A szer (2024) 75% 68★

A szépséggel az a baj, hogy olyan, mintha gazdagon születne az ember, és fokozatosan elszegényedne.
Joan Collins

A fenti idézet járt a fejemben, miközben a sötét utcában gyalogoltam haza a film megtekintését követően. Nem volt a fülemben zene, nem kívántam zenét hallgatni. A saját gondolataim most fontosabbak voltak. Mindenképp le szeretném írni, amit a mozis társaimnak is mondtam: ez nekem nagyon valószínű, hogy az év filmje. Várni sem volt időm, egyszerre csak rám robbant, megláttam a plakátot, hallottam felőle, és nem volt kérdés, hogy ezt nekem nagyon gyorsan, azonnal, máris, de sebtében a kilövés körüli pillanatban látnom kell .
Nagyon személyes talán és nem is illik egy filmes oldalra, de elfogódottságom kapcsán annyit szeretnék, személyes véleményemhez hozzáfűzni, hogy mivel én negyvenes kategória vagyok, talán mélyebben is megérint a film ezerszeres üzenete: a szépség, a közkedveltség, a menőség múlandó – más kérdés, hogy engem ez most a legkevésbé sem foglalkoztat, de át tudom érezni, hogy akit igen, azt miért és talán azt is, hogy mennyire lesz ez hatással az adott pillanataira, vagy a későbbi éveire.

