a film. spoiler
Persze vannak pillanatok, amikor a film elkapta a könyv hangulatát. Gurney jelenetei humorosak, szerethetőek, átjön a dinamikája Paullal. A sivatagi pillanatok szépek. A fremenek találmányai látványosak. A jelmezek szuperül néznek ki. Csak olyan, mintha a jó elemek nem állnának össze egy kerek egésszé, így nekem filmként sem volt annyira tökéletes, amennyire dicsérték, adaptációként pedig kifejezetten csalódtam. Úgy érzem, a színészek sokkal többre lettek volna képesek, ha engedik őket tényleg dolgozni ezekkel a karakterekkel.
Azért a harmadik részt várom, kíváncsi vagyok, hogy bogozzák ki magukat abból a csomóból, amibe a változtatások miatt sikerült kerülni.
Hosszú, mindenre spoileres kritikám a filmről:
https://todaywiggin.blogspot.com/2024/03/dune-masodik-r…

Az ilyen filmek miatt marad életben a mozi.

Napokig vártam az értékeléssel, de még mindig nem igazán tudom, hogy milyennek ítéljem meg. Az első részt nagyon szerettem, és ugyanazt vártam ettől is, főleg, hogy hosszú idő után végre megint a mozizás mellett döntöttem, de az a lelkesítő, katartikus élmény mégis elmaradt. Még úgy is, hogy maga a látvány és a hangulat teljesen lenyűgözött ezúttal is. Ez valóban az a film, amit muszáj moziban látni, mégis elbizonytalanított. Úgy éreztem, most nagyobb volt a hangsúly a karakterek építésén és a belső érzelmi változásokon, mint a külső történéseken. Ugyan kaptunk néhány izgalmasabb jelenetet is, de a játékidő nagyobb részében azért inkább csak szereplők beszélgettek egymással. Nekem itt nagyon érződött, hogy ez egyfajta nélkülözhetetlen átvezetés volt az alapokat lefektető, mozgalmasabb kezdés, és a remélhetőleg mindent megkoronázó, grandiózus finálé között. A lassúságot egyébként nem tartom hibájának, hiszen a Dűnében pont az tetszik, hogy egy komolyabb hangvételű, valóságosnak ható világépítés és karakterábrázolás van benne. Viszont a könyveket még mindig nem olvastam el, és ennél a résznél már éreztem azt, hogy hiányzik valami a nagy egészből, hogy jobb lenne ismerni a forrást, hogy teljesen összeálljon a kép. Bár, ahogy olvastam másoknál, adaptációként nem igazán működik. (A moziból kijövet is elcsíptem egy véleményt, hogy „a könyvet nem lehet visszaadni”. De annyiban azért örülök ennek, mert így még bőven lesz értelme elolvasni is.) Nekem a motivációk sem voltak mindig teljesen egyértelműek, és ezen a nagyon hangsúlyozott „kiválasztott” téma sem segített, sőt. A sivatagi környezettel karöltve egy idő után már olyan érzésem is volt, mintha egy középkori hívekről szóló történelmi filmet néznék, amint épp a mahdit éltetik. (Főleg, mert ez egy létező arab szó, és valóban a megjövendölt messiást jelenti.) Számomra itt a Harkonnenek sem tűntek elég jelentőségteljesnek, a császárról nem is beszélve. Paul kapcsolata Chanival is érdekesen alakult, se veled, se nélküled, de hogy miért… Paul anyjánál sem értettem teljesen ezt a rideg hatalomvágyat. Szóval voltak olyan elemei, ami miatt nem tudtam hova tenni, pedig annyira szerettem volna megérteni és átérezni minden részletét.
DE ez a második rész is (akárcsak az első), minden hibája ellenére is olyan magas szintje a filmkészítésnek, amiről a legtöbb szakmabeli csak álmodhat. Így amikor kritikát mondok róla, akkor azt is hozzá kell tennem, hogy részemről ez nem egyenlő egy streaminges vagy akármilyen más hétköznapi film megítélésével. Ez maga az elit kategória, amit nem sok film tud már megugrani, főleg az elmúlt évtizedben. Az is biztos, hogy meg fogom még nézni párszor.
Ami még külön említésre méltó, az Hans Zimmer zenéje, ami ezúttal is fantasztikusan sikerült! Nagyon ráérzett ezekre a dallamokra. Ugyanígy elismeréssel adózom Timothée Chalamet alakításának is, mert továbbra is leginkább ő az, aki viszi a hátán az egész történetet.
A Dűne továbbra is egy erős atmoszférájú, magával ragadó világ, amiben megéri elmerülni (fel sem tűnt, hogy milyen hosszú volt, néztem volna tovább), és változatlanul a kedvenceim közé tartozik.

