A csúf mostohatestvér (2025) 68% 17★

A Micimackó vér és méz készítőgárdát szeretném leültetni ez elé a film elé. Mert ez egy mesehorror. Iszonyú, undorító, rémisztő, de megtalálja azokat az elemeket az eredeti mesében, amik által logikusan ki lehet forgatni, és nem csak agyatlan henteléssel oldja meg a kérdést.
A történetben ezúttal Hamupipőke helyett az egyik mostohanővérre, Elvirára fókuszálunk. Elvira nem kiemelkedően szép (bár kitartok amellett, a színésznőnek mindig aranyos arca volt), az anyja kimondottan csúnyának tartja, de alapvetően kedves, romantikus lélek, aki arról álmodozik, hogy egy nap beleszeret a herceg és elveszi feleségül. Amikor az anyja új férje (Hamupipőke apja) meghal, és kiderül, hogy nagy ház és elkényeztetett lány ide vagy oda, messze nem volt olyan gazdag, mint hitték, a mostoha eltökéli, hogy az idősebbik lányát kiházasítja. Innentől pedig elkezdődik Elvira tragédiája, aki mindent megtesz a szépségért, miközben a mostohatestvére, Hamupipőke a puszta létezésével túlragyogja.
Kifejezetten tetszett, hogy a film nem fekete-fehér. Igen, Hamupipőke sokkal negatívabb karakter, mint az eredetiben – itt senki nem állítja, hogy feddhetetlenül kedves és jó lány lenne. Kezdetben elkényeztetett és kicsit lenéző – ahogy cseléd lesz belőle valamennyit fejlődik, valamennyire láthatóan empatizál Elvirával, de azért továbbra is megvan a maga toxicitása. A történetben a bálba sem szerelem és boldogság reményével akar elmenni – tudatosan akarja megszerezni a herceget, hogy kiszabaduljon a bántalmazás alól, és ez a döntés valahol teljesen érthető. Elvira végtelenül szánnivaló, áldozata a társadalomnak, az anyjának, a tanárainak, naiv és butácska – de ő is tud nagyon sokat ártani a környezetének. A mostohaanya talán a legvisszataszítóbb karakter, de még nála is látszik, hogy valami vezetett oda, hogy az legyen belőle, ami. És persze nem meglepő, a herceg sem igazán mesebeli. Az egyetlen igazán pozitív karakter a kisebbik mostohatestvér, Alma, aki viszont a sarkára tud állni – de nagyon egyértelmű abból, hogy férfi ruhákban jár, nem is beszél az anyjával, visszahúzódik az egész világtól, hogy ő viszont abszolút undorodik mindentől, ami a családja (illetve a királyságban a nők) sorsára emlékezteti.
A két csillag levonás csak azért jár, mert sokszor azért túl grafikus. Igen, a brutalitás kell ebbe a történetbe, és határozottan hozzáad az erejéhez, hogy egyszerűen kavargott a gyomrom, és nem tudtam kiverni a fejemből az egészet, miután megnéztem. De vannak olyan vágások, amiknek nincs igazán értelme a sokkfaktor további növelésén túl, és számomra több lett volna a film, ha tudjuk, hol kell megtalálni az egyensúlyt.
Összességében viszont, ha az ember fel van készülve arra, hogy a hasonló témájú A szerhez hasonlóan azért ez is morbid testhorror, és bőven lesznek szakaszok, amikor nem is félelmetes, hanem egyszerűen gusztustalan, akkor ez egy határozottan erős film.

Kicsit a szer című filmre hasonlít. Mai társadalmi problémákra is felvonja a figyelmet, illetve elég bizarr, gusztustalan film. De mellette van valamilyen mesés bája is. Jó film, sok gondolatot ébresztett bennem, de nem lesz kedvenc.

Legutóbb a Nosferatu (2024) kapcsán került elő az a kérdés számomra, hogy mit remélünk akkor, amikor klasszikus történeteket, népmeséket mesélünk el újra és újra és újra – olyanokat, amiket már tényleg mindenki ezerszer hallott. Szükséges-e olyan elvárást támasztanunk ezekkel az adaptációkkal szemben, hogy tudjanak újat mondani az adott történet keretei között a különböző korok főbb üzeneteihez igazítva? Érdemes-e ilyen új üzenet nélkül újra elmesélni őket egyáltalán? Nos, ezt ítélje meg mindenki maga, én ezúttal úgy vélem, hogy A csúf mostohatestvér abszolút megugrotta ezt a mércét, magas művészi igénnyel készült el, és úgy szól fontos témáról, hogy közben kellően sokkoló, de szellemes és szórakoztató is egyszerre – és mindezek által akár maradandó alkotásnak is bizonyulhat majd.
Bővebben: http://www.cinegore.net/hu/2025/05/22/the-ugly-stepsist…