Igyekszem tömören fogalmazni:
– Demi Moore nagyon meglepő és abszolút magánvéleményem szerint totálisan felemelő és kiemelkedő. Nem csak azért, mert méltatlanul sokan nem tartják érdemesnek a színészi pályára, de azért is, mert korosztályában elég sok anno volt szexszimbólum közül ő az egyik, akit sokan emlegetnek. Ha bármikor is hitelességet várnánk el színésznőtől, empátiát, jelenlétet, akkor ez itt és most és ez kérem, meg is történt általa: jobbat én biztosan nem találtam volna erre a szerepre, pedig egész este ezen gondolkoztam… és még ebben a pillanatban is. Végülis: nem, ő a best. Játékára némi határozott visszafogottság és lágyság is ráült, ami elég ambivalens kijelentés lesz azok számára, akik látták a filmet és az spoiler. Nekem ez a báj rendkívüli módon tetszett, és profizmusának hála nem tudom eldönteni, hogy csak a testével történő valódi elégedettség és a filmbéli elégedetlenség kettőségéből tett rám íly benyomást, vagy tudatos szereplés eredménye. Mindenesetre, ahogy @Dávid_Lakner is mondta: Oscar esélyes, és én azt hiszem nagyon drukkolok neki. Egy biztos: most megint jóidőre beírta magát a számottevő művészek listájára, és el tudom képzelni, hogy NC helyett most Demi lesz foglalkoztatva; én mindenesetre szívből örülnék neki. Üdítő volt látni, odaadó és maradandó a játéka.
– A Suet megformáló Margaret Qualley hasonlóképp mesterien hozza a szerepet és abszolút megtalálta a balanszt, úgy is mondhatnám, kitolta a határt, hogy még épp ne komikává váljék a vásznon. Annyira idegesítő és zsigerileg undorító, hogy az ember nem is a megrázó képek nyomán nyögdécsel és küszködik a hányással, hanem az általa játszott Sue visszataszító voltával kénytelen megküzdeni. Személy szerint én nem őt választottam volna a szerepre, mert találok hibákat az arcában és a modorosságában, de ez nüansznyi és a mindenkori kötözködési karenitásom okán látom csak kissé otromba választásnak; én nem őt áldoztam volna fel a szépség és a sikeresség mércéjének oltárán.
– Quaidtől én láttam egy nagyon hasonló „színészkedést” már. Az a benyomásom, – akkor is az volt, most is ezt a következtetést vontam le – hogy ő egy troll. A jó értelemben. Bizonyára utasítások alapján cselekszik és követi a forgatókönyv elő,- és leírásait amikor a karakterét megszemélyesíti, de Quaid abszolút véleménye is ott rejlik a megformált karakterében és én tényleg azt a következtetést vagyok kénytelen levonni, hogy ez az ő saját legbelső véleménye is. spoiler szerintem erre remek bizonyíték. Nem tudom elképzelni, hogy ezt bárki más így teszi le az asztalra. Mindamellett, hogy Quaid egyébként hiába volt húzónév, nem tesz hozzá a mozihoz harmadrészben (és ez jól is van így) annyit, mint a két előbb említett színésznő.
– Erősen feminista, orrakoppintós alkotás: tele a véleményezés szabadságával; kihasználja a teret mindenre, ami ott belül lapult valahol Fargeat agya, gyomra tájékán és szó szerint sugárban ráokádja saját magát a képernyőre. Imádom! Ha valaha is lenne elképzelésem arról, hogy milyen filmet és hogyan szeretnék megcsinálni, biztos hozzá fordulnék tanácsért. Az elképzeléseinek eredménye a szimbolika abszolút keveréke a szürrelizmussal, amelyben felfedezhető némi posztimpresszionizmus és abszolút a kortárs elképzelés kivetülése. Én zabáltam a képeket, a helyszínt, az elképzeléseket, a tereket…
(A nő lakásában levő sötétkék folyosóra szeretném felhívni a figyelmet… míg eljutsz A-ból B-be és vissza… ).
Véleményem szerint a groteszk ábrázolások nem arra hivatottak a filmben, hogy jóízűen röhögjük rajta – én már csak kínomban tettem, de a moziban többen vígjáték kategóriába sorolták a nevetésükkel. Nem mondom, hogy nem tartottam helyénvalónak, elfogadom, hogy mindannyian másként látjuk a dolgokat és valóban nehéz nem mosolyogni az alkotói túlzásokon, de… megannyi más lehetőség adódott nekem abban a pillanatban; szívfacsarás, rádöbbenés, egyetértés, empátia, szörnyülködés, szemlesütés, struccpolitika, felszegett fej effektus, csakazértsem kihaénnem életérzés. Nem, nem volt kedvem röhögni. Most sincs. Sokkal komolyabb volt számomra a mondanivalója, minthogy ezen én nevetni tudjak. Talán egy-két helyen sikerült – a seggfétis pl. – de mindent összevetve, ne készüljünk vígjátékra. Inkább döntsük el helyben, hogy számunkra mit ad, és mit kér cserébe. A rendezőnőnek nem néztem utána, de őt most ugyanúgy felveszem a kedvenc absztrakt rendezőim közé. Egyszerűen én ezzel nem tudtam betelni.

Továbbá, szintén személyes trigger: nagyon örültem, hogy a spoiler nemcsak az én forgatókönyveben van benne ez a totális, eszement őrület, amikor egy témába majdnem belefulladok már… egyszerűen nálam is így csapódik le és annyira helyénvalónak és rendben levőnek éreztem, hogy sok esetben gondolkoztam azon, hogy klinikai eset lehetek. Ha így is van, íme: van soulmate-em. Nem maradtam egyedül a Világban ezzel :D Nagyjából összefoglalva, a közlés módja, mikéntje számomra favorit, új hullámos, és egyben nagyon vegyes eszköztárral dolgozik. Ellentmondást nem tűrő, nyers őrület, s olybá tűnik, hogy a Fargeat az a típusú lázadó, akinek nem lehet megomondani, megmutatni vagy elmagyarázni, hogy mi az a „séma”. Ő csak jön, teszi ami az agyában megfogan, ráönti a világra, és szó szerint sz.rik arra, hogy mi volna a mérce, elvárás. Én ezt nagyon adom, rohadt módon odavagyok érte.
– A film hossza teljesen rendben van, a tartalomhoz igazodik, bár keret nélküli, a közepén már annyira bedarál, hogy arra sem emlékszel pontosan hol és mivel kezdődött, ki-kicsoda és mi is akar lenni, a vége felé pedig nem tudod, hogy mikor lesz vége. Nem kell ennek bedőlni, a keretre abszolút figyelve van, és ott van. Láthatatlanul. Imádtam még a film hosszát is.
– A zenéje és az egy egyszerű fekete-fehér kontraszt a közlés egyes elemeiben sokkoló. Ki is vert a víz újra. Áhhh.. tökéletesen átgondolt, ízléses.