Az előző rész sosem lesz a kedvencem. Sokat nőtt a szememben az első megtekintés óta, de azóta sem tudom igazán élvezni, szóval megnyugtató volt számomra olyanokat olvasni, hogy a 2. rész sokkal tempósabbra sikeredett.
A legviccesebb, hogy a vetítés előtt akadt egy kis szünetem két film között, így elmentem sétálni egyet. Sajnos voltam olyan bolond, hogy megálltam egy hittérítőnek, aki természetesen csak nyomta a rizsát Jézus Krisztusról, miközben pont egy olyan filmet készültem megnézni, ami lényegében az efféle vallási fanatizmus veszélyeit mutatja be, csak sci-fi környezetben. Legközelebb inkább csak annyit mondok nekik, hogy: „Én Lisan al gaib eljövetelében hiszek.”, majd szépen megyek tovább, miközben ők a fejüket vakarják majd tanácstalanul.
Amúgy tényleg, ez egy színtiszta valláskritika. Ebből kifolyólag azért ezzel is szenvedtem, mert már csak a messiás, meg hasonló szavak hallatától is az idegbaj kerülget, de tetszett, ahogy az eddig úgymond pozitív karaktereknek beállított figurák lassan megőrültek. Nem is tudom, hogy ki volt végül ijesztőbb, spoiler.
Váratlan humorforrásokat is találtam amúgy benne, hisz nehéz volt nem nevetni, mikor Jessica közli a fiával, hogy több 100 év fájdalmát kell átélnie, mire az csak annyit kérdez vissza: „És az rossz?” Áh, dehogy, Paul. Olyan, mintha sünt sz*rnál miután telezabáltad magad jalapeño paprikával, szóval nem vészes. Próbáld ki egyszer te is. (spoiler Ez a srác továbbra sem a legélesebb kés a fiókban.
Aztán ott volt még Stilgar, aki vízpazarlásnak vél EGYETLEN darab könnycseppet. Ha már ez is ekkora probléma, akkor Paul és Chani a szeretkezésük alatt az egész déli kontinens ivóvízkészletét kiizzadta, nem beszélve a többi távozó testnedvről. WTF, Paul?! A bolygót nedvesítsd, ne a csajt! Háborúzz, ne szeretkezz! Ó várj, az utóbbit nem így gondoltam…
Meg nyáladzanak 2 órán keresztül, miközben Paul azt hajtogatja, spoiler aztán gondol egyet és spoiler Újabb WTF, Paul?! Nem elég, hogy spoiler Űr-Jézus pozícióba lépsz, de még a barátnődet sem tiszteled?
Mi van még? Áh, a csodálatos Léa Seydoux. Oh… szóval ő meg spoiler? Egy ekkora bukáshoz tehetség kell. Jár a taps. (Ezt nem akkor kellett volna amúgy, ha már 100%, hogy spoiler? Kissé elkapkodta.)
Látványilag, zeneileg, és hangulatát tekintve elképesztő egyébként. Valóban egyedülálló mozis élmény és szívesen megnézném újra (A végső csata chef's kiss.) mondjuk IMAX-ben, de cselekményét nézve tényleg kb. addig viszi el a történéseket, amíg anno az 1984-es adaptáció (legalábbis emlékeim szerint), szóval igazából ismét csak azt láttam, amit korábban, csak ezúttal jóval szebb és hatásosabb kivitelben. (Arra a fordulatra mondjuk nem emlékeztem, hogy spoiler.)
A fentebb írtakból egyértelműen látszik, hogy imádtam Austin Butler alakítását, de erre a részre már Stilgar (Javier Bardem) is a szívemhez nőtt, plusz nagyon sajnáltam Chani-t.
Apróság amúgy, de zavart, hogy a homokférgek meglovaglásának kapcsán nem láttuk, hogy miként juttatnak föl olykor egész karavánokat egy-egy ilyen dög hátára. Az azért nem lehet ilyen „egyszerű”, mint egyetlen ember esetében.
Gőzöm sincs, hogy a könyvekben még milyen hosszan folytatódott Paul sztorija, és a húgának ott mennyi szerep jut, de most hirtelen igényem támadt minimum egy harmadik részre, szóval bízom benne, hogy az még zöld utat kap.
Röviden: Az előzővel ellentétben ezt már kifejezetten élveztem, és egyértelműen moziban nézős darab, szóval akinek még kimaradt, az bátran üljön be rá. Én pl. meg sem éreztem a hosszát. (That's what she said? XD)

Fúú, mit is lehet írni róla? Ez a film nagyvászonra született.
(Még a tegnapi élmény hatása alatt vagyok, ezért valószínűleg elfogult leszek egy kissé. A második rész fényében már látom az első rész hibáit, de mivel arra is megadtam anno a maximum csillagot, itt már nem tudom hova fokozni a pontozást, pedig ez még az elsőnél is mérföldekkel jobb volt.)

