A csúf mostohatestvér (2025) 69% 39★

A Micimackó vér és méz készítőgárdát szeretném leültetni ez elé a film elé. Mert ez egy mesehorror. Iszonyú, undorító, rémisztő, de megtalálja azokat az elemeket az eredeti mesében, amik által logikusan ki lehet forgatni, és nem csak agyatlan henteléssel oldja meg a kérdést.
A történetben ezúttal Hamupipőke helyett az egyik mostohanővérre, Elvirára fókuszálunk. Elvira nem kiemelkedően szép (bár kitartok amellett, a színésznőnek mindig aranyos arca volt), az anyja kimondottan csúnyának tartja, de alapvetően kedves, romantikus lélek, aki arról álmodozik, hogy egy nap beleszeret a herceg és elveszi feleségül. Amikor az anyja új férje (Hamupipőke apja) meghal, és kiderül, hogy nagy ház és elkényeztetett lány ide vagy oda, messze nem volt olyan gazdag, mint hitték, a mostoha eltökéli, hogy az idősebbik lányát kiházasítja. Innentől pedig elkezdődik Elvira tragédiája, aki mindent megtesz a szépségért, miközben a mostohatestvére, Hamupipőke a puszta létezésével túlragyogja.
Kifejezetten tetszett, hogy a film nem fekete-fehér. Igen, Hamupipőke sokkal negatívabb karakter, mint az eredetiben – itt senki nem állítja, hogy feddhetetlenül kedves és jó lány lenne. Kezdetben elkényeztetett és kicsit lenéző – ahogy cseléd lesz belőle valamennyit fejlődik, valamennyire láthatóan empatizál Elvirával, de azért továbbra is megvan a maga toxicitása. A történetben a bálba sem szerelem és boldogság reményével akar elmenni – tudatosan akarja megszerezni a herceget, hogy kiszabaduljon a bántalmazás alól, és ez a döntés valahol teljesen érthető. Elvira végtelenül szánnivaló, áldozata a társadalomnak, az anyjának, a tanárainak, naiv és butácska – de ő is tud nagyon sokat ártani a környezetének. A mostohaanya talán a legvisszataszítóbb karakter, de még nála is látszik, hogy valami vezetett oda, hogy az legyen belőle, ami. És persze nem meglepő, a herceg sem igazán mesebeli. Az egyetlen igazán pozitív karakter a kisebbik mostohatestvér, Alma, aki viszont a sarkára tud állni – de nagyon egyértelmű abból, hogy férfi ruhákban jár, nem is beszél az anyjával, visszahúzódik az egész világtól, hogy ő viszont abszolút undorodik mindentől, ami a családja (illetve a királyságban a nők) sorsára emlékezteti.
A két csillag levonás csak azért jár, mert sokszor azért túl grafikus. Igen, a brutalitás kell ebbe a történetbe, és határozottan hozzáad az erejéhez, hogy egyszerűen kavargott a gyomrom, és nem tudtam kiverni a fejemből az egészet, miután megnéztem. De vannak olyan vágások, amiknek nincs igazán értelme a sokkfaktor további növelésén túl, és számomra több lett volna a film, ha tudjuk, hol kell megtalálni az egyensúlyt.
Összességében viszont, ha az ember fel van készülve arra, hogy a hasonló témájú A szerhez hasonlóan azért ez is morbid testhorror, és bőven lesznek szakaszok, amikor nem is félelmetes, hanem egyszerűen gusztustalan, akkor ez egy határozottan erős film.

Hát igen, ez a The Substance csak a 19.századba áthelyezve. Annyi a különbség, hogy ezt számomra sokkal nehezebb volt nézni, szerintem egy-két fokkal gyomorforgatóbb, jóval többször fordult elő, hogy félre kellett néznem. A szempillafelvarrós részt úgy ahogy van csukott szemmel kísértem figyelemmel, de volt még egy pár mozzanat, mikor azt éreztem ez már sok lesz.
A téma itt is ugyanaz: mi nők mi mindent meg nem teszünk a szépségért, mennyi kínt képesek vagyunk átélni csak azért, hogy a kiszemeltünk akárcsak egy másodpercre is de felfigyeljen ránk…mindezt tesszük olyan férfiakért, akik egyébként a kisujjukat nem mozdítanák azért, hogy bárkinek vagy bárminek is megfeleljenek, mert úgy gondolják, mivel férfinak születtek sőt hovatovább hercegnek így nekik már az égvilágon semmit nem kell tenniük senki kedvéért.
Elvira borzasztóan szerelmes a hercegbe és iszonytató beavatkozásokon/átalakításokon képes átmenni csakhogy megfeleljen neki. Fizikailag és lelkileg is rengeteget sérül, de nem érdekli, mert a célja szent. Érdekes egyébként, hogy Elvira szerepére egy kicsit sem csúnya színésznőt választottak. Oké, nem szőke és egy nagyon minimális kis súlyfeleslege is van, de ettől függetlenül szerintem nincs ember a világon, aki a valóságban erre a lányra azt mondaná, hogy csúnya. Most nem tudom, hogy emögött az áll, hogy nem mertek egy konkrétan tényleg bűnronda színésznőt felkérni a szerepre vagy csak azt akarták demonstrálni vele, hogy egy alapvetően szép lány is mi mindenre képes, csakhogy még szebb legyen.
Hamupipőke itt egy igazi kis rohadék, bár azért párszor tényleg sajnáltam…az abszolút wtf faktor egyébként az egész filmben, mikor megmutatják, hogy egészen pontosan mik és hogyan csinálják a báli ruháját…kiégtem rajta…az a jelenet egy ideig nem fog távozni a fejemből.
Nem azt mondom, hogy ez egy tűpontos Grimm adaptáció, de eskü közelebb áll az eredeti verzióhoz, mint a Disneys. Igen a lábujjlecsapkodós dolog is megjelenik, de az már csak hab a tortán, mire eljutunk odáig igazából már megsem lepődünk rajta.
A díszlet gyönyörű, a helyszín gótikusan és sötéten szép, a ruhák és egyéb kiegészítők gyönyörűek (bár Hamupipőke báli ruhája szerintem borzasztóan ocsmány volt) a színészek pedig fantasztikusak.
Így kell egy klasszikus mesét nagyon sötéten és horrorisztikusan feldolgozni! Igazi mestermunka, nem is hittem volna, hogy ennyi energiát, pénzt és tehetséget fektettek ebbe bele.