A két csillagot azonban én egyelőre megvonom a filmtől, mert nem teljes a katarzisom.
Az egyik a logikai buktató, amely a kávézóban felbukkan. A másik, hogy a megvalósításban a forgatókönyv sok helyen vérzik túlmagyarázásoktól. Ez a film és a közlés értékéből a néző számára bizonyára nem von el, ettől még nagyon is „szerethető”, de ha már ennyire nagy durranás, elvárható lett volna a következetesség. Nem vagyok benne biztos egyébként, hogy a rendező ezt nem tudja, nem hívták fel rá a figyelmét, de az biztos, hogy elég időt nem szentelt a rendberakásának. Engem mindazonáltal zavar ez a két nüansznyi probléma. Utálom, mikor levonom a megfelelő következtetést, ha úgy tetszik, azonnal leesik a poén, majd azt a következő képsor tálcán elém is tolja. Ez olyan, mint a vicc poénját elmagyarázni. Kár értük, volt belőle néhány, meglettem volna enélkül.

Baromi jó film, igazi kulináris, extravagáns és markáns élmény – és én biztos megnézem még egyszer hamarosan, ezúttal egyedül valami fáradt nap után. Igazi lélekemelő felüdülés lesz :_D

Ezt az interjút ajánlom, két okból:
Rendkívül jól körvonalazódik benne a film igazi lényege:
https://www.today.com/health/aging/demi-moore-age-rcna170190

Másfelől, Demi is back, és ez a jelenlét ebben az interjúban is vitathatatlan. Hát én tényleg oda vagyok, meg vissza…. :) Ez a film igazi kuriózum. Minden szempontból!

Hat ez nagyon komoly trip volt.
Nagyon ritkan latni ennyire tudatosan, precizen osszerakott, minosegi es foleg mukodo horrort/filmet.
Nagyon mukodott minden eleme, hangulatteremtesbol is jeles, zene, szereplok, tenyleg minden.
Ami miatt csak kilenc, hogy a vegen egyebkent marhara mukodo onironia halom engem kizokkentett; bar hozzateszem, tenyleg mukodott.
Demi nagyon bevallalta es szerintem piszkosul bejott neki.
Az biztos, hogy az ev egyik legjobb/leghatasosabb filmje.
Nemtom, sok minden jut meg eszembe, de inkabb meg kell nezni tenyleg.

Szatirikus testhorror, imádtam minden percét. Nem hiába nyerte el Fargeat a legjobb forgatókönyvért járó díjat Cannes-ban.

Erre nem lehet felkészülni. Az első felénél csak annyin gondolkodtam, hogy lehet ilyen erőteljes rendezéssel tálalni ekkora tartalmatlan semmitmondást (a Neon Démon ehhez képest filozófiai remekmű). Aztán mikor a fenékből kidudorodik a csirkecomb, ott már gyanús volt. Nem kellett sokat várni, megkaptam az év vígjátékát. Mikor Demi „karaktere” öreg boszorkaként keveri a „mérget”, hát én elvesztem (a Hófehérke párhuzam a mű egyik legjobb eleme). Komolyan mondom, ennyit még filmen nem nevettem, a könnyem kifolyt. Azt hinnéd egy ponton, hogy ennél nincs tovább, pedig újra és újra felül/alulmúlja a felfoghatatlan túlkapásait. Trollkodásnak igazán zseniális lenne, de sajnos az interjúk alapján úgy tűnik, a rendező is komolyan vette (nem csak a nézők). Kár érte, mert a The Substance véletlenül a „művészfilm vagy közönségfilm?” dilemmát jeleníti meg. Felkapott téma, szájbarágós+sekélyes ábrázolás, nem létező karakterírás. Nincs szerzői koncepció, csak szerzői rendezés. De a rendezés így alárendelődik a hatásvadászatnak, amit ugyancsak a széleskörű siker vágya hajt. A „művészfilm” itt tulajdonképpen takarózás, önfelmentő eszköz. Viszont a felfoghatatlanul eltúlzott finálé mindent lerombol: Végül nem lett se közönség-, se művészfilm. Én meg naivan azt hittem, hogy így – legyen szó bármilyen típusú nézőről – mindenki elpártol a produkciótól. Én meg melléálltam volna, de az ötletem befuccsolt, és így a film is.

