Érdekvédelmi terület (2023) 78% 106★

Változtasd meg élted! – sokáig nem értettem, hogy Rilkében hogyan születhetett meg ez a mondat egy férfi felsőtestet ábrázoló szobor láttán. Hogy hát az a kockahas meg a mellizmok mit is jelenthettek a jól láthatóan kákabélű, intellektuális költőnek. Mert meg lehet csodálni a kimunkáltságot, de akkor sokkal inkább a készítőre kerül a hangsúly, és a gondolat abban a formában jelenik meg, hogy milyen jó alkotónak lenni. Más műalkotásokkal találkoztam, amik hasonlót sugalltak nekem, de konkrétan ezt a Rilke-torzó viszonyt nem sikerült megértenem – egészen addig nem is kerültem közelebb a megoldáshoz, amíg fel nem fedeztem magamban (és ehhez megintcsak volt köze néhány ókori szobornak meg eredetiben látott festményeknek), hogy a remekműveknek elementáris erejük van. És bizony néha lövésem nincs, mit sugall, amit látok, olvasok, hallok, csak azt tudom, hogy nem bírok elszakadni tőle.
Mindez az agyamban mélyre merült, mint egy jól véggiggondolt ügy. Nem kellett a felszínen tartani többé. Aztán jött ez a film, és egy gondolattal előrébbugrott a kurzor: nincsen helye egy sem, / mely rád ne nézne.
Nem arról van szó, hogy a szobor körbejárható lenne – nem én mondom, hogy minden pontját meg tudom nézni. Az alkotás az, ami minden elém táruló részletével megragad, ami elől nem lehetséges elbújni, elrejtőzni. Ezúttal azonban mindez megértést is hoz magával. Azt is tudom, mit néz rajtam.
Az a házaspár, az a család nem a gyűlölendő náci attribútumokkal terhelt. Az alkotó megtesz mindent a mítosztalanítás ellen. Mert ha mitikus szörnyeket látunk, hisz a nácik mitikus szörnyek, akkor mi közünk is lehetne hozzájuk? A mítoszt letörte az emberiség. Vége.
Nos nem. Hisz ebben a filmben az embereket látjuk. Ott élnek egy kerítés mellett, ami mögé bezártak minden olyan borzalmat, aminek ugyan személyes alakítói, de amelyről – még a családfő kiemelt pozíciója ellenére is – elmondhatják, felsőbb utasításra, nagyobb erők hatására vesznek részt benne. Ismerős lesz egyből, ugye? Persze büdös és zajos a környék, de nekünk megvan a kis kertünk. Mit is tehetnénk? Azért ehhez fejben át kell hangolni sok mindent. És már boldogan építjük is a kerítéseket, állítunk fel kerítésvédő egységeket, felmentünk fejben háborút indító diktátort, és teljesen elfogadhatónak tartjuk, hogy városokat bombáz le megölve mindenféle rendű és rangú civileket. Kis emberek kis országa vagyunk, nem igaz? Én csak egy vidéki polgármester vagyok, én még régen léptem be a pártba, én csak traktorokat adok át, én csak pénzügyi állásfoglalásokat fogalmazok meg… És lehet folytatni az életterünk tönkretételével, ha már a bűzről és füstről van szó, hiszen nyeljük mindannyian a port és a füstöt, és szenvedünk a klíma kiszámíthatatlanságától.
De szerencsére a filmnek egyszer vége lesz, és meg tudjuk tenni, amit a nagymama: elmenekülünk (mert az megfutamodás volt, nem erkölcsi állásfoglalás!) oda, ahol nem látjuk és érezzük közvetlen közelről a tetteink következményét. A baj azonban az, hogy Höss is körülnéz, látja-e valaki – és bizony látjuk. Évtizedek távlatából is látjuk. És bennünket, a mi generációinkat is látni fognak, és nem úgy néz ki, hogy az én nevem az igazak listájára kerülne…

Holokausztfilm, amilyenre 2024-ben szükség van.

Azt hinné az ember, hogy a holokausztról már mindent láttunk filmes feldolgozásokban – erre az Érdekvédelmi terület szépen rácáfol egyedi megközelítésével és maradandó képeivel, hangulatával. Vannak, akik megmutatják az erőszakot, az áldozatok szenvedéseit, főleg erkölcsi kötelességből. A Schindler listája vagy a Zongorista mindent mutat egy átfogó, tágas képen belül: jókat, rosszakat, rosszakból lett jókat, áldozatot, tettest, nézelődő közömböst, határesetet. Aztán végül tanulságot hoz. A Saul fia is mutat, csak bezár egy szűk, bár folyamatosan mozgó és végső soron számos dolgot (az áldozatok szemszögéből) megfigyelő perspektívába. Van aztán Lanzmann Soá-ja, aki nem akar láttatni semmit, elvégre mit/kit lehetne megjeleníteni akkor, amikor a többséget meggyilkolták, a világuk pedig végérvényesen elveszett. Archív felvételekkel, történelmi újrajátszással sosem lehet ezt pótolni.