Ez a film nem csak Denis Villeneuve, hanem Hans Zimmer újabb remeklése is. Az elképesztő látvány mellett a zene szintúgy a székbe szögezi a nézőt, ami néha olyan erővel tombol, mint az Arrakis homokviharai. (Más szóval nem finomkodtak a hangerővel, ám halláskárosodást is érdemes bevállalni egy ilyen fergeteges élményért.)

Erősen ajánlott az első rész ismerete, hiszen ez ott veszi fel fonalat, ahonnan 2021-ben (nem is hiszem el, hogy már ennyi idő eltelt) búcsút vettünk Paul-tól és társaitól. Az sem árt, ha előtte újranézitek, ahogyan én, máskülönben a mellékszereplők többségéről azt sem tudtam volna, hogy kicsodák. (Mivel én nem olvastam a könyveket, kezdetben zavaros volt az igazmondók meg a „banyák” szerepe is.)

Az első rész megalapozta a sztorit, bemutatta a bolygót, a második részben viszont végre úgy igazán beindul a történet, és a már megismert karakterek azzá válnak, akivé válniuk kell. A prófécia valóra válását tömérdek akcióval megtűzdelték, amik baromi jól mutatnak a vásznon. A homokférgen lovaglós jelenet külön megér egy misét, olyan adrenalindús jelenet lett, hogy majdnem lerepültünk a székből. (Én szinte a bőrömön éreztem azt az iszonyatos sebességet, meg a tömérdek homokot.)

Minden egyéb, ami még említést érdemel:

– Kellemes meglepetés volt, hogy újra előkerül spoiler (kár, hogy abból a jelenetről gyorsan már ugrottunk is a következőre). Ezt egyébként nem csak itt sajnáltam, néha nagyon éles volt az átmenet (főleg, amikor egy sötét snittből ugrunk egy vakítóan fényes jelenetbe), és gyakran túl gyorsan váltogatták a helyszíneket, idősíkokat, ezért nagyon észnél kellett lenni, hogy jövetni tudjam, ez most a jelen vagy éppen egy jövőbeli látomás, kinek a fejében is járunk stb.

– A Szárnyas fejvadász feeling itt is megvolt a lázálomszerű fény-árnyék játékokkal.

– Austin Butler-nek még több pszichopata, rosszfiús szerepet, please. Annyira látszott, hogy élvezte csinálni, meg kihasználni a karakter nyújtotta lehetőségeket. :D spoiler

– Lady Jessica karakterfejlődése! Wow. Rebecca Ferguson is remekelt a szerepében.

– Leginkább az spoiler, meg az egyéb boszorkányos dolgok nyűgöztek le a legjobban, és spoiler spoiler

– Egyébként teljesen át lehet érezni Paul őrlődését, mielőtt keményen a sarkára állva messiássá emelkedik. spoiler

– A befejezés meglehetősen spoiler Mondhatom, hogy ezennel a Dűne trilógia záró darabját még az Avatár 3-nál és a Joker 2-nél is jobban várom?

– Öröm látni azt a rengeteg magyar nevet a stáblistánál.

Összegzés: a Dűne 2 jött, látott, győzött, és úgy elrepült ez a közel 3 óra, hogy észre sem vettem. Sokkal mélyrehatóbb és nagyszabásúbb film, mint az elmúlt évek összes Disney-féle Star Wars filmje. Vigyázzatok, mert tarolni fog!

Felirattal, elég jó minőségben. Csak 2 részletben tudtam megnézni, nem kötött le annyira, mint az első rész.
Szerintem Lynch filmje sem rossz, bár azt régebben láttam.

Elkepesztoen gyonyoru, tenyleg. Minden eleme, a beallitasok, a szinek, a diszletek; minden de minden hibatlan.
De lelket nem ereztem benne, egy milimikronnyit sem erintett meg.
Es reszemrol inkabb legyen egy film amator latvanyvilagu vagy olcso, de erintsen meg vagy legalabb erezzek valamit.

Ez egy lenyugozoen szep diszdoboz, csak epp ures.

Azert retinapettingnek elso osztalyu volt.