Hjajj… Feleennyi gusztustalankodással sokkal jobban tetszett volna. Mintha a sztoriban lévő hézagokat ezzel töltötték volna ki, mert az olyan… művészi.
Talán ki is nőttem már az ilyen filmekből… Kifejezetten idegesített a vége, mert annyira túltolták, és tök fölöslegesnek éreztem.

(Olyan, mintha összekeverték volna az Antiviralt, a Neon démont, a végére meg még a spoiler is belekerült a turmixba.)

A téma jó, a színészi játék is, de összességében nem tetszett.

Hát ez masszív volt, de jó hogy moziban nézhettem!!!! Bár voltak benne túlzások és szélsőségek, a vége pedig hangulatában teljesen más mint az addigiak, mégsem tudok és akarok belekötni, mert ez nekem piszkosul bejött. Ezt a témát lehet ezerféle módon megmutatni, de azt gondolom hogy egyébként is annyira pofátlanul külsőséges világban élünk (bár sokan szeretik azt mutatni hogy nem), hogy ezt néha így is bele kell tolni az arcunkba. Demi Moore azannyát, hát le a kalappal hogy ezt így bevállalta, főleg tudva a plasztikai múltját, akár ez egy önreflexió is lehet részéről. De a hétköznapi kis életünkbe is be tudnám illeszteni, de mindegy is. $@!#%@ film volt ez, ha évente egy ilyenen kellene undorral félre néznem hát jó, nekem ok

Coralie Fargeat a 2017-es Revenge című első nagy játékfilmjével hívta fel magára a figyelmet, ami a gyakori túlkapásai ellenére egy szimpla, ám veszettül stílusos, brutál nyers, vérgőzös bosszúmozi volt egy tekintélyes főhősnővel az élen.

Legfőképpen miatta voltam kíváncsi legújabb művére, ami amúgy felettébb érdekesnek is tűnt, és amit a nézők a cannes-i filmfesztiválon elég masszív ovációval fogadtak (a rendezőnő el is vitte a legjobb forgatókönyvért járó díjat). Mindössze a legelső előzetest láttam belőle és már itt éreztem azt, hogy ennél a darabnál vétek lenne több promóanyagot nézni, elsőkézből a moziterem sötétjében akarom kapni a legtöbb impulzust. És atyavilág mennyire helyesen tettem megint, ugyanis olyan átütő, párját ritkító horrorélménnyel lettem gazdagabb, amire zokszó nélkül rá merem mondani az instant klasszikus jelzőt.

Leegyszerűsítve olyan, mintha a fénykorában lévő David Cronenberg egy Black Mirror-ba oltott testhorrort kreált volna. Rendkívül gondolatkeltő és örökérvényű problémákba szúr bele a film, mint a kapuzárási pániktól és a kvázi egyedülléttől való félelmek, az ebből eredező lélekgyilkos őrlődés, vagy hogy az idő kíméletlen vasfogát milyen mértékben tudja pszichésen elviselni az ember egy bizonyos kor fölött. De érint olyan dolgokat is, hogy egyáltalán hagyunk-e magunk mögött valami maradandót, amire sokan emlékezni fognak akár évtizedekkel később is vagy elfogadjuk-e a tényt, hogy idáig jutottunk és nincs feljebb.
A film ezúton fel is teszi a legfontosabb kérdést ezügyben: ha már erősen érzékeljük magunkban a kiégés jeleit, vagy hogy a nevünk, személyiségünk markánsan kezd elhalványulni, bevállalnánk-e egy olyan szer használatát, ami önmagunk jobb változatát hozná létre és erősebb, jelentősebb kihatással lennénk a világra, kockára téve saját egészségi és mentális állapotunkat. Leírva is rettenetesen nagy dilemma, és a film egy remek társadalomkritikai vonallal rajzolja körbe azt, hogy az embertömegeknek mire van valóban igényük, mikből lehet mögöttes hasznot húzni, mit szeretnének látni.