Glazer egy egészen új dolgot csinál: láttat is meg nem is. Egy kis szeletet mutat meg, de úgy, hogy minden mást radikálisan kizár – nincs átfogó kép. A nagytotál elutasításában rokon a Saul fiával, de abban tér el tőle jelentősen, hogy szinte teljesen az elkövetőkre és szűk körükre koncentrál, áldozatokról és erőszakról csak hanghatásokon keresztül szerzünk tudomást (elkövetők és áldozatok között semmilyen kapcsolat és átjárás sincs, ebben is új a megközelítés), a felvétel ráadásul mesterséges és rideg (a házban forgó kamerákat elvileg távirányítással kezelték, ami a perspektíva robotszerűségét, idegenszerűségét erősíti), ezért ha valami ezt az elidegenedett, közönyös hangulatot mégis meg tudja törni, és emlékeztet arra, hogy baj van, mert hát azért itt valahol a háttérben embereket bántanak, az fokozott kényelmetlenséget okoz a nézőben. De mivel az ábrázolt környezet hátborzongató nyugodtsága könnyen el tudja nyomni ezt a feszültséget, az így keletkező ellentmondásosság (mi rosszul érezzük magunkat, de a szereplők nem, és aki mégis rosszul érezné magát közülük, annak sem szabad) zavaró és frusztráló. Egyébként nem csak a történet epizódjai (itt-ott felbukkanó csontok, füstölő kémények, kiabálások) hatnak kényelmetlenül, hanem az alkalmazott filmes eszközök is. A vágások, zajok, zenék félelmetesen működnek – két vágás is van, ami nagyon furcsa vizuális „élményt” adott spoiler. Váltást okoz még a művészet megjelenése is, egy hamuban talált dalszöveg, amit nem lehet úgy elmondani/hallani, hogy ne változna meg ezzel együtt a kép is, ilyenkor hőkamerás felvételekre vált át a film. Érdekes megoldás, hogy a filmben spoiler

Ez a radikális nem-mutatás és az egész „történetet” (már amennyi van) átható banalitás egy idő után frusztráló, ugyanakkor reflektál a mai viszonyokra. Lehet élni úgy egy hétköznapi életet, hogy a közvetlen szomszédságban tömeggyilkosság zajlik? És arról szinte semmilyen tudomást nem venni? Sporthírek, úszás, játék, udvarlás, nevetgélés a haverokkal, új ruhák, kiskutya megsimogatása, nagy kajálások. A film erről azt mondja, spoiler Azzal lehet persze vitatkozni, hogy a súlyos dolgok elfedéséhez kellenek-e ma már falak és szögesdrótok, de mivel egyre több épül belőlük, az mégiscsak arra utal, hogy sok dolgot nem szeretnénk látni.

Van egy jelenet a filmben, amikor hirtelen átlépünk egy másik időbe. spoiler

Egyébként ez Jonathan Glazer első történelmi filmje, a témáról való gondolkodás viszont nem idegen tőle, a 2004-es „Születés” ugyanis nagyon kreatívan nyúlt a halott múlt újjáélesztésének problémájához, még ha nem is történelmi keretek között tette ezt.

Objektíve 9-10 csillag, mert egészen érdekes és remek film. Azért adtam 8 csillagot, mert kevésnek éreztem a kb. 100 perces játékidőt, még nagyon szívesen néztem volna többet ebből a történetből, figyeltem volna tovább, milyen mondandója van még Glazernek a történelemről, mert szemmel láthatóan bőven van neki, bár ezt az érdeklődését a témában végzett körültekintő kutatásai is egyértelműen bizonyítják.

Részletesebben a történelemmel kapcsolatos nézeteiről: https://www.rollingstone.com/tv-movies/tv-movie-feature…
„I wasn’t interested in making a museum piece. I didn’t want people to have the safe distance of the past and walk away untroubled by what they see. I wanted to say no, no, no — we should be left feeling deeply unsafe about this kind of primordial horror that is underneath everything.” “I was determined to make it not about then, but about now,” he adds, quietly. “Because this movie isn’t a document. It’s not a history lesson. It’s a warning.”

https://www.theguardian.com/film/2023/dec/10/jonathan-g…
„When his late father found out years ago that he was making a film about Rudolf Höss, the Nazi commandant of Auschwitz, his reaction was anger mixed with dismay. “He said: ‘I don’t know what you’re doing this for,’” recalls Glazer, “‘Why are you digging it up? Let it rot.’ Those were the three words he used. His feeling was very much that it was gone, that it was in the past. I remember saying to him: ‘I really wish I could let it rot, but, no, Dad, it’s not in the past.’””

Az egyik legfontosabb állítása a történelemmel kapcsolatban, hogy a múlt és a jelen (és jövő?) között nincs különbség. Nem ő találta fel ezt a nézetet, de azt üdítő látni, hogy egy történelmi témához ilyen kreatívan nyúl valaki, mert ezzel tágíthatja a történelem szűkebb értelmezéseit.

