Filmek 5-től 7-ig zóna

A következő téma a szimmetria jegyében: legjobb utolsó filmek.
(Nyilván csak lezárult életművekre gondolunk.)

A határidő: január 14. 23:59.

Kedvenc első filmek

1. A munkaidő vége – Louis Lumière
2. Aranypolgár – Orson Welles
3. Kifulladásig – Jean-Luc Godard
4. Traité de bave et d'éternité – Isidore Isou
5. The Bellboy – Jerry Lewis
6. A vadász éjszakája – Charles Laughton
7. Az 1000 halott háza – Rob Zombie

Nyilván a legjobbat kellett példának hozni, úgyhogy jöjjön Huszárik Zoltánon kívül 7 rendező (+4 ráadás), akik a csúcson kezdték (nem feltétlen sorrendben):

Enyedi Ildikó – Az én XX. századom
Debütáláskor nem csak az a fontos, hogy kiváló legyen a film, hanem hogy a rendező mondjon magáról valamit, bemutatkozzon. A cím nem csak azt állítja helyesen, hogy ha egy történelmi időszakról (lehetne személy, esemény is) csinálsz filmet, akkor az instant a saját perspektívádba kerül (az objektivitásra törekvés ostobaság és unalmas), hanem egyúttal kikiáltja, hogy „Ez vagyok én!”. És igen: Bogaras karakterek, a csoda, és Enyedi hatalmas szíve.

Will Vinton – Closed Mondays
(Oké, elvileg előtte csinált még valamit, ami sehol sem elérhető, remélem csak vizsgafilm volt, most tekintsünk el ettől)
Az első modern claymation-t alkalmazó film megteremtője (persze, Bob Gardiner is ott állt mellette, de tudjuk, ki volt a filmkészítő). Rövidfilmek ritkán fognak meg, a Closed Mondays viszont annyira érdekes, gyönyörű, ötletes, hogy bármikor újra tudnám nézni. Gondolkodtam, hogy az egyetlen nagyjátékfilmet, a The Adventures of Mark Twain-t rakjam be Vintontól. A szabályoknak megfelelne, de hazugság lett volna: Vinton rövidfilmes volt.

Nemes Jeles László – Saul fia
Igazi filmes gondolkodás. Bravúros operatőri munka, a képek beszélnek. Legjobb holokausztfilm, talán pont azért, mert nem is arról szól elsősorban. Minden díjat megérdemelt.

Satoshi Kon – Perfect Blue
Az egyik legfeszesebb pszicho-thriller, amit valaha láttam. Kon megmutatta, hogy mihez ért a legjobban: A meghasadt elme hátborzongatóan hiteles megjelenítése, képzelet/álom és valóság közti határ elmosása. Sennen Joyuu, Mousou Dairinin, Paprika ugyanezt bizonyítják. Nagy kár, hogy korán elhunyt.

Jafar Panahi – A fehér léggömb
Panahi filmjeiben a főszereplőnek általában egyetlen konkrét célja van: A tükörben pl. a kislány egyszerűen haza akar jutni, a Pályán kívül főszereplője egy focimeccsre akar bejutni, itt pedig a kislány egy halat akar venni (közben vissza kell szereznie az elvesztett pénzét), mégis elképesztően izgalmas. A fehér léggömb esetében még kézzelfogható társadalmi kommentár sincs (vagy nagyon el van rejtve), mégis teljesen kész van, számomra a rendező legjobbja. Panahi bármit csinál, képes elérni azt a hatást, mintha nem is filmet néznél, hanem a való világot.

Obayashi Nobuhiko – Hausu
Na ezt nevezem erőteljes bemutatkozásnak. Biztos, hogy senki nem felejti el, aki látta. Obayashi szerzői indíttatású művei két dologról szólnak: A fiatalságról (erről mindig) és a háborúról. A Hausuban mindkettő előkerül, nagyon groteszk módon. Az első filmje hordozza leginkább a rendező kézjegyét: Különböző zsánerfilmes eszközök vegyítése (TV-film/dorama, horror, itt még karate/kungfufilm is), merész, gyermeki kreativitást idéző képi megoldások, azok az odavarázsolt hátterek :D, komolyan veszi a nevetségest. És annyira gyönyörű.