Iszonyat okosan ki van találva a Substance pakkban lévő használati cuccoknak a működési elve, lefektetett szabályai. Zseniális, full következetes cselekményvezetéssel operál a film, és amellett, hogy amúgy sokszor irtó nyomasztó a tónusa, a 140 perces játékidőben egy deka üresjárat sem csúszott be, mindig történik benne valami érdekesség, mesteri húzás. Még a fekete humort tartalmazó oldottabb pillanatok, vagy az itt-ott fellelhető művésziesebb képi megoldások, erős szimbolikák sem lógnak ki az összképből, sőt nagyon is hozzátesznek. (Egyébként Cronenberg Legyére és a 2001: Űrodüsszeiára is van egy-egy konkrét utalás.)

Itt emelném ki, hogy Fargeat milyen speciális, egyedi stílusvonásokkal rendelkezik. Spoiler nélkül van egy olyan pillanat, mikor Elizabeth két pezsgőtablettát beledob egy pohár vízbe. Már eleve jelképes, előrevetítő a későbbi cselekményre nézve, viszont itt úgy van ábrázolva mélyhangokkal társítva, mintha két szikla csapódna bele a földbe. Magyarán apró cselekedeteknek képes rohadt nagy figyelmet, hangsúlyt adni. Számos hasonló momentum van a filmben, amik amúgy már az előző munkájában szintén fellelhetőek voltak. Gyakran alkalmaz belső (POV) nézetet is, hogy még emberközelibb, átélhetőbb legyen az adott alany érzésvilága (különösen a tükrös részeknél).

Hihetetlenül dominál a kendőzetlen horrorhangulat, ami már az első naturálisabb jelenetben keményen odacsap az asztalra, viszont az utolsó fél órában egy olyan fokozatos, totális nagybetűs őrület emelkedik felszínre, amiért Cronenberg-ék nemhogy a fél, hanem mindkét karjukat odaadták volna. Még így, egy nap elteltével is töprengek azon, hogy láttam-e valaha fizikailag és lelkileg hasonlóan megdöbbentő etapot, ami egyre jobban licitált saját magára, és amit majdhogynem végig pislogás nélkül, tátott szájjal néztem. Meglehet, hogy sokan túlzónak vélik majd, de ahova kifuttatják, az egy a maga iszonyú groteszk módján csodás keretet adó lezárás.

Technikailag hibátlan kivitelezésű. Szerintem simán meg lehetne szórni Oscar-jelölésekkel: a komplett rendezés, a káprázatos fényképezés, a precíz kamerakezelés, a tűpontos vágás, a maszkmunka (te atyaúristen!), a rohadt jó zene, és persze a frenetikus script mind csúcskategóriások.
No és persze ott vannak a híres húzónevek a színészfronton. Dennis Quaid-et valahol a ’90-es években láthattam utoljára ennyire elemében, remekül állt neki ez a ripacskodó, nézettséghajhász fejes figura. Demi Moore-t viszont még talán fénykorában sem láttam ennyire briliánsan alakítani, roppantul örülök a visszatérésének, telitalálat volt ebben az önmarcangoló karakterben. Margaret Qualley pedig amellett, hogy egy megbabonázó kisugárzást birtokló, eszméletlen gyönyörű nő, meglepően bevállalós volt és a puszta tekintetével több érzelmi skálát volt képes adni Sue személyiségének.