Az első résznél jobb, látványosabb, helyenként izgalmasabb és pörgősebb is, ráadásul beemeltek néhány érdekes konfliktust és szereplőt a történetbe. A hibája viszont ugyanaz, mint az elsőé: a hangulata, grandiózussága megnyerő, de összességében tartalmatlan, a történet pedig egyirányú, kiszámítható.

Mivel könyvadaptációról van szó, kézenfekvő először ezzel kezdeni. Sok helyen olvasni pozitívumként, hogy Denis Villeneuve hű a könyvhöz, követi a regény cselekményét. Az első rész Snittes adatlapja alatt még volt is egy hosszas vita arról, hogy mit számít, számít-e egyáltalán ez a film megítélésénél. Adaptációk esetében sokféleképpen lehet „hű” a film a könyvhöz: bár legtöbbször ezt úgy értik, hogy a könyv és film története hasonlóan zajlik le, nem csak ezt a szempontot lehet mérlegre tenni. Ha eltekintünk attól, hogy önmagában nem biztos, hogy erény a könyvhöz való „hűség” (az eltéréshez pozitív példák: Kubrick, Glazer; a könyvvel való termékeny szimbiózishoz: Tarr), érdemes megnézni, mi és miért változott a könyvhöz képest.

A regény sokat foglalkozik az ökopolitikával és visszatérően filozofál az Arrakis természeti világáról – az írót eleve az Egyesült Államok bizonyos területeinek elsivatagosodása inspirálta a történet megírására. Érdekes, hogy az ökológiai vonatkozások a filmben teljesen háttérbe szorulnak (a fremenek bolygóátalakító tetteiről alig tudunk meg valamit), és a hagyományos értelemben vett politikai harc, a manipulációs stratégiák bemutatása kerül előtérbe. Egy apró példa erre Kynes sorsa. spoiler A könyv rendkívül összetetten közelített az eszmék, ideológiák, vallások, utópiák, jövővíziók problémájához: érzékeltette az előnyöket (például, hogy egy élhetőbb bolygó létrehozására motiválhat vagy értelmet adhat a káoszban, szóval: politika nélkül nincs természetvédelem) és a veszélyeket (a fanatikus hittel harcba szállók egy idő után önjáró gyilkológépekké válhatnak) is, eközben pedig megmutatta, hogy a vallási és politikai gondolatok nem a semmiből teremnek, intézmények, bizonyos pozícióban lévő emberek és helyzetek termékei. De az is figyelemreméltó, ahogy a magas politikai szféra ideológiáját a lenézett, gyarmatosításra ítélt sivatagi népek önálló módon átalakítják úgy, hogy végül annak segítségével megdöntik a gyarmatosítók uralmát – szóval az egész Dűne-univerzum kapcsán jókat lehet elmélkedni a kolonializmusról.

A film viszont mindennek elsősorban a negatív oldalát akarja érzékelteti (megjelenik például a „fundamentalizmus” címke, ami a könyvben nem szerepel), amit egyebek mellett azzal ér el, hogy a regényben viszonylag együttműködő (de legalábbis egy célért küzdő) Paul-Jessica párost felbontják jóra és rosszra: Jessica az első részhez képest kifejezetten gonosz, a vallási/ideológiai „nevelés” feladatát neki szervezték ki és ezt elhatárolták a sokkal ártatlanabbnak és jobbnak ábrázolt Paultól, aki amúgy jófiú lenne, de a csúnya ideológiák megrontják. Jelentősen bonyolították viszont Csani szerepét a könyvhöz képest (ez egyébként önmagában nem gond, sőt), ő itt a legfőbb lázadó és nem fogadja el a neki szánt szerepeket – kár, hogy ezt a vonalat nem bontották ki jobban, érdekes lett volna kicsit erősebben behozni a fremenek közötti frakcióharcok kérdését (szocialisták, anarchisták vs. konzervatívok vs. vallásos forradalmárok stb.), ha már ezt a film a könyvhöz képest jobban érzékelteti próbálta. A Csani-Paul tiniszerelem a filmben az ideológiai/vallási küzdelmek ellenpólusává és így egyfajta jóság szimbólumává válik.

Bizonyos változtatások azért előnyére váltak a történetnek: Csani és Irulan valamivel komplexebbek, érdekesebbek a regény első részéhez képest. Az is jó húzás volt, hogy a báró és Rabban helyett/mellett adtak még egy főgonoszt az Arrakison zajló harcokhoz, így emelték a téteket és pörgősebbé tették a harcokat – még ha ennek az is volt az ára, hogy sajnos Feyd-Rauthát egy egysíkú pszichopatává változtatták.