Jean-Luc Godard – Kifulladásig
Az allúziók nagymestere; hihetetlen, ahogyan beépíti a filmjeibe az utalásokat, akár szöveg, akár kép formájában. Művei nagy része amolyan 200 IQ-s stílusgyakorlatok, magáról a filmművészetről szólnak, de azért „valós” mondanivalóval is rendelkeznek. A Kifulladásig Godard tökéletes parabolája: A narratíva és a metasík (a zárást leszámítva) szabályosan elkülöníthető, ugyanakkor szépen egybeforrt. Hát igen, akkoriban voltak kritikusok, akik nem csak kritizáltak, hanem megmutatták, hogy kell ezt csinálni. (Na de elsőre? Ilyet???)

Ráadás:
Alain Resnais – Szerelmem, Hirosima
Igazából a Saul fia helyére akartam tenni, de nagyon dekoncentrált voltam, mikor néztem. Csak annyi maradt meg, hogy minden jelenetéből ordított, mennyire vérprofi. Nem is akartam elhinni, hogy ez egy első film.

Dan Gilroy – Éjjeli féreg
Na igen, erről beszéltem. Nagyszerű film, de az alkotóról kb. csak annyit mondott, hogy nagyon érti a dolgát. Igaz, nem láttam mást tőle, szóval lehet, tévedek.

Kogonada – Columbus
Rendkívül ígéretes új rendező, hihetetlen érzelmi intelligenciával. A következő filmje, az After Yang a nagy-kedvenceim között van.

Vincent Gallo – Buffalo ’66
Mert olyan kis furi. Meg egyedi. Meg mert Vincent Gallo nagy szerelmem.

Rendezős
Igazából ez nem sorrend, csak ideszórtam egy csomót, ami bejött.

Martin McDonagh – Erőszakik (2008)
Guy Ritchie – A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső (1998)
Terryk – Gyalog galopp (1975)
Adam Elliot – Mary és Max (2009)
Luc Besson – Élethalálharc (1983)
Tony Kaye – Amerikai história X (1998)
Sean Evans (a huszonkettedik) – Roger Waters: A Fal (2014)
Huszárik Zoltán – Szindbád (1971)
Bo Hu – Da xiang xidi erzuo (2018)
Dan Gilroy – Éjjeli féreg (2014)
Darren Aronofsky – Pi (1998)
Burr Steers – Minden jöhet (2002)
Daniel Kwan, Daniel Scheinert – Az ember, aki mindent tudott (2016)
Antal Nimród – Kontroll (2003)
Woody Allen – Fogd a pénzt és fuss! (1969) – bár a Tiger Lily előbb volt, de az inkább csak egy ilyen alászinkronizálása egy meglévő japán filmnek.
Sidney Lumet – Tizenkét dühös ember (1957) – ez lehet nem felel meg a kitételeknek, bár ahogy néztem sorozatai, meg rövidfilmjei voltak előtte

Orson Welles – Citizen Kane (1941)
Charles Laughton – The Night of the Hunter (1955)
Alejandro Jodorowsky – Fando és Lis (1968)
DANIELS – Swiss Army Man (2016)
Charlotte Wells – Aftersun (2022)
Lynne Ramsay – Patkányfogó (1999)
Spike Jonze – A John Malkovich Menet (1999)

Akik akár rajta is lehetnének ha épp más hangulat vagy szempontok alapján válogatok:

Hu Bo – An Elephant Sitting Still (2018)
Godfrey Reggio – Koyaanisqatsi (1982)
Satyajit Ray – Pather Panchali (1955)
Martin McDonagh – In Bruges (2008)
Georges Perec és Bernard Queysanne – Az Alvó Ember (1974)
Roman Polanski – Kés a vízben (1962)
Andrej Tarkovszkij – Iván Gyermekkora (1962)
Don Bluth – The Secret of NIMH (1982)
Darren Aronofsky – Pi (1998)
Jan Švankmajer – Alice (1988)
Neill Blomkamp – District 9 (2009)
Pete Docter – Monsters, Inc. (2001)
Huszárik Zoltán – Szindbád (1971) – őt inkább azért raktam csak ide, mert példának már volt használva. Egy 10-es listára biztosan beférne.