Ritkán érzek olyat egy full egyedi, minden aspektusában csúcs, független filmnél, hogy a stáblista felgördülésekor kész katarzissal sétálok ki a moziból, és rögvest konstatálom magamban, hogy egy olyan különleges mestermunkával lettem megajándékozva, amit sosem fogok elfelejteni. Az én olvasatomban így születnek az instant klasszikusok, és ha Fargeat csinál még 1-2 ilyen kaliberű művet, akkor simán a top kedvenc alkotóim között fogom köszönteni.

Sok kritikus Cronenberg nevét említette a film kapcsán, ezért már nagyon vártam, bár a magas pontszámok (Metascore, IMDB) azért valamennyire óvatosságra intettek. Sajnos nem sok itt a látnivaló, A szer legfeljebb a szükségtelen túlzásaival és koncepciótlanságával emelkedik ki az idei felhozatalból.

Az alapötlet elborult, de egyáltalán nem rossz nyersanyag spoiler. Akkor éreztem először, hogy valami félre fog menni, amikor Dennis Quaid luxusétkezés közben elmondja, amit elmond. Egydimenziós karikatúra, ráadásul nem csak ő: ebben a filmben nincsenek karakterek (bizonyos értelemben szó szerint: a főszereplőn kívül alig találkozunk valakivel), így persze karakterfejlődést/alakulást sem lehet várni tőle. A rendezés a hanghatásokat nagyon túltolja, még egy kevésbé feszült jelenetben is olyan a cigarettagyújtás, mintha Nolan egyik filmjében épp bombáznának valamit – apró példa, de rengeteg az ilyen mértéktelenség benne, ami nem ad hozzá semmit az összképhez.

Az öregség ábrázolásában ízléstelenség terén vetekszik Ti West X nevű produkciójával, ezzel viszont a rendezés a saját üzenetét (csúnya szépségipar és fiatalságkultusz) gyengíti. Egyébként a különösen kretén befejezés nyilván valami Carrie-utánzat akar lenni, de még annak is több értelme volt, mint ennek így.

Azok az elemzők, akik rendre Cronenberget idézik meg az írásaikban, elfelejtik, hogy nála a testhorror soha nem egy gondolattalan gore-fesztivál. Persze, van gore a filmjeiben, de azokban a történet mindig komplex, az emberi dráma érezhető, van egy sajátos és ötletes filmnyelv, még akkor is, amikor már kicsit rezeg a léc (Videodrome, Naked Lunch). A szer történetéről eszünkbe juthat a Fly, de hát ott az egyéni és a társadalmi dráma fényévekkel árnyaltabb.

Ami a romok között értékként felfedezhető, az Demi Moore játéka bizonyos jelenetekben.

A rendezőnő előző filmje egy tisztességes bosszútörténet volt, amelyben nem vállalt ugyan túl sokat, de azt korrektül kivitelezte. Egy ambiciózusabb body horror + társadalomkritika kombinációhoz már kevés, amit tud.

Hű micsoda intenzív előzetes: élénk színek, makróképek, pump it up, lessgoo! Dennis Quaid (akár egy csodasztikus Ewan McGregor beSzerezve) centiméterekről való bemutatása rögtön nagyon ügyes és kifejező, a többi szuperközeli kép is…szép, érdekes… de… úgy tíz perc után már egész unalmas lett, hogy szinte csak közelikből építkezik. Mint amikor megállás nélkül nyomják a dudát és megszokod.

Az alakítások tetszettek, de nem ájultam el tőlük. A sztori újszerűnek hat, de szerzőinek semmiképp; néhány díszlet és beállítás túlzottan is hasonlít eredetijükhöz, ezért vártam a pontot, amitől na majd merészebb és egyedibb lesz a film, de csak a shock & gore elemekre koncentrált, helyenként józan ész nélkül.