A csúf mostohatestvér abszolút A szer mellé tehető a testképzavarról és a szexizmusról szóló horrorfilmek között – bizonyos szempontból talán még jobban adja át az üzenetét. Ügyesen rámutat nemcsak arra, hogy milyen veszélyes a szépségkultusz egy fiatal lányra, hanem arra is, hogy sok esetben a nők önképét nem is a férfiak rombolják a legjobban, hanem a saját nőtársaik. Egyben pedig nagyon jó kontrasztot alkot a Micimackó: Vér és mézzel és társaival – mert megmutatja, hogy lehet vérfagyasztó horrort csinálni egy meséből úgy is, ha a készítőgárda komolyan veszi a munkát, és ténylegesen írnak egy történetet, nem csak kliséket dobálnak egymásra.

Bővebben: https://www.roboraptor.hu/2025/06/10/a-csuf-mostohatest…

Legutóbb a Nosferatu (2024) kapcsán került elő az a kérdés számomra, hogy mit remélünk akkor, amikor klasszikus történeteket, népmeséket mesélünk el újra és újra és újra – olyanokat, amiket már tényleg mindenki ezerszer hallott. Szükséges-e olyan elvárást támasztanunk ezekkel az adaptációkkal szemben, hogy tudjanak újat mondani az adott történet keretei között a különböző korok főbb üzeneteihez igazítva? Érdemes-e ilyen új üzenet nélkül újra elmesélni őket egyáltalán? Nos, ezt ítélje meg mindenki maga, én ezúttal úgy vélem, hogy A csúf mostohatestvér abszolút megugrotta ezt a mércét, magas művészi igénnyel készült el, és úgy szól fontos témáról, hogy közben kellően sokkoló, de szellemes és szórakoztató is egyszerre – és mindezek által akár maradandó alkotásnak is bizonyulhat majd.
Bővebben: http://www.cinegore.net/hu/2025/05/22/the-ugly-stepsist…

Emilie Blichfeldt ezen debütáló művét valahogy úgy aposztrofálták a kritikák, mint „a Szer kishúga”. Igazság szerint nekem ez az egy mondat is elég volt, hogy azonnal a várólistámon kössön ki annak ellenére, hogy a kosztümös filmeknél igyekszem megtartani a két lépés távolságot. Ha van egy szerfelett (haha) érdekes témafelvetés, ígéretes koncepció, ami felülírja a figyelmem az ódivatú, egyben csicsás öltözékekről, és a merev előadásmódról, akkor már meg tud bennem mozgatni valamit.

Bevallom, Hamupipőke sztorija eléggé kikopott az emlékeimből, így kvázi újdonságként éltem meg az itt reprodukált eseményeket, kifejezetten örülve annak, hogy mindezt elsősorban horror formájában láthatom. Fargeat mesterművéhez való párhuzamok szerintem néhány részletben voltak csak validak, amit a testiségre, szépségideálra irányuló elvárásokban megmutatkozó kritikus, szatirikus felhang közvetített. Amúgy nekem sokkal inkább egy Luca Guadagnino-hoz hasonló stílusvilág jutott eszembe többször is.

Ezt a filmet személy szerint nem mondanám echte testhorrornak, sőt őszintén szólva ilyen téren kicsit őrültebb trip-et vártam. Sietve hozzátenném, hogy így sincs sok szégyellni valója, mert amit itt mutatnak az tényleg képes brutális és gyomorforgató lenni (az előzetesben is látott orrtörés konkrétan fizikailag fájt), csak azt az igazi testet-lelket érő durva metamorfózist a végére nem éreztem, pedig fel volt dobva egy lehetséges opció az elszállt vadulásra.

spoiler

Ellenben a korábrázolás kifogástalan, Marcel Zyskind lenyűgöző operatőri munkája, John Erik Kaada és Vilde Tuv komponista duó elragadóan változatos, hangzatos zenei anyagával párosulva egy egészen magába rántó hangulat teremtődött. Az egyes táncmomentumok lehengerlően kifejezőek, a kifinomult elegancia a romlottsággal príma kontrasztot képez, a karakterekben megbúvó rejtett célok (néhol elég expliciten átadva) szintén tapinthatóak.
Elvira bájos fantáziavilága, kirekesztett frusztráltsága, megfelelési kényszer által szült motiváltsága határozottan átjött. Utánanézve Lea Myren-nek ez volt az első film főszerepe, és egyrészt számomra egy rendkívül megnyerő kisugárzással, alkattal bírt, másrészt kitűnő beleéléssel keltette életre a címszereplőt.

A finálé okozta deficitérzés ellenére karrierindító alkotásnak abszolút kiváló, és kíváncsi leszek a rendezőnő mit fog kitalálni legközelebb.

Kicsit a szer című filmre hasonlít. Mai társadalmi problémákra is felvonja a figyelmet, illetve elég bizarr, gusztustalan film. De mellette van valamilyen mesés bája is. Jó film, sok gondolatot ébresztett bennem, de nem lesz kedvenc.