Legjobb rendezői bemutatkozások:

Szergej Mihajlovics Eizenstein – Sztrájk (1925)
Luis Buñuel – Andalúziai kutya (1929)
Orson Welles – Aranypolgár (1941)
Jean-Luc Godard – Kifulladásig (1960)
Terrence Malick – Sivár vidék (1973)
David Lynch – Radírfej (1977)
Quentin Tarantino – Kutyaszorítóban (1992)

Ők nem fértek be a hétbe nálam így hirtelen: Satyajit Ray, Charles Laughton, François Truffaut, Richard Kelly, Darren Aronofsky, Roman Polanski, John Cassavetes, Coen testvérek, Mike Nichols, John Huston, Andrej Tarkovszkij, Huszárik Zoltán, Tarr Béla

Sajnos nem reprezentatív a felmérés, mindenesetre az említések és helyezések alapján legalábbis ebben a szűk körben az elmúlt év legjobb filmje a Pókember – A Pókverzumon át.

Most nem állunk le, a következő téma: legjobb rendezői bemutatkozások.

Vagyis a legjobb első filmek. Itt annyi kitétel szükséges, hogyha valakinél a rövidfilmjét szerepeltetjük, akkor értelemszerűen a nagyjátékfilmes debütálás már nem jön számításba.
Pl. Huszárik Zoltánnál, ha valaki az Elégiat teszi be, akkor a Szindbád már nem játszik. És fordítva.
Némi utánajárás kell, de bőséges válogatásokat találni a neten.

Mivel a téma sokkal jobban körül van kerítve, ezúttal a határidő is rövidebb: január 7. 23:59.

2023

1. Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon)
2. Oppenheimer
3. A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin)
4. Wonka
5. Dogman – A kutyák ura (Dogman)
6. Mission: Impossible: Leszámolás – Első rész ( Dead Reckoning Part One)
6. Műanyag égbolt
7. A Föld éneke (Songs of Earth – Fedrelandet)

2023
A világ reménytelen. Az év legfontosabb filmjei feltehetőleg az ukrajnai frontot vagy a Gázai övezetet dokumentáló mindenféle névtelen felvételek és a környezetünk pusztulásáról szóló híradások. De most ne növeljük tovább a frusztrációt és a szorongást. A különféle válságoknak köszönhetően olykor akkumulálódik a sok nagyszerű alkotás, így történt ez most is. Előre tudható, hogy főleg az évben lezajlott tüntetések hatásaként ínséges esztendő következik, legalábbis, ami az amerikai filmet illeti. Sajnos idehaza az artmozi hálózat (ami megmaradt) döglődik, nincs filmmúzeum, a filmkultúra romokban. (Mégsem menekülhetünk a negativitás elől, sajnálom.) Vannak ugyanakkor nagyszerű, szélmalomharcot vívó kezdeményezések, fesztiválok, különleges vetítések, ezekre kell vadászni, nem nagyon maradt más.

1. A Fabelman család (Steven Spielberg)
A filmrajongók betegek. Lehull a lepel, kiderül, hogyan lett Spielberg átkozottá. (Egészen hasonlóan, mint a tőle igencsak különböző De Palma.)

2. A jövő bűnei (David Cronenberg)
Érdekes lesz visszanézni 6 év múlva, mit gondolok az első két filmről. Most azt, hogy az évtizedes összegzésben is ott lesznek.

3. A magány földrajza (Jacquelyn Mills)
Elragadtatásban törtem ki attól, ahogy egy hangya mászott egy virágon. Szinte vallásos élmény, új érzékenységet teremt. Másfelől: Tandori évtizedeken át nevelt madarakat, rendezte be az életét nekik megfelelően, alkalmazkodott hozzájuk, tűrte szeszélyeiket. Zoe Lucas évtizedek óta figyeli a Sable-sziget lovait. Szedi össze a műanyagot, a mindenféle káros szemetet, amit az emberiség szór az óceánba. Amíg nem értjük, hogy miért csinálják, addig semminek nincs értelme.

4. Mission: Impossible: Leszámolás (Christopher McQuarrie)
Az anarchista Tom Cruise Kant Örök békéjének nyomában. Egész estés De Palma hommage (és De Palma Eisenstein hommage hommage), az attrakció mozija és a kémfilm találkozik a cyberpunkkal. A mesterséges intelligenciáról meglepetésre nagyon is meggondolandó állításokkal szolgál. (Röviden: olyan lesz, mint akik készítik, ettől túl sok jóra nem lehet számítani. A világot jelenleg hajtó logika jármába fognák. Később lehet más is? Lehet. Ahogy a világ is, de a meliorista ábrándok semmivel sem megalapozottabbak.) Cruise ejtőernyőzése a végén az év legpoétikusabb képsora.

5. In Water (Hong Sang-soo)
„Látványfilm”. Ez az, nem a Zack Snyder & Co. Minden benne van, amiért rajongani lehet érte. (Pedig én már lemondtam róla.) És megint egy zárlat, ami klasszikussá fog válni.