Ott vannak még a színek. A könyv színes, tarka világát itt sivárság váltja fel: akik egy táborba tartoznak, azok egyféleképpen öltöznek, a fremenek úgy néznek ki, mint ahogy az európai/amerikai néző az arabokat elképzeli, a gonoszok pedig nagyon-nagyon feketék (a sivatagi terepen ez persze nyilván remek álca). Az efféle homogenizáció reflektál ugyan a jelen korra, de engem még mindig jobban érdekelnek ehhez képest Lynch és Jodorowsky kissé őrült látomásai – gondoljunk bele, itt egy olyan történetről van szó, ahol a szereplők jelentős része állandóan be van tépve és vadul vizionál elmúlt és eljövendő világokról. spoiler Hogy azért egy kevésbé őrültet is említsek, Nolan ezt egyébként szépen csinálta Oppenheimer vízióinak bemutatásakor.

Ha eltekintünk az adaptáció tényétől és jellegétől, akkor viszont sajnos nem sok megtárgyalnivaló van. A zenék, hangulatok többségében jól el vannak találva, a megközelítés grandiózus, a látvány (pl. a homokféreg hajtása vagy a végső támadás) időnként elképesztő – a rendező védjegyei, és ezek kifejezetten jól működtek mondjuk a Szárnyas fejvadász folytatásában. (A zenét olykor azért túlkapták: különösen az első részben hangosították fel a fennkölt énekhangokat akkor, amikor valami szomorú, tragikus, meglepő dolog történik, hogy semmiképp se felejtsük el, hogyan kéne éreznünk.) Ha mindettől viszont eltekintünk, akkor egy egyenes vonalú szuperhősfilmet kapunk, ami rendkívül látványos, de nem túlzottan tartalmas, maradandó vagy érdekes.

A történet közvetlenül a három évvel ezelőtti film után veszi fel a cselekmény fonalát. Némi emlékeztető után vissza is térünk az Arrakisra, ahol Paul és Jessica próbál beilleszkedni a bolygó nomád népe, vagyis a fremenek közé. Ez azonban nem megy zökkenőmentesen, mivel a Harkonnen elnyomás miatt kémeknek hiszik őket és nem akarják közösségük tagjaiként kezelni az új látogatókat. Stilgar azonban próbál mindenkit megnyugtatni és felelősséget vállal Paulért és anyjáért, már csak azért is mert ő hisz abban hogy az ifjú Atreides lesz az, aki végleg felszabadítja őket a rabszolgasorból. A Giedi Prime-ról visszatérő Harkonnenek ugyanis újfent átvették az Arrakis feletti uralmat és azon fáradoznak, hogy kitermeljék a fűszert. Ezt azonban a fremenek nem hagyják és több gerilla akció során borsot törnek az elnyomóik orra alá.

A teljes kritikám itt találjátok: https://www.kritizator.hu/feltarul-az-arrakis-igazi-arc…

Egy hosszabb felvezetéssel kezdeném.

Már évekkel ezelőtt, konkrétan az Érkezés premiernapi megtekintése után, 2016-ban alakult ki bennem az, hogy Denis Villeneuve lett a szememben minden idők legjobb mozgóképes vizionáriusa. Érdekes belegondolnom, hogy ekkor még csak körvonalazni látszott milyen csodákkal fog még előállni, és most látva a Dűne 2-t valami olyan mesterművekkel teli, egyedülálló filmművészeti munkásságot tudhat magáénak, ami generációnként legfeljebb 1-2 rendező kezéből születik.

Nehéz szavakba öntenem milyen meghatározó hatással vannak rám a művei. Valahogy úgy érzem, mintha telibe találná az egyéni ízlésvilágomat és azt, hogy mit, hogyan, milyen mértékű súllyal, és főleg mennyi ideig kell megmutatnia a vásznon. A Blade Runner 2049 idején éleződött tökéletesre az az egyedi, professzionális szakmai tudása, hogy beszéd nélkül képes emberi érzéseket, tetteket hihetetlen mesterien, mélyrehatóan prezentálni, érintésekkel, léptekkel, tekintetekkel, amik kifejezőbbek ezer szónál. Sokaknak ez máig nincs igazán ínyére, mert a mai felturbózott, félőrült világban az emberek hozzá vannak szokva a pörgésre, nehezen képesek erre a kitartott stílusra kondicionálódni.

