Fogd a pénzt és fuss (1969) 84% 85★

Nem áll közel hozzám Woody Allen, számomra olyan módon polgárpukkasztó, amit nem tudok megkedvelni – pedig én mindig találok az ilyen figurákban valami közöset –, de ez a film egyszerűen kész és zseniális. Minden perce a helyén és örök humora van. A kedvenc jelenetem, amikor a bankár félreolvassa a cécót cicónak és megkérdezi róla a munkatársát is, meg amikor Virgil általában habozik bevallani az igazat, vagy az a rész, amikor azon veszekednek, hogy Virgil milyen inget vegyen fel a bankrabláshoz. Ja, meg amikor szavazásra bocsátják, hogy melyik csapat rabolja ki a bankot. De az is mekkora, amikor a nagyi unkaöccseinek adják ki magukat és mindenhova együtt mennek!

Woody Allen – bár nagyon távol állok attól, hogy tapasztaltnak nevezzem magam a filmjeit illetően – egyvalamiben stabil sarokpontja a filmművészet történetének: lélekben. Függetlenül ugyanis attól, szubjektív és objektív mértékek mentén mennyire jó vagy kevésbé jó egy filmje, az ezek megalkotása közben kiélt alkotói szenvedély, a művészeti forma iránt táplált szeretet és tisztelet, a nézőnek átadni vágyás melengető érzése mindig tiszteletet ébreszthet a közönségben.

Az Allen túlértékeltségére vonatkozó kritikák egyébként helytállhatnak, hisz nem minden filmje telitalálat, előfordul, hogy lezáratlannak érezzük őket, elmarad bennük a katarzis, esetleg épkézláb történet és mondanivaló helyett inkább csak egy nagyon erőteljes és átható hangulat tartja őket egyben. Ebben a sajátos kis univerzumban a Fogd a pénzt és fuss, mint a filmográfia egyik első, jellegzetesen és nagyon látványosan késő-hatvanas évekbeli darabja még speciális értékeket mutat fel. Egyrészt hasonlóan Scorsese „már nem első, de még igen korai” filmjeihez, itt is érezni vélünk egyfajta kísérleti jelleget a széttöredezett, klipszerű rendezéssel, a dokumentarista felhang pedig még manapság is divatos, sőt, a formátum mintha igazán csak az elmúlt húsz év sitcomjaiban teljesedett volna ki igazán.
A film humora egyébként könnyen befogadható még ma is, a mögöttes tartalmának legfőbb érdekessége, hogy nem igazán akar válaszokat adni az élet nagy kérdéseire, sőt, fel sem teszi ezeket. Allen nem nagyon akar töprengeni azon, miért lép valaki a bűn útjára – vélhetően van már annyira bölcs harmincnégy évesen is, hogy tudja, erre nem lehetséges válaszolni egy másfél órás vígjátékban. Arra esetleg utalhat, hogy a bűn útjáról lelépni jóval nehezebb, mint gondolnánk, meg arra is, hogy a tisztességes világ is tele van tisztességtelenséggel, de ezek mellékesek annak fényében, hogy a ma már jól ismert alleni kisember a maga csetlő-botló módján most épp pitiáner és meglehetősen szerencsétlen, rossz sorsú bűnözőként mássza meg az élet által elé gördített akadályokat. Hogy ezért megéri-e odaülni egy film elé? Ízléstől is függ, de alapvetően igen.

Gyerekként láttam ezt a filmet, ezért már bőven itt volt az ideje hogy újra nézzem. Nem bántam meg.. :D Nem sok filmjét láttam Woody Allan-nek, és csak azért adok erre kilenc pontot, mert biztos lesz majd ami még ennél is jobb. Jobban bele ásom magam ezután a munkásságába.

Megunhatatlan örök klasszikus. Woody Allen egyik legjobb filmje, amit bármikor képes vagyok megnézni. Hibátlan film.