6. A gyilkos (David Fincher)
Pop Art.

7. Megfojtott virágok (Martin Scorsese)
8. Volt egyszer egy nyár (Charlotte Wells)
9. Showing Up (Kelly Reichardt)

10. Ifjúság (tavasz) (Wan Bing)
Egyetlen vonását emelném csak ki, azt a sajátos logikát, amely a film maratoni hossza mögött van. Nem a felhalmozás, az egyre több és több információ motiválja, a részletek nem többet, hanem mást mondanak; teret enged.

* Háromezer számozott darab (Császi Ádám)
A magyar film halott. A Háromezer számozott darab minden gyarlóságával, a maga emelte korlátaival együtt is az elmúlt évek messze legérdekesebb mozija, meg akartam róla emlékezni.

Kivételesen van „futottak még” felsorolás, mert ezeknek a címeknek egy része átlagos évben akár a dobogóra is felfért volna: Enys Men (Mark Jenkin), Asteroid City (Wes Anderson), Pókember – A Pókverzumon át (Joaquim Dos Santos/Kemp Powers/Justin K. Thompson), Oppenheimer (Christopher Nolan), Henry Sugar csodálatos története (Wes Anderson), Passages (Ira Sachs), John Wick 4. (Chad Stahelski)

Nem néztem valami sok idei filmet, illetve párat még pótolni kéne, köztük olyanokat is, amikből pont kinéztem volna a legjobbakat (Szegény párák), de azért akadnak említésre méltó darabok. (Próbálom szigorúan az évszámot venni alapnak, ergo, amiket valóban 2023-ra datálnak a filmes site-ok.) Ezek alapján:

1. Oppenheimer – Ezt a filmet csak úgy lehetett volna elrontani, ha Nolan szándékosan barmolja el… mondanám, de akkor hazudnék: több ponton is meg/elcsúszhatott volna, de nem tette. Fél órával mondjuk hosszabb, mint az indokolt lenne, de így is azt mondom, itt minden praising jó helyre ment. Az enyém is.
2. Past lives – Olyan friss watch, hogy szinte még éget. Éppen csak annyira szentimentális, amennyire kell. Éppen csak annyira lírai, hogy az még nem giccs. Egyik legjobb what if sztori, amit valaha láttam – hosszban ideális, konklúziójában emlékezetes.
3. No One Will Save You – Az év meglepetése. Elejétől a végéig fenntartotta a figyelmet, szinte hibátlanul manőverezik eltérő műfajok peremén, amikor pedig ténylegesen elmerül bennük, akkor meg szabályosan lubickol. Mindezt úgy, hogy az egész filmben talán egyetlen mondat hangzik el. Csak nagyon kevesen képesek ilyesmi bravúrra.
4. Barbie – Az idei FUN, de még mekkora. Meggyőzött, hogy ne vegyek minihűtőt. Pedig akartam. Ez a film az életre nevel!! Joke aside, az egész egy baromi emlékezetes karnevál.
5. Kopogás a kunyhóban – „Sámán a lány” végre megint tudott filmet rendezni.
6. Spider-Man: Across the Spider-Verse – Aki ismer, tudja: ezekkel a Marvel/DC flickekkel szabályosan ki lehet kergetni az ismert Univerzum határáig, elvből nem is nézem ezeket, de itt az animációs mivolt miatt volt annyi bátorságom, hogy adjak neki egy esélyt (meg az előzménynek). Jól tettem.

Ééés a végére még két film, amikről tudom, hogy többet adtam nekik, mint amennyit alapból érdemelnének, és vélhetően egyik-másik évértékelőben sem bukkannak fel, de milyen jó, hogy én itt vagyok és megteszem. Az egyik a Ballerina, ami 8-10 évvel ezelőtt garantáltan nagyobbat ütött volna, de nekem így is nagyon kellemes meglepetés volt. A szerintem véresen túlértékelt John Wick-széria után jól esett valami… Kagegrill-kompatibilisebb is.
A másik az Evil Dead Rise, ami helyretette a lelki károkat, amiket a 2013-as fospermet film okozott, kár, hogy Beth nem lesz olyan ikonikus karakter, mint Ash, de a film ettől még baromira értette, mi teszi a trancsír-horrort.

(Btw a téli szabim alatt kétszer is nekikezdtem a Megfojtott virágoknak, de ez nekem nem. Nagyon nem…)