A film egy „triptichon mese”, melynek középpontjában egy férfi, egy rendőr és egy nő áll. A férfiről annyit tudni, hogy „nincs választása”, és megpróbálja a kezébe venni sorsa irányítását; a rendőrt értesítik arról, hogy előkerült a felesége, aki korábban eltűnt a tengeren, de most teljesen más… [tovább]
A kegyelem fajtái (2024) 33★
angol · angol
angol · magyar
Képek 36
Szereposztás
Rendező
Forgatókönyvíró
Operatőr
Zeneszerző
Gyártó
Element Pictures
Film4
Searchlight Pictures
Streaming
Disney+
Kedvencelte 1
Várólistára tette 89
Kiemelt értékelések
HajnaliFirka
Ezt a három fimből álló antológiát nem az tartja egyben, hogy mindhárom filmben ugyanazt a szerepet játszanák a színészek (a színészek ugyanazok az epizódokban) , vagy, hogy könnyen adná magát egyetlen központosítható sztorival.
A cím sem enged minket közelebb a megfejtéshez, hiszen mi is a „kindness”? Hogyan fordítható? Mi a kegyelem vagy a kedvesség egyáltalán?
A filmnek van egy szimbólum rendszere, ami átível az epizódokon: víz, italok, autók, és annyi rejtett elem, hogy fel sem fogtam.
Ez egy nagyon súlyos és nehéz darab, ami leginkább azt járja körül, hogy mi történik az emberrel, amikor az élete elveszti az értelmét. Egyáltalán van-e értelme a létünknek? Mit jelent a létezés? Az életünk csak akkor bír értelemmel, ha mások érzékelik a létezésünk? Hol helyezkedik el a gyermek és család iránti vágy? Kik vagyunk mi? Mi a kedvesség/kegyelem?
Mindeközben a néző arcába tolja az öngyilkosságot, kannibalizmust, szexuális dekadenciákat, az önbecsülés feladását. Időnként kellemetlen is szembesülni azzal, hogy mennyi mindent feladunk másokért.
Ez a film egy fájó és szükségszerű tükörkép.
Kagegrill
Előzetesen csak annyit tudtam róla, hogy a film egy triptych, amit Yorgos Lanthimos rendezett, aki mostanában magnum opus és csodatevő mágusember a szememben (Poor Things), de ezzel a nemremekkel most valahogy sikerült felidéznie korai filmjei legrosszabb húzásait.
Komolyan, az öncélúságon és a pozőrködésen kívül képes felmutatni bármi érdemit ez a film? Miért nem lehetett kompromisszumot kötni és felhúzni mondjuk egy ~90 perces filmet csak a harmadik felvonás köré? Mi értelme volt ennek az egész triptych szerkezetnek? Miért éreztem végig azt a film alatt, hogy a jelenetek, amiket látunk, casting csupán egy másik filmhez, hogy lássuk a színészeket, ahogy színészkednek, mert „véletlenül” bekapcsolva hagyták a kamerát? Miért választott Lanthimos ezúttal egy jóval földhözragadtabb settinget, ha amúgy a karakterek viselkedése köszönőviszonyban sincs a valódi emberekével? Hogy lehet ilyen bődületesen rosszul zenét választani teljesen oda nem illő jelenetek alá? (Egyedül a harmadik felvonásban éreztem, hogy van némi értelme, megvan az audiovizuális harmónia.) Végig ezek a kérdések jártak a fejemben a film majdnem háromórás terjedelme alatt, sokszor egymást váltva, ismétlődve.
A csattanó: Valahogy úgy igazán utálni mégsem vagyok képes, holott varázsa nulla, Emma Stone ennél több és jobb (ahogy Willem Dafoe is), illetve esélyesen két hónap múlva szinte semmire nem fogok emlékezni belőle.
