Monte Cristo grófja (2024) 78% 27★

Monte Cristo grófja
https://www.youtube.com/watch…

Monte Cristo gazembere.

A franciák még mindig tudnak valamit. Csak nem tudom mi az…

Kurta összefoglalóként; egy hirtelen jött impulzus okán ültem be a filmre. Bár tudtam, hogy jön, azért nem figyeltem folyvást, így egy üres esetén gondoltam miért ne? A franciák egy ideje pénzt, időt és tehetséget fordítanak arra, hogy nagy műveiket vászonra álmodják. Így született meg az új „Három testőr” duplafilm és most ez.
A film, aminek az első fél órája alapján nem voltam biztos benne, hogy jó filmet nézek. Az alkotás úgy a harmadik perctől kezdve először finoman, majd mind látványosabban lépegetett el az alapműtől, és ezzel kurta félóra alatt is jelentősen átformálta a történetet. Karakterek háttere változik meg alapvetően, ezzel módosul a motivációjuk, a múltjuk és a majdani jövőjük is. Hova tovább már ekkor is karakterek tűnnek el a filmből, és később is – és itt most nem a távírászra gondolok, és a peléire, hanem Maximillianra és Valentine-re úgy egy az egyben. Én pedig ezt sem az elején, sem közben nem értettem. Aztán jön egy két óra, amikor a film a maga szabályai, gondolatai és léptéke szerint működni kezd. Olyan erővel, látvánnyal és megoldásokkal, hogy ha nem kellett volna bevennem a gyógyszeremet, rá sem pillantok az órámra, pedig ekkor már szűk 150 perce ment a film! Ez azért nem kis teljesítmény. Végül azonban, eljön az utolsó harminc perc. Az a harminc perc, aminek minden pillanata logikusan következett az előző százötvenből, még inkább űrt hagy maga után, sem mint lekerekíti a történetet, mert a kötethez már képtelen visszatérni, azt pedig aminek jönnie kellene, képtelen felvállalni.

Na de milyen a film?
Erős. Nem jó, erős – jelentékeny különbség.
A koncepción annak marokszám mért változtatása ellenére is látszik, hogy tudták miről szól a könyv, hogy mi volt az többségében, ami megragadja benne az olvasót a mai napig, milyen hibákba lehet belesétálni az adaptálás során, és mi az amit talán nem kíván látni a néző. Ennek okán „önálló egységként” a film annak javában jól ütemezetten, prímán muzsikál. A látvány nem olyan hivalkodó, mint a könyvben, és a sokszor kamara drámát idéző megoldásokkal, a nagytotál is elmarad, minek okán keveset, ha nem semmit sem látunk abból a Franciaországból, amibe Dantes oly sok év után visszatér, és ami maga is önálló szereplő a könyvben.
A karaktereken esett változtatások okán többnyire sikerül új színnel felruházni azokat, így kimondható, hogy az új olvasatnak, habár számos szereplő esetében nemsok, ha éppen semmi köze sincs a könyvhöz, mégis szilárd helye van ebben az alkotásban. Viszont rá kell mutatni, hogy a szereplők hátterének megváltoztatása, vagy jelenlétük teljes elhagyása – ennek okán a filmből aza az ártatlan romantikus oldal, melyet Maximillian és Valentine képviselt, és ami emlékeztette a grófot arra, az emberre, aki egykoron szeretett – egy bizonyos irányba tolja a történet „színvilágát”. Dumas antagonistái a kötet elején még jobbára gyarló emberek, akik rálépnek a bűn útjára, azzal, hogy Dantes árulói lesznek, míg a film „három cimborája” igazi aljas rohadék az elejétől fogva. Erre a döntésre vélhetően azért volt szükség, mert Pierre Niney Monte Cristója nem grófja inkább gazember, sem mint nemesember. Ő sakkbábuként tologat embereket, ítél és büntet – ezzel saját fogadalmának mondva ellent a film egy korai kijelentése után – egy olyan alak, kinek szemében nincs olyan, hogy ártatlanság, csak a bűnösség különböző fokozatai. Nem mondom, hogy nem láttuk már ilyennek Dantes alakját – a „Gankutsuouban” hibátlanul hozza az alvilág császára szerepet, de azt tudjuk, hogy miért volt úgy, és miként ért véget.
El kell mondanom, hogy Niney Dantese motiváció „feketeségét” eltekintve, az anime óta az egyik legjobb interpretációja a karakternek. A grófot műveltsége, vagyona, hatalma és elszántsága emeli mindenki fölé minden pillanatban mikor jelen van, ami külön kiemelendő, hogy a „három gazember” akivel sokszor mutatkozik saját magát tartja a legnagyobb rohadéknak – akinek amúgy jól áll, hogy az – a szobában. Az, ahogy a film bemutatja a manipulációt, annak fokozatait – a folyamatot, ahogy a gróf bábként mozgat mindenkit az adott jelenetben – az parádés. Ehhez kiválóan asszisztál a sok közeli, kis szobában felvett jelent, miként az is, hogy mikor egy vacsorából kísértet idézést csinál. Remek.

Viszont nem véletlenül utaltam a grófra bábosként, vagy gazemberként. Ennek a figurának halovány fogalma sincs mi zajlik körülötte, hogy mi és miként megy végbe az emberekben, hogy mikor elég. Mikor elég a bosszúból. Egy ponton, mikor fontos sakkfigurája – sok év után először egy saját, szíveszülte döntés hoz, – aminek meg van a maga ára – a gróf pedig magából kikelve ordít a végkifejletet látva, a másik még élő „sakkfigurával”, mondván ami történt azért történt meg, mert engedetlen volt, megszegte a parancsát és nem azt tette, amit mondott neki. Az „bábú” pedig nem félelemből, vagy tanult tehetetlenségből nem mond ellent a „gazdájának”, hanem mert némasága beszédesebb. Mert a gróf ott és akkor végérvényesen olyan, ha nem rosszabb lett azoknál, akiken bosszút akar állni. Mint mikor Michael Corleone az asszony szemébe hazudik, hogy nem volt köze ahhoz, ami a húga férjével történt. Csak itt a helyi alvilág nem jön kezet csókolni az Donnak a jelent végén.
És ez az jelenet, ami az utolsó húsz-harminc percet igazán eluralja. Ebből a gödörből igyekszik a film kimászni, ám de nem sikerül, mert a könyv féle végkifejlethez már nem lehet visszatérni, saját megoldása pedig sem nem megalapozott, sem nem megérdemelt, csak jön a „Fin” felirat és véget kell vessünk a filmnek.

Én a fentiekkel együtt is tudom ajánlani, mert bár még mindig csupán kerülgetik az alapanyagot – országomat egy olyan adaptációért, ami egyszer, csak egyszer képes tisztességesen végig menni a történeten – mert erre még az anime sem volt képes – de az a három óra, amíg tart a film többségében jó és sokat nyújt, van benne ötlet, tehetség, saját kép és szín világ, akkor is, ha ennek idővel áldozatul esik a könyv mondani valója, amit ugyan végül ki mond a film, ám valójában ez a gróf ezt az igazságot, a szájára nem veheti.