A nagy fordulópont spoiler is csak beteg, nagyon véres brutalitást kínált, ami viszont érzelmi és értelmi szinten egészen tompa maradt. Elnézve a rendező korábbi filmjeinek posztereit, hasonló sémák mentén nagyjából ugyanazon trendbe kapaszkodik, de azt nem tudom, hogy a többi filmje is ilyen unalmas és ötlettelen-e. Engem csak a „legjobb forgatókönyv” díj lepett meg nagyon, elképzelve mennyire blőd és kínos lehetett ezt körbetapsolni Cannes-ban. Mármint… c'mon people, mi volt benne oly fordulatos, olyan fondorlatos és lenyűgöző, amit nem láttatok még? Ha ennél csak rosszabb forgatókönyvek lettek volna idén, úgy megérteném a díjazást, de szerintem nem ez a helyzet.

Bizonyára ez is egyfajta korlenyomat, hiszen nem lehet véletlen a sok testiség, a gyors vágás, a technózene és a klasszikusokat mímelő rendezés egyvelegét ilyen reklámfilm stílusú produkcióban összeöntve találni, mely a végén kétségbeesetten roskad önmagába és még ezután is úgy próbál tetszelegni, mintha valami nagyon mélyet sikerült volna közölnie. És a legtöbben így imádják, hát ez van. A báli zárójelenet tényleg annyira kínosan semmitmondó volt, de az igazi mélypont spoiler

Otromba élmény, és bár másnapra is velem maradt még, de többnyire a negatív benyomások miatt. A dübörgő zenei aláfestés és az idegbeteg vágás nélkül szinte unalmas lett volna; számomra ez újfent megerősíti annak tényét, hogy a filmkészítési képesség továbbra sem hordozza önmagában a szükségszerűség egyértelmű kinyilatkoztatását is. Mármint, persze elfér a rossz filmek gyűjtővermében, de határozottan nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Style over substance.

Demi Moore és Margaret Qualley olyan ebben a filmben, mint két tojás

Emlékszem, a Kivérző szerelem előtt láttam az előzetesét és irtózatosan megtetszett, úgyhogy egyből a legvártabb filmjeim élbolyába repült. Aztán jöttek az első vélemények, kritikák, és wow, egyre csak magasabbra és magasabbra került a léc, hogy aztán jól leverje.

Komolyan nem értem hol csúszott el nálam, ha visszagondolok a jelenetekre, egyszerűen minden másodpercét imádnom kellett volna. És ami azt illeti imádom is, tetszett a film és szerintem ott is lesz az idei kedvenceim közt, de valahogy sosem jött elő az az érzés, hogy valami zseniálisat nézek.

Sőt, az ingerszegény szó ugrott be egyszer a film alatt. Pedig nem untam, és azért Margaret Qualley teljes vásznat betöltő feszülő teste maga az inger, de mégis. Talán ott lehet a probléma, hogy a nyitó tojásos jelenetnél kitaláltam a teljes film cselekményét, amitől csak marginálisan tért el végül.

Nem mondom, hogy nem tudott meglepni itt-ott, de a nagy fordulatok nekem így elmaradtak. Leszámítva az utolsó talán 20 percet, mert hát azt képtelenség volt előre látni!

A téma amúgy nyilván jó, csak ilyen egymondatos és kicsit talán lerágott csonttá vált mostanra. Nagyon tetszett viszont, hogy nincsenek felesleges narrációk vagy dialógusok, hanem hosszú percekig kvázi némafilmként működik, és bejött a keretes szerkezet is.

Érdekes kérdés a film durvulása: egyrészt testhorrorhoz képest visszafogottnak mondanám, ugyanakkor a Sikoly 6 és a Micimackó: Vér és méz 2 X-besorolása után nem igazán értem ez hogy maradt 18-as, minden esetre örömteli, hogy észhez tért a bizottság és nem lékelnek meg minden kicsit is véresebb horrort.

Szóval ilyen kettős érzéseim vannak, mert ahogy fent írtam, egyszerűen imádnom kellett volna A szert, valahogy az eksztázis most mégis elmaradt.