A magas pontszám nem épp a filmélménynek, inkább az újszerű megközelítésnek és a formanyelvnek szól. Ezt a filmet nem szórakozásból, vagy kikapcsolódásként nézi valaki, inkább azért, hogy tanuljon valamit, hogy felfedezzen valami fontosat az emberről.
Két dolog marad majd velem örökre a filmből. Az egyik formanyelvi: a nem véletlenül az estimese olvasások alatt feltűnő lány ábrázolása, mintha a hasonló cselekedetek tényleg csupán a mesék birodalmába tartoznának. A másik lényegi: a jelenkori jelenetek a film legfontosabb és legmegrendítőbb részei. Én legalábbis nem tudtam levenni a szemem a takarítókról. Úgy tűnt az üveg möggötti kiállítási tárgyak semmilyen jelentősséggel nem bírnak számukra. Csak végezték a monoton, szenvtelen mozdulatsorokat. Számukra ez csak egy munka, amit el kell végezni. Csak egy munka. Ahogy Hössnek is.

Eros mondanivalo, eros rendezes, eros operatori munka, es remek szineszek (nem jatszottak tul, hoztak a termeszetest).
Tetszett az egyedi megkozelites, hogy a vilaghaboru egy ilyen aspektusat mutattak be ugy, hogy kozben az nem volt tultolva, hanem kb finoman volt odateve (mar ha egy ilyen borzaszto dolgot lehet finoman odatenni).
Tenyleg egy jol elkeszitett, egyedi megkozelitesu mozi, jar a taps.

A Höss-család éli a mindennapjait, katona férj, aki kiválóan teljesíti a parancsokat, és egy tökéletes feleség, szép gyerekekkel. Az életük, ha nem is tökéletes, de ideálisan alakul: jókora ház, hatalmas kert, szakmai megbecsülés a férjnek, asszonykának és a gyerkőcöknek a megfelelő életszínvonal. Igazán szépen alakul számukra minden, nem lehet elrontani semmivel. Csak a gond az, hogy a szép házikó közvetlen szomszédja az auschwitzi haláltábor, és háttérzajként néha behallatszik a fegyverropogás, a foglyok kiáltásai, az égből a krematóriumba került emberek hamvai hullanak. Nem látunk ebből semmit, a hangokat halljuk, vagy néha felbukkan a mesebeli hős, akinek sikerül egy kis élelmet csempészni a foglyoknak, vagy éppen a magyar zsidók megsemmisítését tárgyalja a főhősünk a nagyrabecsült kollégákkal. A nézőknek, akik a holokausztot csak a „híres filmekből” ismerik, az Oranienburg-ban tartott megbeszélés résztvevői közül, talán Amon Göth parancsnok neve a Schindler listájából ismerősen csengett. De akik ismerik a korszakot, az összes név ismerős volt.
Nem egy könnyű film, ez nem szórakoztatásra készült, ez vegyíti a művészfilmek lassúságát a tanítással, a néző pedig gondolkodhat.

Glazer az Érdekvédelmi területtel egyedi, visszafogott, és mégis intenzív módon tette gazdagabbá nemcsak a holokausztfilmek, hanem úgy általában a szakma korpuszát.

Meg kell mutatni ezt, így, ilyen módon, hogy tanulhassunk belőle, és elkerülhessük a jövőben – bár az emberiségnek ez sajnos sosem volt az erőssége. A film nem hosszú, de tartalmas, és a végére képes teljesen kizsigerelni, egy igazán elképesztően bravúros fináléval, ami megmutatja, hogy az elkövetők is emberek: csak belül teljesen üresek. Mindenki más pedig hagyta, hogy ezekkel az atrocitásokkal töltsék ki magukat. Mert egy közösség közönye vezetett idáig, nem (csak) egyéni „szörnyek” tettei.

Bővebben: https://www.roboraptor.hu/2024/03/13/erdekvedelmi-terul…

Attól, hogy van egy jó szituációs ötletem, még nem szükségszerű, hogy tudok belőle filmet csinálni. Glazer se tudott. Pszichopaták? Igen. Abszurd? Igen. Működik valamiféle önkéntelen szerepfelvevés a nézőtéren? Igen. A probléma ott van, hogy 106 percig nézem a náci álmot a tábor kerítésének tövében, és hajszálpontosan ugyanannyit ad, mintha 15 percig nézném.
Ennél azért kicsit több kell egy jó filmhez.

Számomra idegborzoló volt az egész történet.
Az, hogy valaki a legidillibb családi életet rendezi be egy ilyen embertelen szörnyűség mellé, amit ráadásul ő maga hozott létre.
A filmet inkább megtörték az álomszerű képek, mintsem hozzátettek volna.
A színészek és az erős alapok tették ilyen magasra nálam ezt a filmet.