Perfect Blue (1997) 80% 130★

Hűűű. Csak hűűű. Még többedik nézésre is vannak homályos dolgok, de egyszerűen teljesen beszippantja az embert.

A Satoshi Kon rendezésű animált pszicho-thriller nem véletlenül számít már-már kultuszfilmnek, hiszen az őrület olyan határait súrolja, hogy egy idő után a néző is belebolondul az egészbe. Adott egy fiatal, csinos kvázi kislány, akinek új szerepben kell helyt állnia; nem csak filmes karrierjére, hanem az egész életére vonatkoztatva, és ez a lány, Mima, az örökké vidám, naiv, talán butuska fruska a szemünk láttára, percről-percre, képkockáról-képkockára veszíti el a józan eszét. Az addigi védett világából kilépve szembesül a realitás egyáltalán nem rózsaszín oldalával, elárulja saját magát, olyan dolgokat tesz meg, amire ezelőtt sosem vállalkozott volna, mindezt azért, hogy eladhatóbb legyen.

A film egy szinten zseniális, szerintem remekül megragadta az elme és a személyiség széthullását, ugyanakkor eseménydús és fordulatos történetbe ágyazza mindezt, mely a nézőnek okozhat pár meglepetést. A rajzolás nekem mondjuk nem tetszett, de abszolút nem zavart, mert nem az volt a lényeg, itt tényleg a sztorira, mitöbb, a karakterábrázolásra kell figyelni.

Ami külön megfogott, hogy nagyon életszagúnak tűnik az egész. Elég belegondolni a japán vagy a koreai idol csapatok életébe. A lányoknak különösen nehéz lehet. Nagyon is elképzelhető, hogy valaki, nem bírván a ránehezedő nyomást, egyszer csak bekattan és/vagy depresszióba zuhan. És ez benne a félelmetes.

Komolyan ajánlom a filmet mindenkinek, érdemes megnézni, mert nem csupán művészi, hanem nagyon elgondolkodtató is.

Még mindig nem térek magamhoz. Nagyon durva ez a film és megmondom őszintén rendesen össze is zavart. A film tempója borzasztóan feszes, egy pillanatra sem ül le, az utolsó fél óra pedig tényleg valami elképesztő. Még most sem vagyok teljesen biztos benne, hogy mi is volt a valóság és mi csupán Mima elméjének szüleménye. Az biztos, hogy a film nézése közben néha már azt éreztem, hogy Mimaval együtt bolondulok meg én is. A végén a csavar, na ott már tényleg nem jutottam szóhoz.
Szerintem ez egy zseniális psycho thriller és ezt nekem még muszáj lesz többször megnéznem.
Aki kedveli a műfajt ezt semmiképp ne hagyja ki.

Ritkán nézek meg egy filmet azonnal, miután ajánlják, most nem tudom mi vitt rá. Igazából csak keresgéltem, hogy fent van-e valahol felirattal, végül egy szinkronos verziót sikerült elindítanom, aztán hagytam hadd menjen.

Ami rögtön először szembetűnt az a torz kinézetű pasi volt. Egyszerre borzasztott el és tett kíváncsivá. És erősen emlékeztetett Quasimodo-ra. Őszintén megmondom, először nem tudtam, melyik irányba fog indulni a karaktere, az előbb említett karakterhez hasonló lesz avagy pont az ellenkezője, bár volt egy apró sejtésem, hogy abba, amibe végül elért. A karakter amúgy egy tükör is lehetne az animének. Ahogy a karakter is, úgy az anime is torz. Annyira valóságosan bemutatja milyen alattomos az őrület. Hogy min mennek keresztül a sztárok, akik nincsenek felkészülve a rivaldafényre vagy egyszerűen csak nem úgy alakul a karrierjük, ahogy elképzelték, ahogy Mima is. A siker érdekében elvállal mindent, de ezzel együtt egy olyan útra tér, ahonnan nincs visszaút. Mima rossz döntést hozott, amikor elvállalta azt a szerepet, a vége az lett, hogy becsavarodott.