A Dűnéről ekkortájt nem sokat tudtam. Hallottam a könyvről mennyire legendás, tisztában voltam a 84-es film létezéséről, de sose tudtam igazán rávenni magam, hogy belemélyüljek. A könyvről annyi ismeretem volt, hogy maga a története nem adaptálhatatlan, csak a különleges narratívája és a metafizikai vonulata az, ami miatt lehetetlennek vélték filmre vinni és amitől egy sci-fi klasszikus regényként hivatkoznak rá mindmáig. 84-ben David Lynch-nek szépen bele is tört a bicskája, ami óriási anyagi bukást eredményezett, ráadásul magam is bepótolván nemrég a rendezői változatot nem is csodálom. Ugyanis az erős zenén, a homokféreg megjelenítésén, és néhány jól kiválasztott színészen kívül egy korához mérten is elég ramatyul kinéző, sokszor alapozásoktól mentes, amatőr módon, helyenként önismétlően megkomponált, mélységérzet nélküli kaotikus maszlag lett. Korábban pedig ott volt Alejandro Jodorowsky ambiciózus víziója, amibe nem mertek pénzt invesztálni az irgalmatlan terjedelme és a túlzott szürreális megközelítése végett, amit amúgy a frenetikus Jodorowsky's Dune doksiban részletesen ki is fejtenek.

A Blade Runner 2049 után mikor bejelentették, hogy Villeneuve soron következő mozija egy Dűne feldolgozás lesz roppantul megörültem, hogy általa ismerem majd meg, merülök el mélyebben ebbe az világba, ráadásul időközben kiderült, hogy mindezt több filmben tervezi.
Nagyon sok múlt az első részen, ugyanis a covid időszak és a premierrel egyidejű streaming debütálás miatt baromi nagy kérdőjel volt, hogy ezen akadályok ellenére sikere fog-e menni, veszélybe hozva ezzel a folytatások létrejöttét. Hála az égnek nem így történt és az említett mizériák dacára nyereséget tudott elkönyveli mind kritikailag, mind pénzügyileg, így a folytatás is zöld utat kaphatott.
A Dűne első részére sokan előszeretettel puffogtatják máig a számomra módfelett irritálónak hangzó „félfilmes” jelzőt negatív felhanggal, miközben több tucat olyan film létezik, amik nem mesélnek el egy kerek, átlátható sztorit és azok egyáltalán nem kapnak ilyen jellegű billogot. Holott amúgy tudva levő volt jóval a premiere előtt, hogy az első könyv első fele lesz itt bemutatva. Ebből kifolyólag pedig nekem kifogástalan megalapozása volt egy időben és térben elhelyezett távoli világnak, amiben így is számtalan inger, impulzus, rengeteg kisebb-nagyobb lényeges történés zajlik. Jó pár olyan anyagot végighallgattam, hogy a könyvhöz képest mik maradtak ki, vagy lettek vázlatosan megmutatva. Teljességgel elfogadom, ha valakinek ezek szemet szúró problémák voltak, de mivel nekem kimarad a könyv, ezért ezzel együtt imádtam elmerülni ennek az univerzumnak a legkisebb zegzugaiba is, ahova a film beengedett.
Bámulatosan kalauzolt el Villeneuve az Arrakis organikus planétájába, memorizálható népekkel, szövetségekkel, élővilággal, a feladatukat ellátó monstrum gépezetekkel, célra vezető technológiai eszközökkel, hagyományokkal, stb. még a sokak által zavart végső vágást se tartottam indokolatlannak.

Nem is volt kérdés, hogy 2024 legjobban várt mozija nálam a Dűne 2 lesz, és őszintén szólva meg lettem volna elégedve azzal is, ha csak az első rész ellenállhatatlan, világ bevonzó összhatását szállítja, de arra nem számítottam, hogy egy maximálisan kizsigerelő katarzismaratonban lesz részem, ami utoljára pont a Blade Runner 2049-nél éltem át, sőt még azon is túltesz.
Megkerülhetetlen megemlíteni az alkotás vizuális megjelenését. Már az első részben is szemkápráztató volt, ahogy Villeneuve a díszleteket, jelmezeket, méreteket kialakította, ahogy tapinthatóvá, realistává, ember közelivé tett minden apróságot a világépítéshez, itt ezt hatványozottan csúcsra járatta. Ahogy az égen többször látjuk a felkelő, lenyugvó, bolygókkal részben eltakart, csodálatos Napot, ahogy a gépszörnyek és a férgek robusztus termetükkel, súlyukkal rovarnagyságúvá zsugorítják a körülöttük lévő embereket, ahogy a fény-árnyék kontrasztok, a sziluettek, a messzi távolban kirajzolódó délibábszerű alakzatok kifejezőbbek, mint bármikor, vagy ahogy hatalmas seregek, flották terítik be a nagytotálokat, elképesztőek. Napestig lehetne sorolni azt a temérdek részletgazdag kivitelezést, ami az összes érzékszervemre egyedien pulzáló hatást gyakorolt.
Mindehhez hozzátesz Greig Fraser operatőr, aki már a Rogue One-nál, az első Dűnénél, az Alkotónál és a Batman-nél szintén lenyűgöző fényképezéssel varázsolt el, de itt egyértelműen szintet lépett. Párját ritkító művészeti összhatás eredménye a Dűne 2, ami alá Hans Zimmer dübörgő taktusai nagyszerűen kiegészítik a tűéles hangulatot.

