A csúf mostohatestvér (2025) 67% 30★

A Micimackó vér és méz készítőgárdát szeretném leültetni ez elé a film elé. Mert ez egy mesehorror. Iszonyú, undorító, rémisztő, de megtalálja azokat az elemeket az eredeti mesében, amik által logikusan ki lehet forgatni, és nem csak agyatlan henteléssel oldja meg a kérdést.
A történetben ezúttal Hamupipőke helyett az egyik mostohanővérre, Elvirára fókuszálunk. Elvira nem kiemelkedően szép (bár kitartok amellett, a színésznőnek mindig aranyos arca volt), az anyja kimondottan csúnyának tartja, de alapvetően kedves, romantikus lélek, aki arról álmodozik, hogy egy nap beleszeret a herceg és elveszi feleségül. Amikor az anyja új férje (Hamupipőke apja) meghal, és kiderül, hogy nagy ház és elkényeztetett lány ide vagy oda, messze nem volt olyan gazdag, mint hitték, a mostoha eltökéli, hogy az idősebbik lányát kiházasítja. Innentől pedig elkezdődik Elvira tragédiája, aki mindent megtesz a szépségért, miközben a mostohatestvére, Hamupipőke a puszta létezésével túlragyogja.
Kifejezetten tetszett, hogy a film nem fekete-fehér. Igen, Hamupipőke sokkal negatívabb karakter, mint az eredetiben – itt senki nem állítja, hogy feddhetetlenül kedves és jó lány lenne. Kezdetben elkényeztetett és kicsit lenéző – ahogy cseléd lesz belőle valamennyit fejlődik, valamennyire láthatóan empatizál Elvirával, de azért továbbra is megvan a maga toxicitása. A történetben a bálba sem szerelem és boldogság reményével akar elmenni – tudatosan akarja megszerezni a herceget, hogy kiszabaduljon a bántalmazás alól, és ez a döntés valahol teljesen érthető. Elvira végtelenül szánnivaló, áldozata a társadalomnak, az anyjának, a tanárainak, naiv és butácska – de ő is tud nagyon sokat ártani a környezetének. A mostohaanya talán a legvisszataszítóbb karakter, de még nála is látszik, hogy valami vezetett oda, hogy az legyen belőle, ami. És persze nem meglepő, a herceg sem igazán mesebeli. Az egyetlen igazán pozitív karakter a kisebbik mostohatestvér, Alma, aki viszont a sarkára tud állni – de nagyon egyértelmű abból, hogy férfi ruhákban jár, nem is beszél az anyjával, visszahúzódik az egész világtól, hogy ő viszont abszolút undorodik mindentől, ami a családja (illetve a királyságban a nők) sorsára emlékezteti.
A két csillag levonás csak azért jár, mert sokszor azért túl grafikus. Igen, a brutalitás kell ebbe a történetbe, és határozottan hozzáad az erejéhez, hogy egyszerűen kavargott a gyomrom, és nem tudtam kiverni a fejemből az egészet, miután megnéztem. De vannak olyan vágások, amiknek nincs igazán értelme a sokkfaktor további növelésén túl, és számomra több lett volna a film, ha tudjuk, hol kell megtalálni az egyensúlyt.
Összességében viszont, ha az ember fel van készülve arra, hogy a hasonló témájú A szerhez hasonlóan azért ez is morbid testhorror, és bőven lesznek szakaszok, amikor nem is félelmetes, hanem egyszerűen gusztustalan, akkor ez egy határozottan erős film.

Emilie Blichfeldt ezen debütáló művét valahogy úgy aposztrofálták a kritikák, mint „a Szer kishúga”. Igazság szerint nekem ez az egy mondat is elég volt, hogy azonnal a várólistámon kössön ki annak ellenére, hogy a kosztümös filmeknél igyekszem megtartani a két lépés távolságot. Ha van egy szerfelett (haha) érdekes témafelvetés, ígéretes koncepció, ami felülírja a figyelmem az ódivatú, egyben csicsás öltözékekről, és a merev előadásmódról, akkor már meg tud bennem mozgatni valamit.

Bevallom, Hamupipőke sztorija eléggé kikopott az emlékeimből, így kvázi újdonságként éltem meg az itt reprodukált eseményeket, kifejezetten örülve annak, hogy mindezt elsősorban horror formájában láthatom. Fargeat mesterművéhez való párhuzamok szerintem néhány részletben voltak csak validak, amit a testiségre, szépségideálra irányuló elvárásokban megmutatkozó kritikus, szatirikus felhang közvetített. Amúgy nekem sokkal inkább egy Luca Guadagnino-hoz hasonló stílusvilág jutott eszembe többször is.

Ezt a filmet személy szerint nem mondanám echte testhorrornak, sőt őszintén szólva ilyen téren kicsit őrültebb trip-et vártam. Sietve hozzátenném, hogy így sincs sok szégyellni valója, mert amit itt mutatnak az tényleg képes brutális és gyomorforgató lenni (az előzetesben is látott orrtörés konkrétan fizikailag fájt), csak azt az igazi testet-lelket érő durva metamorfózist a végére nem éreztem, pedig fel volt dobva egy lehetséges opció az elszállt vadulásra.

spoiler

Ellenben a korábrázolás kifogástalan, Marcel Zyskind lenyűgöző operatőri munkája, John Erik Kaada és Vilde Tuv komponista duó elragadóan változatos, hangzatos zenei anyagával párosulva egy egészen magába rántó hangulat teremtődött. Az egyes táncmomentumok lehengerlően kifejezőek, a kifinomult elegancia a romlottsággal príma kontrasztot képez, a karakterekben megbúvó rejtett célok (néhol elég expliciten átadva) szintén tapinthatóak.
Elvira bájos fantáziavilága, kirekesztett frusztráltsága, megfelelési kényszer által szült motiváltsága határozottan átjött. Utánanézve Lea Myren-nek ez volt az első film főszerepe, és egyrészt számomra egy rendkívül megnyerő kisugárzással, alkattal bírt, másrészt kitűnő beleéléssel keltette életre a címszereplőt.

A finálé okozta deficitérzés ellenére karrierindító alkotásnak abszolút kiváló, és kíváncsi leszek a rendezőnő mit fog kitalálni legközelebb.

Legutóbb a Nosferatu (2024) kapcsán került elő az a kérdés számomra, hogy mit remélünk akkor, amikor klasszikus történeteket, népmeséket mesélünk el újra és újra és újra – olyanokat, amiket már tényleg mindenki ezerszer hallott. Szükséges-e olyan elvárást támasztanunk ezekkel az adaptációkkal szemben, hogy tudjanak újat mondani az adott történet keretei között a különböző korok főbb üzeneteihez igazítva? Érdemes-e ilyen új üzenet nélkül újra elmesélni őket egyáltalán? Nos, ezt ítélje meg mindenki maga, én ezúttal úgy vélem, hogy A csúf mostohatestvér abszolút megugrotta ezt a mércét, magas művészi igénnyel készült el, és úgy szól fontos témáról, hogy közben kellően sokkoló, de szellemes és szórakoztató is egyszerre – és mindezek által akár maradandó alkotásnak is bizonyulhat majd.
Bővebben: http://www.cinegore.net/hu/2025/05/22/the-ugly-stepsist…

Kicsit a szer című filmre hasonlít. Mai társadalmi problémákra is felvonja a figyelmet, illetve elég bizarr, gusztustalan film. De mellette van valamilyen mesés bája is. Jó film, sok gondolatot ébresztett bennem, de nem lesz kedvenc.