Nem minden tetszett a filmben. Ha jobban odafigyelnek Mima-ra, akkor ez nem történt volna meg. Ha a managere komolyan veszi az első levelet, ha komolyan veszik a levélbombát, ha már akkor a rendőrséghez fordulnak, feligyelhettek volna arra az emberre is. Ha olvasták volna azt a blogot, ha Mima elmondja, hogy nem ő írta, bár őszintén már nem tudom, hogy ki írta és ki nem. Sok volt számomra a zavaros rész, de meggyőződésem, hogy ezt az egészet másképp is lehetett volna, ha jobban odafigyelnek egymásra, Mima-ra. Azt sem értem, hogy engedték tömegközlekeséssel közlekedni…

Szóval tetszett is az anime, és nem is. Voltak érdekes részei, izgalmas részei, olyanok, amiken összezavarodtam, de voltak kiszámítható részei is és olyanok is, amiken ásítoztam. És emiatt fogalmam sincs, hogy hány csillagot adjak rá.

ui.: Az kimaradt, hogy a szinkron valami borzalmas volt. Mintha minden nőt ugyanaz a szinkronszínész szólaltatott volna meg… ráadásul a színésznő csajnak, annyira kislányos hangja volt, nagyon nem illett hozzá…

Nem vagyok egy nagy anime rajongó, valahogy nem tudnak lekötni, főleg a sorozatok. De itt egy szépen felépített és kellően csavaros pszicho-thrillert láthatunk, csak ép animált formában. Végig leköti a figyelmet és bár fél óra után sejthető a végkifejlet, azért tartogat meglepetéseket.

Az egyik legjobb pszichothriller, amit eddig láttam. Spoiler alert: spoiler

Szívesebben néztem volna meg ugyanezt a történetet férfi főszereplővel. Számomra sokkal érdekesebb – és hiánypótlóbb – lett volna, mint így, hogy egy [kis]lányt állítanak a középpontba célkeresztbe, amely húzás szerintem eléggé „lerágott csont”… (Tudom, hogy ez egy ’97-es alkotás, de akkor is.)
Maga a film egyébként valóban nem rossz darab, viszont annyira jónak sem gondolom, mint amennyire pl. itt is nagyon sokan felmagasztalják. Ennyire azért nem volt „extra”. Szerintem.

A Perfect Bluenak sikerült elkerülnie a műfajában oly gyakori öngólt, amely a logikátlanságból és a követhetetlenségből adódik, Satoshi alkotása ugyanis bár a végéig tartogat meglepetéseket és csavarokat, ügyesen tisztázza a részleteket és így kerek és tartalmas egésszé áll össze a film, amely zsánerén belül már csak kivitelezése révén is méltán áll kultikus társai mellett.

Mi történik akkor, hogyha a valóság és az őrület közti határ teljesen eltűnik?

Már amikor elolvastam a leírást, akkor éreztem, hogy nekem ezt látnom kell és egyáltalán nem bántam meg, sőt! Komolyan, az egyik legjobb film, amit valaha láttam, szerintem még rengetegszer meg fogom nézni.
Fantasztikus a képvilág, a hangulat, a zene és maga a történet is: Mimának a média világában kell helytállnia, miközben körülötte minden és mindenki, akit és amit ismer darabokra hullik, de még magában sem lehet biztos. A napok hetekké folynak össze, az emberek pedig kiismerhetetlenek és megfoghatatlanok: mindenki az-e, akinek látszik vagy egyáltalán léteznek-e? Miben rejlik a nagyobb veszély, a médiában vagy azokban, akiket magunk köré engedtünk?
Őszintén mondom, hogy sok (pszicho)thrillert láttam már, de ez a valaha volt egyik legjobb közülük. Izgalmas, de még a film vége után is hagy maga után gondolkodni valót: a körülöttünk lévőkről, a média világáról és arról, hogy vajon mindenki az-e, akinek ismerjük, magunkat is szorosan beleértve. Abszolút kedvenc.

Satoshi Kon és multikulti anime, mégis eléggé vegyesek az érzéseim. Egyfelől többet szerettem volna izgulni, mert hát pszicho meg thriller, másfelől reálisabb végkifejletet vártam. A fordulat okozott meglepetést a végén, csak a lebonyolítása az, amin még mindig vonogatom a szemöldököm, hogy akkor most mit is szívtunk tulajdonképpen? A hangulata jó és a képi világa is nagyon szép. De valami akkor is hiányzott.