Mivel a nagy Villeneuve-maraton előtt pótoltam Lynch verzióját, ez alapján sejtettem, hogy akciódúsabb mozira kell számítani az elsőnél. Ez részben meg is történt, csakhogy az akció szó itt más megvilágításba kerül. Nem úgy kell elképzelni, hogy piff-puff, csitt csatt és megy minden tovább, mintha mi se történt volna, hanem kimért, feszült felvezetéssel bíró, megfontolt, taktikus párharcok, eszméletlenül megkomponált ravasz stratégiai összecsapások vannak. Ez már az első Arrakis-on játszódó szekvenciában megmutatkozik és ezt az attitűdöt a mozgalmasabb jeleneteknél mindvégig vérprofin alkalmazza.

Ezen tényezők miatt is oda-vissza lennék a filmért, ami végett viszont többszörös agyeldobós érzést váltott ki belőlem, az a világ szélesebb spektrumú kibontása, a karakterek jelentőségteljes jellemfejlődése, átalakulása, és az ezeket előadó színészi performance-ok.
Itt jegyezném meg, hogy egyébként a film nagyjából első órája elég komótos mederben halad, ahogy Paul és Jessica beilleszkedéséi fázisait látjuk a fremenek közösségében. Személy szerint ezt abszolút nem bántam, mert még jobban bele tudtam kerülni a helyiek szokásaiba, kultúrájába, különböző frakcióikba, bevetvén Villeneuve az időhagyós skill-jét ugyebár. Az olykor hangjelzésekkel való kommunikációjuk, a járásuk, a névadásuk mitológiája, hogyan és pláne miből nyerik ki a szent vizet, no meg az Élet Vizét, a sivataggal, a vízzel, a férgekkel való spirituális kapcsolatuk, a próbatételek, a harci modoruk, az eltérő hitvallásuk rétegelten, precízen, információ gazdagon le van vetítve. Stilgar-ral még humort is sikerült bevinni az egyes szituációknál, de messze nem kizökkentő módon, pont amennyire kell, simán elfért.
Chani figurája is rendkívül megnyerő volt számomra. Érzékeny, nagyszívű, de határozott és harcias egyben. Ahogy értesültem az ő személyében történtek a legmarkánsabb változtatások a könyvhöz képest, nem mellesleg fény derült kinek is a lánya, amit egy tök érdekes infónak tartottam. A film első felében a Paul-lal való kapcsolatát egyáltalán nem tartottam giccsbe hajlónak, szép finomhangolt érzelmeket adtak át egymásnak, Zendaya-t pedig most láttam először ennyire hihetőnek.

Amivel még nem győztem betelni, az a Harkonnen-ek bolygóján, a Giedi Prime-on tett negyed órás kitérő. Már a Giger stílusát idéző kialakítás, a szó szerint és képletesen is értendő sötét vetületű atmoszféra totálisan magába szippantott, de a ház hagyományaiba, tagjainak helyzeteibe, viszonyaiba is nagyobb betekintést engedtek, amit egyébként sokan hiányoltak az első filmből. Felvezetve egyúttal az eszméletlen ütősen levezényelt arénás jelenetben Feyd-Rauthát, aki egy vérbeli szociopata vadállat, és akit Austin Butler embertelen félelmetes átszellemüléssel hoz. Legalább olyan mérföldes szintkülönbség van Sting és ő közte, mint Jim Carrey és Paul Dano között Rébuszként a Batman-ben. Nevetséges karikatúrák régen, vérfagyasztó jelenségek most. Plusz nagyon örültem, hogy Lady Margot-nál ekkor elhangzott a „Terv a tervben.” mondat, ami ugye a báró sakkjátékos személyiségére tett utalás. Ez főleg Vladimir Rabban-hoz való egyre kételkedő hozzáállásában volt megfigyelhető, csalódottságában mondhatni gyalogáldozatként használta fel őt.

Jessica személyisége rettentően meglepett milyen szintű összetettséget, fejlődést kapott és mindezt Villeneuve milyen mesteri ívben vezette végig, sokszor szabályosan meghökkentett.
spoiler
Ritkán látott, több rétegű karakterváltozáson megy át, Rebecca Ferguson-t pedig szerintem ennyire magabiztos, tekintélyes alakításban talán még sosem láttam, imádtam.

Paul jellemformálódása szintén masszívan érzékelhető, lépcsőzetesen átlátható. A fremenekkel való kezdeti bizalmatlanság után gyönyörű harmonikus viszonyt alakít ki a kommunával. Külön tetszett, hogy a teljes fremen neve az általuk választott szilárd oszloptalapzat (Usul), és az ő általa kigondolt sivatagi ugróegér ottani megfelelőjéből (Muad'Dib) tevődött össze, amire a helyiek csak útmutatóként hivatkoznak. A Shai-Hulud megülésére és irányítására tett végső próba eszméletlenül felépített, átgondolt és izgalmas rész, aminél rögtön eszembe jutott, hogy milyen régen játszottam a fantasztikus Shadow of the Colossus-szal. Elementáris élmény volt nézni, ahogy egyre jobban növekszik benne a vezéralkat.
spoiler
spoiler
spoiler

Muszáj kiemelnem nagybetűvel a számomra egyértelmű csúcspontot, a fináléban lezajló párbajt Paul és Feyd-Rautha között, mert ott már túlzás nélkül pislogni és levegőt venni is alig mertem, annyira totálisan szétvetett a katarzis. Most belegondolva is szanaszét ráz a hideg.
spoiler
spoiler
Timothée Chalamet engem már a The King-ben is lenyűgözött, de itt valami emberfeletti teljesítményt produkál, ahogy ízig-vérig megtestesül benne Paul felemelkedett, színtisztán irányító lénye.

A sidekarakterek sokasága egytől egyig emlékezetes és mondanom se kell, hogy kivétel nélkül mindenki hibátlanul van castingolva a szerepére.
A Bene Gesserit rend némileg több teret kapott szerepe úgyszintén nagyon bejött, különösen Lady Margot röpke mellékszála volt kifejezetten érdekes és fontos a folytatásra nézve, plusz hozzá köthető még a Giedi Prime-on egy kifejezetten hipnotikus erejű jelenet, amivel nagyobb rálátást kaphattunk a rend háttérben megbúvó rafinált trükkjeiről. Az általam végtelenül imádott Léa Seydoux pedig tökéletes választás volt ide.
Gurney Halleck visszatérése is friss színfolt volt, nem érződött légből kapottnak, elegendő időtartammal látták el és egy elég vagány tettet is ő hajt végre.
A Császár és Irulan hercegnő játékideje tény, hogy nem volt túl sok, de nekik is volt lényegi jelenlétük, pláne a vége felé. Mi több utóbbinak igencsak érdekfeszítő jelentőséget kerekítettek ki a folytatás tekintetében, és nem győztem örülni, hogy a szintén imádnivaló Florence Pugh kelti őt életre. De persze nagyon jó volt viszontlátni az öreg Christopher Walken-t is Császárnak, aki mindig pazar.

Az egész alkotás duzzad az őserőtől, minden egyes képkockában lappangó vagy feltörő energiák mutatkoznak, amivel egész egyszerűen képtelen voltam betelni. Még így napokkal később is szellemileg magában tud tartani és akárhányszor visszagondolok a katarzispontjaira vagy bármely pillanatára azon vagyok, hogy ezt a felejthetetlen élményt újra át akarom élni.
Az első Dűne kapcsán anno talán magam is vártam némi metafizikai pluszt, most úgy vagyok vele, hogy igazából azt csak egy non plusz ultra adaléknak tartom, amit ha akar az ember belelát, de Villeneuve-től már most minden létező szempontból sokkal többet kaptam.
Egyébként itt se volt problémám a zárósnittel, sőt egy veszettül izgalmas cliffhanger-rel ért véget, ami miatt eszeveszetten várom a Dűne Messiása feldolgozását.

Bátran ki merem mondani, hogy egy monumentális sci-fi mérföldkő született, aminek méltóságteljes helye van a filmtörténelem legjobb folytatásainak díszes Pantheonjában. Az egyik all-time top kedvencemmé lépett elő, egy igazi filmművészeti csoda, egy számomra legendává nőtt vizionáriustól, Denis Villeneuve-től.